Merthogy Giacomo Puccini szégyentelenül és (lustán bár, de azért) a legnagyobb fáradságokat is vállalva kereste a sikert, az egykorú közönség tetszését - valós és látszólagos újdonságokkal, a múlt és a jelen mesterfogásait kétely nélkül kijátszva, közhellyel és revelációval egyaránt. A 2007-ben elhunyt brit operaszakértő alapműve ennek a lényegét tekintve megalkuvást nem ismerő alkotói életpályának az áttekintését adja, imponáló adatismerettel és vonzó okossággal haladva végig a kényelem- és luxuskedvelő toscanai családfő, a szép nőkért, az új automobilokért és a vadászatért egyként bolonduló derűs férfi operáin.
"Az én sorsom pedig az lesz, hogy egész életemben helyi híresség maradok" - aggódott a Bohémélettel vesződő s persze már jócskán világhírű Puccini, aki a kéziratos partitúrában koponyával és két keresztbe tett lábszárcsonttal jelezte a szegény kis párizsi virághímző, Mimi halálát. Felszabadult jókedv, egyszersmind sok szorongás kísérte az éppen tucatnyi opera létrejöttét, továbbá sok veszekedés, még több csoportos fejtörés, valamint nem elhanyagolható mennyiségű dallamkölcsönzés. Puccini ugyanis még utolsó operájában, a befejezetlen Turandotban is visszanyúlt saját fiatalkori dallaminvencióihoz; a Toscában fiatalon elhalt öccsének két töredékét keltette valódibb életre; Musette kacér keringőjének dallamát pedig eredetileg egy hadihajó vízre bocsátásának ünnepére komponálta a luccai születésű maestro. Seregnyi ilyen mozzanatot tár elénk Budden szorgos kutatómunkája, ám ennél is érdekesebb azoknak a tervezgetéseknek a rekonstruálása, amelyek egy-egy opera megszületéséhez vagy épp meg nem születéséhez vezettek. Librettisták, karmesterek, szakértőnek felkért papok és zeneszerző kollégák vettek részt az olykor hosszú évekre elnyúló ötletbörzéken, s persze 1912-ben bekövetkezett haláláig főszerepet vitt e zajos, de azért többé-kevésbé barátságos vitákban a Puccinit lanszírozó és rendesen sebesebb munkára nógató legendás zeneműkiadó, Giulio Ricordi is.
Marie Antoinette királyné, a kalandor Casanova, sztrájkoló és sztrájktörő munkások, egy vak szaharai haditudósító hősi halála, Émile Zola vétkező Mouret abbéja s még többtucatnyi elvetélt librettóötlet sorjázik a kötet lapjain, s úgy lehet, akár még tévedésbe is ránthat minket a roppant széttartó és bizarr ötletek parádéja. Hiszen ahogyan azt napközikoszton nevelt stand-up komikusok és önmagukkal elégedett reklámguruk teli szájjal hirdetik, az opera szükségképp blőd történet, s lám, Puccini és munkatársai is milyen lehetetlen écákkal bíbelődtek. Csakhogy fontosabb ennél, hogy a választás végül majd' mindannyiszor helyesnek bizonyult, s hogy Puccini erős, de kevéssé körvonalazott ("valami... valami... valami..." - karikírozta tétova elvárásait egyik verselője, Giacosa) és a legkevésbé sem teoretikus jellegű színpadi érzéke jószerint hiba nélkül működött a Manon Lescaut-tól a Turandotig.
Julian Budden műve most Rácz Judit és Győri László értő és olvastató fordításában kerül a magyar közönség elé. Munkájuk több mint tiszteletreméltó, s ilyesformán csak még fájdalmasabb, hogy a kontrollszerkesztés nem volt mindenestül körültekintő. Így itt-ott egy-egy lemaradt mondatvég (például a 250. oldalon), kiránynőként emlegetett olasz királyné, vagy éppen elírt név (mint a korban divatos író, Paul de Koch vezetékneve - Kock helyett) szeplőzi az olvasmányélményt, amely azért ezzel együtt is tartós öröm marad minden Puccini-rajongó számára.
Európa Könyvkiadó, 2011, 632 oldal, 4900 Ft
