Vannak szerzők, akiknek haláluk pillanatában életművük is szinte azonnal kihamvad. Nem élteti tovább az eleven személyiség tüze (vagy másképpen szólva: a piacon eladható brand használati értéke), és a test mellett a szellemi teljesítmény is elveszíti erejét, elernyed, s csaknem ugyanabban a pillanatban száll sírba, mint megalkotója porhüvelye. Paradox módon nem is annyira a gyenge, hanem az igen erős személyiségekkel történik ez a leggyakrabban (a közelmúltból talán Eörsi István, Mészöly Miklós vagy Nagy László neve említhető); és amikor 1989-ben Thomas Bernhard meghalt, nem lehetett biztosan tudni, hogy krakéler, a majdnem minden pillanatban szándékos botránykereső személyisége nem viszi-e sírba roppant terjedelmű életművét is, mely szintén nem volt tökéletesen mentes a scandale pour scandale szándékától. Mégsem így történt. Bernhard német nyelvterületen megmaradt vitathatatlan szellemfejedelemnek, ráadásul népszerű, kereskedelmileg folyamatosan sikeres szerzőnek; művészetének páratlan egyedisége, korunkban szokatlan plaszticitása, szinte falhoz vágó elemi ereje mintha még nagyobbá nőtt volna az időben.
Kezd világossá lenni, hogy Bernhard nagyon komoly, szinte klasszikus elhivatottságú író volt, annak ellenére, hogy magánéletében egyfolytában komédiázott, pontosabban hihetetlen pontos egyensúlyt teremtett a vígjáték és a tragédia között. Nagyon jól kiporciózott adagokban szerette önmagát is. Most megjelent magyar kötetében található a nyilvánvaló önarcképek egyike: "Egy másik drámaíró úgy nyilatkozott a bíróságon (...), hogy mindig csak amiatt van olyan nagy sikere, mert sikertelen kollégáival ellentétben elég őszinte, hogy komédiáit mindig tragédiaként, tragédiáit viszont mindig komédiaként adja el." Ez a bohóckodó önvallomás lehet az egyik kulcs művészetéhez. És persze nem lenne Thomas Bernhard, ha rögtön nem tenné hozzá: "Mivel időközben annyira híres lett, hogy szinte bármit megengedhetett magának..." Jól látta önmagát, és persze azt is, hogy ehhez a hírességhez és ehhez a szinte bármire feljogosító szabadsághoz el kellett valahogy jutni. És aztán élni kellett vele. Hiszen nincs kínosabb, mint a félresikerült botrányokozás. Bernhard e téren is tévedhetetlen volt. Minden nyila célba talált, hiszen azt is tökéletesen tudta, miféle közönségnek játszik. Még halála után is mozgásban akarta tartani a műve körüli felháborodást. Híres végrendelete, amelyben megtiltotta művei kiadását, drámái bemutatását Ausztriában, mind a mai napig annyira hatásos, hogy alighanem ebben a gesztusban kell keresnünk Kertész Imre döntésének egyik okát, miszerint egy német nyelvű akadémiára hagyja magyar nyelvű, azaz az adott helyen voltaképpen értelmezhetetlen, a könyvtárosok/levéltárosok számára feldolgozhatatlan, a művét kutatni kívánó magyar irodalmárok számára csak igen körülményesen hozzáférhető kéziratos hagyatékát.
Meglehetősen jól ismerhetjük Bernhard életművét, hiszen (igen egyenetlen színvonalú) drámáinak nagyobbik hányadát leszámítva szinte minden műve megjelent magyarul. Ráadásul a nyolcvanas években és a kilencvenes évek elején volt némi Bernhard-kultusz Magyarországon - közvetlen hatása felfedezhető legkivált Esterházy Péter, Kertész Imre, Krasznahorkai László és Marno János munkásságában. E kultusz nagyjából a múlté; talán azért, mert míg a szerzőnk halálával egyidejű rendszerváltás tájékán fékeveszett radikalizmusa követhetőnek tűnt, és sokféle értelemben felszabadítóan hatott, a mai, meglehetősen jólfésült, bármiféle radikalizmustól nagyon távol került magyar irodalmi világban Bernhard már inkább csak a múlt egyik érdekes árnya; nem számít megkerülhetetlenül fontos figurának.
E kötet ismét alkalmat ad a régi találkozás emlékeinek felidézésére, hiszen szerepel a kötetben azoknak a novelláknak egy része is, amelyek már régen megjelentek magyarul, igaz, olykor más címen vagy fordításban. A viharkabát, Az erdőhatáron, Az angol férfi most sem kelt csalódást, nagy erejű, "félrealista" novellák, a jellegzetes bernhardi lendülettel, megszállottsággal.
Meglepetés viszont két, rövidprózákat tartalmazó könyvének - a magyar kötetben teljes terjedelmükben közölt - anyaga. Az Események, illetve A hangimitátor alig pár soros rémhíreket közöl, egészen újságírói modorban, szenvtelenül előadva a legiszonyatosabb (és leggroteszkebb) öngyilkosságokat, haláleseteket, baleseteket, őrülési jeleneteket, nem csupán Ausztriában, de Lengyelországban, Romániában, Jugoszláviában, Portugáliában is. Ezekben a - különös módon Örkény egyperceseivel szinte azonos időben írt - rémkrokikban egyrészt mintegy instant állapotában láthatjuk Bernhard sok, később részletesen kidolgozott témáját. Ilyen mindenekelőtt az Állítás, mely a Goethe schtirbt, magyarul, Györffy Miklós fordításában: Goethe mekhal, ezúttal Goethe meghó címen szereplő fantasztikus humoreszk, a karneváli Bernhard egyik legnagyobb svádával áradó nagyáriájának előfutára. Másrészt tetten érhetjük a készülődés időszakát (az Események az ötvenes évek végén keletkezett, de csak 1969-ben jelent meg). Új tapasztalat, hogy az ifjúkori, meglehetősen hagyományos elbeszélésekből szinte árad Bernhard irodalmának eddig nem észlelt (bár szemérmesebben, lappangóbban érett műveiben is érzékelhető) oldala, azaz hallatlan szociális érzékenysége, empátiája a megalázottak és megszomorítottak iránt. A korábbi magyar kultuszban mindenekelőtt a sötét, a depressziós, a nyomasztó (no meg a saját fészkét bepiszkoló, politizáló) Bernhard került a középpontba; most talán világosabb lehet, hogy éppenséggel korunk legnagyobb humoristája volt, csak hát, ugye, a komédiát tragédiának adta el, és viszont.
Mindamellett Bernhard mégiscsak patrióta volt, persze a maga módján. Hazáját gyűlölve szerette, tragikomikus érzelmekkel. Montaigne című elbeszélése vallomás; amikor a főhős a családjáról beszél, hazájáról szól: "arra gondoltam, hogy negyvenkét év alatt nem tudtam megszabadulni tőlük, noha életem negyvenkét éve alatt soha semmi más nem járt a fejemben, mint hogy megszabaduljak tőlük..." Ez a felismert megkötöttség az alapja groteszk, a tragédiát komédiával orvosló hazafiúi pátoszának. Magam Bernhardban azt csodálom legkivált, hogy a legbonyolultabb mondatszerkezeteket, legnyakatekertebb és legcsikorgóbb gondolatmeneteket is a lehető legtermészetesebb nyelven és hangon képes előadni, vagyis műve csak látszólag csinált vagy erőltetett, hiszen fő erénye a megszólalás tökéletesen magától értetődő közvetlensége. Másik lenyűgöző vonása, hogy noha alakjai mindig Énként (és némileg megteremtőjük szócsöveként) szólnak, ebben soha nem érezni a köldöknéző vagy a személyiségével a papírt túlságosan elárasztó hevületet. Amikor tragikus vagy giccses lenne a túlzott sötétség, azonnal bohóctréfával csitítja szereplői és önmaga hisztériáit. Mindezek alapján romantikus értelmében vett megszállottnak, minden porcikájával elhivatott művésznek látom Thomas Bernhardot. A művészetvallás híve volt, klasszikus, és - mint egyik legszórakoztatóbb regényének hőse - a "régi mesterek" csodálója, szellemiségük folytatója. Összes tragikomikus idézőjele ellenére életműve ezért sugallhatja mégis Dosztojevszkij hitét: "a Szépség fogja megváltani a világot".
Fordította Adamik Lajos. Kalligram, 2012, 462 oldal, 3490 Ft
