Felnőttkorában nem nagyon olvas az ember állatos történeteket, és valószínűleg nem is túl gyakran születnek ilyenek, pedig az ember és az őstermészet viaskodását kétségkívül látványosabban ábrázolja egy feldühödött ocelottal, mint a trópusi őserdő valamelyik lágyszárú lakójával zajló küzdelem. Miután a hátsó borítóról megtudjuk, hogy a chilei szerző egy időben Greenpeace-aktivista volt, kissé aggódni kezdünk, hogy valami kegyes környezetvédelmi tantörténeten kell bosszankodnunk, amiből a tantörténet végső soron igaz is, de a vékony kötet olvasása során mégsem botlunk állandóan oktató-nevelő célzatú lólábakba. Már a címlap (Rácmolnár Sándor munkája) maga is jókedvre hangol: a bozótból kikukkantó macskaféle mintha döbbenten olvasna bele a főhős kezében tartott könyvbe, megütközve az emberi szerelem sötét mélységein.
Az inkább hosszú elbeszélés, mint regény El Idilio nevű helyszíne idillinek éppenséggel nem nevezhető világvégi telep zavaros, félvilági alakokkal, és az előlük a vadon mélyére húzódó shuar indiánokkal - akiknek életviszonyait a szerző foglalkozásszerűen tanulmányozta. A kultúrájukról csak a főhősnek vannak ismeretei, akárcsak az őserdő fenyegetően és nedvesen burjánzó világáról (de még olvasni is közel-távol egyedül ő tud), így aztán rá hárul a feladat, hogy lezárja a gyilkos viszályt a nekivadult nagymacskával, amelynek néhány felelőtlen, marha amerikai ölte meg a kölykeit, és amely emiatt gerillaháborúba lépett az emberek ellen.
Lendületesen bugyog a szöveg, nyilván a fordítói munkálkodás eredményeképpen is - csak a "megnyíltak az ég csatornái" kifejezést kellene már betiltani valahogy. Ember és természet viszonyában nem lehet igazság e földön, így aztán a befejezés mégiscsak múló ökológiai lelkiismeret-furdalás felé tereli az olvasót.
Fordította Tomcsányi Zsuzsanna. Európa, 2011, 135 oldal, 2200 Ft
