Milyen volt a fogadtatásuk és általában a bevándorlási politika az első világháború után az USA-ban? - ezekre a kérdésekre keresi a választ a történész Frank Tibor, akit nem utolsósorban azért foglalkoztat az emigráció, mert véleménye szerint a "hatásmechanizmus", melynek következtében a korabeli fiatal értelmiség színe-java távozott az országból, a magyar történelem során nem először jött létre, és amint írta, talán nem is utoljára. Könyve először angolul jelent meg Oxfordban 2009-ben, s a magyar kiadásig eltelt rövid idő elég is volt ahhoz, hogy kiderüljön, nem tévedett. A Double Exile: Migrations of Jewish-Hungarian Professionals through Germany to the United States, 1919-1945 cím magyar változata a "kettős száműzetésből" "kettős kivándorlássá" szelídítette a "double exile" kifejezést, illetve a "Jewish" - zsidó - szó elhagyása önmagában is jelzi, hogy már megint baj van.
A szerző a rendkívüli tehetségek egyidejű felbukkanását több tényező együttes hatásával magyarázza. A Monarchia létrejötte után Magyarországon, ha fokozatosan is, de hanyatlásnak indult a feudalizmus, és megjelent egy új középosztály, amely már nem a nemesi származás, hanem a foglalkozás alapján alakult ki, s ezzel megnyílt a felemelkedés lehetősége a korábban a társadalom perifériájára szorított csoportok, köztük a tudást tradicionálisan a legfőbb értéknek tekintő zsidóság előtt. A gyorsan fejlődő gazdaságnak szüksége volt műszaki tudományokban jártas szakemberekre, a képzésükhöz pedig korszerű iskolákra, és a robbanásszerű fejlődésnek indult Budapest alkalmasnak bizonyult ennek az igénynek a kielégítésére. Néhány, a századforduló táján nyílt középiskolában, mint például a Kármán Mór alapította ún. Mintaiskolában (amit aztán Trefort Ágostonról neveztek el) és a híres Fasori Gimnáziumban a módszertanra összpontosító, önálló gondolkodást és problémamegoldást fejlesztő modern német gimnáziumok szemléletét vették át. Mindezeken túl, bármennyire magyarnak vallotta is magát, a polgárság a német kultúrán nevelkedett, az első világháború előtt otthon is németül társalgott, és Pester Lloydot olvasott, hiszen modern kori történelme során a magyar kultúra - a szerző szavaival - "a német civilizáció peremén formálódott". Amikor az aranykor 1918-ban brutálisan hirtelenül és váratlanul véget ért, a német nyelv és kultúra ismeretéből egyenesen következett, hogy a menekülni kényszerülő tehetséges fiatalok iskoláikat, pályájukat Németországban folytassák.
A több tucat külföldi és hazai levéltárban végzett kutatás anyagát feldolgozó kötet a két világháború közötti, többségében zsidó magyarokból álló emigráció társadalomtörténete. Később nemzetközi hírnévre szert tett tudósoké és művészeké, akiknek beilleszkedését az új közegbe az is segítette, hogy legtöbbjük asszimilálódott családból származott, tehát volt már gyakorlatuk az alkalmazkodásban.
Magyarnak tekintették magukat,
de hiába: a háborús vereségért saját felelősségét nem vállaló politikai elitnek bűnbakra volt szüksége, amit a zsidóságban talált meg. Mindenért őket tették felelőssé: először a háborúért, majd a vereségért, a polgári forradalomért, a Tanácsköztársaságért, végül az ország feldarabolását is a nyakukba varrták. Volt, aki már a Monarchia összeomlása előtt külföldre távozott, például a fizikus Kármán Tódor. De az emigránsok többségét csak a háború elvesztését követő gyűlölködő légkör és az 1920-ban életbe léptetett numerus clausus késztette távozásra. A későbbi atomtudós, Szilárd Leó, aki a budapesti Műegyetem hallgatója volt, azt követően emigrált 1920-ban Berlinbe, hogy a Tanácsköztársaság bukása után származása miatt inzultálták az egyetemen. A matematikus Neumann János 1923-ban költözött Zürichbe. Az 1930-as évekre komoly eredményeket elért tudósok Hitler hatalomra jutása után menekültek tovább az USA-ba - másodszor is a száműzöttek sorsára jutottak. Az 1921-ben, majd 1924-ben megszigorított bevándorlási törvények miatt, melyek egyik célja éppen a kelet-európai bevándorlók számának a korlátozása volt, többüket csak vonakodva engedték be az Egyesült Államokba, annak ellenére, hogy egyetemi múltjuk miatt németnek tekintették őket. A szerző kutatásai szerint ez a második emigráció különösen megviselte a tudósokat: a nagy gazdasági válság következményeit még mindig nyögő USA-ban nőtt az antiszemitizmus, külföldiként nehéz volt állást szerezni, s állampolgárságért csak öt év ott-tartózkodás után lehetett folyamodni. Az emigránsok közül kevesen tértek vissza: a magyarországi értelmiség elvándorlása következtében a húszas években "az intellektuális süllyedés elképesztő mértékűvé" vált.
A kivándorlók életútjainak közös vonásaiból egy egész emigránscsoport története bontakozik ki, de a szakkönyvet igazán érdekfeszítő olvasmánnyá a szerző történelemszemlélete teszi. Mivel munkáját eredetileg olyan angol nyelvű közönségnek szánta, amely feltehetően nem sokat tud a magyar történelemről, elképzelt olvasói világszemléletét tekintetbe véve igyekszik az események hátterét megvilágítani. "Indokolt-e, szabad-e úgy tekinteni a magyar történelemre, mint egyetlen, mérhetetlen csődre?" - kérdezi, ránk hagyva a választ. Hazai olvasója számára, miután befejezte a könyvet, és kinézett az ablakon, a magyar történelem inkább egymást követő csődök láncolatának tűnik, egy olyan ország történetének, amelynek polgárai nem szoktak elgondolkodni tetteiken, melyekért nem szeretik vállalni a felelősséget, inkább másokat hibáztatnak, és rendre elűzik legjobbjaikat. Régen éppúgy, mint most.
Gondolat Kiadó, 2012, 389 oldal, 4500 Ft
