Suzanne Collins
Az utóbbi évek egyik legsikeresebb fantasysorozata – amelynek népszerűségét az első kötetből készült, ma bemutatandó film nyilván tovább fokozza – meglehetősen egyenetlen színvonalú: az ígéretes nyitódarabot (Az éhezők viadala) egy kifejezetten gyönge folytatás követte (Futótűz), míg a trilógia zárása (A kiválasztott) meglepően jóra sikeredett.
Amikor Az éhezők viadala megjelent (2008 ősze), a tinédzserkorú célközönség még javában a kurrens vámpírtörténetek (Stephanie Meyer tetralógiája, vagy Richelle Mead Vámpírakadémia-folyama) lázában égett, és persze a Harry Potter-őrület is bőven tartott még. Suzanne Collins munkája mindezek ellenére is hamar megtalálta az utat olvasóihoz: elsősorban azért, mert bizarr miliőbe helyezte a közönségsikerhez elengedhetetlen kamaszromantikát. A színtér, az Egyesült Államok romjain létrejött Panem az orwelli antiutópia világát idézi: a tizenkét körzet állandóan szemmel tartott, a 19. század iparvárosi nyomornegyedeinek létszínvonalán tengődő lakosait diktatórikusan irányítja egy high tech központ. A terror ellen lázadó tizenharmadikat a Kapitólium megtorlásul eltörölte a föld színéről, és ennek emlékére – valamint a tizenkettek megalázására és saját hatalmának demonstrálására – minden évben megrendezi az éhezők élőben közvetített viadalát. Az utolsó emberig tartó küzdelmet huszonnégyen vívják: a minden körzetből kisorsolt 12–18 év közötti lányok és fiúk. Collins tehát a kötelező irodalomból is jól ismerhető nyomasztó univerzumot teremtett, amit aztán jó arányérzékkel vegyített egy jelenkori – és főleg a fiatalok körében – népszerű televíziós műfaj, a túlélőshow kliséivel.
Az éhezők viadala legfőbb erénye és újdonsága – a valóban fordulatos meseszövés mellett – épp e teremtett világ. (Nem mellesleg a trilógia második darabja pontosan azért gyengébb, mert a brutalitás fokozásán túl jószerivel csak reprodukálja az előzménykötetet.) Ami pedig végképp ritka e műfajban, Collins néhány hőse – persze az irányzat megszabta keretek között – lélektanilag hiteles jellemváltozáson megy keresztül. A jelenkori fantasyreneszánsz legjobb produktumán, Jonathan Stroud Bartimaeus-sorozatán kívül ilyesfajta kísérlet hirtelenjében nem is jut eszünkbe (Perselus Piton megformálása is csak jóindulattal sorolható ide). De talán nem véletlen, hogy napjaink divatos tiniregényei nemigen vacakolnak jellemábrázolással: a Collins-trilógia zárlatát nem egy külhoni kritika, valamint a szűkebb környezetemben végzett rapid (és messze nem reprezentatív) felmérésem szerint is az első számú célközönség némi értetlenkedéssel fogadta. Nemcsak azért, mert a sorozat legtisztább lelkű szereplője borzalmas halált hal – hanem mert az egyik hősszerelmes fiatalemberről fokozatosan kiderül, hogy nemcsak az élelemért, de puszta szenvedélyből is képes ölni, aminek jutalmaként aztán látványosan beilleszkedhet az új hatalmi gépezetbe (pedig nagy valószínűséggel minden tizenéves olvasó neki drukkol, hogy elnyerje a főhős Katniss szerelmét). És legfőképpen azért, mert a testileg-lelkileg kihasznált Katniss Everdeenből áradó regényvégi reménytelenség és tanácstalanság teljességgel szokatlan a műfajban.
Az elpusztított települések után maradt sivár környezet, a ridegség ábrázolásában, a főszereplők (Katniss és Peeta Mellark) illúzióvesztésében, a mindent átjáró manipuláció miatti bizonytalanságban nem nehéz felismerni az amerikai irodalmi hagyomány egy markáns vonulatát: Faulkner vagy Ambrose Bierce lidérces hangulatú polgárháborús írásainak vagy éppen a Cormac McCarthy ábrázolta apokaliptikus táj hatását. És persze Shirley Jacksonét, akinek különös, látomásos művészete nyilvánvalóan Collins egyik fő mintája: hogy mást ne mondjunk, a gyerekek viadalra kisorsolása is egy kitűnő Jackson-novellából (The Lottery, 1948) átvett motívumon alapul. (A nyomorúság, az éhezés hatásos leírásához a szerző sokat merített apja elbeszéléseiből is, aki sokat mesélt neki saját gyerekkori élményeiről, a nagy gazdasági válság Amerikájáról.)
Az éhezők viadala sorozat persze mindezzel együtt is elsősorban akciódús kalandregény, amely a fantasyban rejlő lehetőségeket a végsőkig kihasználja. Kegyetlen és vérre menő küzdelem az arénában, de állandó életveszély az arénán kívül is; felkelés és szabadságharc, nagy fordulatok, világmegmentés – ahogyan kell. És persze tiniszerelem (mi több, szerelmi háromszög), középpontjában a hullámzó érzelmei miatt döntésképtelen fiatal lánnyal – ahogyan kell. (Aligha lehet kérdés, hogy a filmek – már ha lesz folytatás – csakis ezekre koncentrálnak majd.) Annak eredményeként pedig, hogy a fantasy kínálta szűkös korlátok között a klasszikus nevelődési regény felé is elmozdult, ráadásul a happy end érdekében nem is erőszakolta meg sorozata belső logikáját (mint például Rowling), Collins trilógiája – hullámzó színvonala ellenére is – simán állja a versenyt említett kollégái produkcióival.
Az éhezők viadala, 2009, 304 oldal, 2680 Ft
Futótűz, 2010, 314 oldal, 2980 Ft
A kiválasztott, 2011, 338 oldal, 2980 Ft
Mindhárom kötetet Totth Benedek fordította, és az Agave jelentette meg
