A kiadó Valahol Európában című, Karádi Éva által szerkesztett sorozatában olyan fontos művekre bukkanhatunk, mint Hugo Claus flamand regénye, a Belgium bánata vagy Olga Tokarczuk misztikus Lengyelország-meséje (Őskor és más idők), és persze izgalommal várjuk Mario Levi Isztambul-könyvét is. A kötetek szép kivitelűek, a fekete-fehér borítófotók kifejezők, a szövegeket követő tanulmányok informatívak és tényleg hasznosak. Ha a néhány sajtóhibától eltekintünk (amelyekből viszont sajnos még borítóra is jutott egy), összességében elégedettek lehetünk a sorozattal. A szerkesztésről, a válogatásról nem is beszélve.
A svéd Agneta Pleijel két híres lengyelről írt terjedelmes, apró történetekkel telezsúfolt regényt, de mielőtt még alámerülnénk különböző lexikonok szócikkeiben, vagy felidéznénk, mit is tudunk Stanislaw Witkiewiczről és Bronislaw Malinowskiról, a szerző azonnal figyelmeztet: a hasonlóság a valós személyek, események és a regénybeliek között csak véletlen lehet. Ezt persze már olvastuk, hallottuk éppen elégszer, ám a szöveget követő magyarázó esszét is ezzel a gondolattal kezdi Csordás Gábor: "Ritkaság, hogy az obligát figyelmeztetés (...) ennyire helyénvaló legyen." Tehát fogadjuk el, hogy a rebellis festő, író, filozófus Witkiewicz és az antropológia korai apostola, Malinowski ebben a regényben nem létezik. Helyettük viszont itt van Stas és Bron, egy kotnyeleskedő, izzó lelkű művészkezdemény meg egy töprengő, egyáltalán nem életrevaló jófiú, akik tizenévesen, erősen mámoros állapotban együtt köszöntik az új évszázadot egy zakopanei hídon, aztán elindulnak a belvárosba csajozni. Minden nyitott, formálódó, képlékeny. Ebben a pillanatban még akár meg is lehetne úszni a huszadik századot.
Pleijel ehhez a történethez olyan nyelvet teremt, amitől tényleg egy mesében érezhetjük magunkat, eltávolodunk az általunk ismert századtól. Szinte végig nagyszerűen egyensúlyoz: mitikus közeget hoz létre, amiben egy "gyerek isten" vagy "szórakozott isten", később pedig "kicsinyes isten" alakítja az eseményeket és navigálja a gyanútlan szereplőket; a látomásos szövegrészek remekül megférnek a naturalista leírások mellett, a történelem pedig csak lassan szivárog befelé. Bár a huszadik századi sorsok ezek szerint végül tényleg nem elkerülhetők: "Egy másik évszázad jobban megfelelt volna, mondta Stanislaw. Igen, bármelyik, tette hozzá."
A Lord Sohamár nem akar történelmi olvasókönyv lenni: elmesél egy nehezen leírható barátságot, amely folyamatos kölcsönhatásban áll a világtörténelemmel, és egy ponton, egyébként a világháborútól távol, az ausztráliai Toowoomba hegynél hirtelen megszakad. A Bron és Stas kutatóútja során történt, mindössze néhány sorban említett homoerotikus kalandjukra és az ezt követő vitára már a regény első harmadában sor kerül. Az ígéret, hogy minden másként is lehetne, nagyjából eddig tart, innentől kezdve mindenki azt az életet éli, ami eleve adatott neki. Két individuum kiszabadul a huszadik századba, de egymás nélkül teljesen védtelenek. "Stas minden irányt fel akart fedezni, és Bront használta az ellenvélemény hangjának, majd azt tette, amit az elejétől fogva akart." Ezután az ellenvélemény is megszűnik. Már csak egymás emlékével vitatkoznak.
Részben ebből adódik, hogy a regény első harmada a legfeszesebb, a szereplők bemutatása, a nézőpontok sűrű váltogatása, a fejezetek mozaikszerűsége kétségtelenül a szöveg leginkább lebilincselő elemei. Ezután óhatatlanul lassulás, fáradtság, fellazulás következik, és ekkor még előttünk áll a könyv nagy része. A szöveg dinamikáját a két főszereplő közös dinamikája adja. Amikor magukra maradnak a gondolataikkal, azok gyakran unalmassá, banálissá válnak; és ezt, sajnos, átveszi az egyébként jól szerkesztett szöveg is. Hiába mozgolódnak a gondolataik új tudományok, művészeti és politikai irányzatok megszületése körül, ennek izgalmát sokszor mégsem sikerül visszaadni.
Fordította Papolczy Péter. L'Harmattan, 2012, 550 oldal, 3950 Ft
