Könyv

Annak a történésznek, aki egy történelmi személyiségről portrét alkot, két követelménynek kell megfelelnie. Két nem harmonizáló követelménynek: a kritikai távlatnak és az empátiának. E nélkül az ábrázolás vagy magasztalás, vagy leleplezés. Révész ebben a második könyvében is példásan megfelel a két nehezen összeegyeztethető követelménynek, ahogy megfelelt Antallról írott könyvében is. Mindkét életrajz tárgyának esetében felmerült az a kérdés, hogy az ábrázolt személyiség a történelem nagy alakjai közé sorolható-e, aki formátumával fölé emelkedett korának - ilyen személyiségként ábrázolták valaha Napóleont életrajzírói -, vagy inkább "jelenség volt", akiben szemléletes ábrázolatban megragadható egy bizonyos kor, törekvés, egy politikai helyzet vagy modell legfontosabb jellemvonásainak együttese. Aczélról elismerem, hogy nem nélkülözte a formátumot, de a fenti értelemben elsősorban jelenségnek tekintem. A könyv címe jelzi, hogy meg akarja rajzolni a személy portréját és egyben azt a kort is, amelyet jelenségként kifejezett. A cím persziflázsa a hasonló portrékönyvek címeinek: nem Aczél és kora, hanem Aczél és korunk. Jelzi, hogy az ábrázolt alak ennek a kornak a jelensége, amelyben még mindig kortársak vagyunk. Ez a kor elmúlt ugyan, de örökségként még mindenben meghatározza azt, amiben benne élünk. Lezárult múlt: lezárultsága lehetővé teszi, hogy a "jelenség" teljesen áttekinthető legyen. Ugyanakkor "élő" múlt: feldolgozatlan, értelmezésre szorul, mégpedig azért, mert jelenünkben csak ez a múltértelmezés mutathat irányt cselekvéseink számára.

Mielőtt az, hogy hé! -: tengeralattjáróról itt szó sincs, és ez a valaki, akit a név jelöl...

A múlt héten sajtótájékoztatón adták hírül: minden magyar képzőművész viszontláthatja művét a Műcsarnokban még a nyáron: az intézmény megadta magát annak a nyomásnak, amely jó éven át egy újabb Műcsarnok-üggyé eszkalálódás rémképét festhette az illetékes miniszter falára.

Borneo és Terebess magyar volt és magyar lesz. A könyvpiacot eddig is belengte a keleti portékák fűszerillata, most újabb kiadó, a Terebess vert sátrat a piactéren, szemrevaló áruk (majd elárulom az áruk) kínálják magukat a ponyván. Nem ponyvák, bár a Hindu erotika az aluljárókban is elkelne. Csinos, karcsú kötetek, mind reprint kiadás, de tudnak újat mondani. Ha már unjuk az ultit és a dominót, tanuljuk meg a Mah-Jong (ejtsd: madzsong) játékszabályait, maga Chiang Lee, a londoni mah-jong-klub mestere avat be. A könyvsátor pultjára támaszkodva Naszreddin mester tréfálkozik és dedikálja könyvét (A török hodzsa tréfái). A Mikes Kelemen turnusát fölváltó csoportból Egressy Gábor, a színész Törökországi naplója (1849-1850) komolyra fordítja a szót. Liu Cung-jüan vigasztalja (Megszeretem a száműzetést). Mécs Alajos bemutatja Az ismeretlen Japánt, hatvanéves könyv, azóta volt egy háború, atombomba, a japánok nem változtak, csak bölcsebbek lettek. A bölcselethez más sátrakhoz kell sétálnunk, egyéb kiadók keleti csemegéihez (India bölcsessége; Kaczvinszky József: Kelet világossága; A. K. Coomaraswamy: Hinduizmus és buddhizmus). Az egyik sátor homályából kelet világossága, jó Farkas Lőrinc Imre szakálla dereng, már dörzsöli tenyerét, pedig csak belelapozunk könyvébe (Schmidt József: Buddha élete, tana és egyháza). A bazársor legnépszerűbb szerzője Szun-ce, három kereskedő (Balassi, Göncöl, Terebess kiadó) is kínálgatja egymást túlkiabálva és alullicitálva A hadviselés törvényeit. Erotika ide, bölcselet oda, háborúzni kell, s mióta csak felfedezték, keleten szárazon tartják a puskaport.

Elmenni, helyben lenni, visszajönni: mindnek egy közös vonása van. Mind gondatlanságból elkövetett továbbélés.

1987 februárjában nyitotta meg kapuit New Yorkban a mára Amerika- és világszerte az alternatív zenekultúra, akcióművészet és a performance egyik legfontosabb mozgalomformáló központjává vált Knitting Factory. Michael Dorf, Louis Spitzer és Bob Appel 1987-ben érkezett New Yorkba a visconsini Madisonból, hogy az időközben befuccsolt, semmilyen kitörési lehetőséggel nem biztató vállalkozásuk, a Flaming Pie Records után valami másba kezdjenek. Így találtak rá véletlenül az E. Houston Street 47. szám alatti Estella´s Caféra, amelynek rohammunkában való felújítása után adták a Knitting Factory nevet. A Flaming Pie-ból hátramaradt kis alaptőkét - hiszen az Estella´s Café bérleti díja is "csupán" havi 1800 dollárra rúgott - teljes egészében felemésztette a beruházás. Már minden készen állt, de a névadás még hátra volt: emléket állítva a jobb sorsra érdemes Flaming Pie-nak, a több lemezt megért, Bob Appel gitáros vezette Swamp Thing együttes egyik albumának címéből lett a keleti part nomád kultúráját és avantgárd művészeti hálózatát összefogó szövőgyár neve. A Swamp Thing második albumának címe volt a Mr. Blutdstein´s Knitting Factory, amely egy valóban létező visconsini gyárra utal, amelyben Bob Appel hosszú munkáséveket is eltöltött. "Az alapötlet az volt, hogy klubunk nevét minden hónapban megváltoztatjuk; Mr. Blutdstein´s Knitting Factoryról Yonah Shimmel´s Knitting Factoryra vagy Charlie Smith´s Knitting Factoryra stb. Tény, hogy egészen az utóbbi időkig szerepelt az ´s birtokos szerkezet a csekk-könyvünkben. Természetesen az első zenekar, amely a Knitting Factoryban fellépett, a Swamp Thing volt. A koncertet húsz madisoni barátunk nézte végig" - írja Michael Dorf 1992-ben megjelent könyvében, a Knitting Musicban. 1987-ben már nagyon erős volt az avantgárd forrongás New Yorkban. Angliától Japánig több száz művész érkezett New Yorkba a nyolcvanas években, hogy új közönségnek játsszon, kapcsolatokat keressen és más zenei formákkal találkozzon, vagy új formációkat hozzon létre. Ekkoriban az egyetlen, még működő hely a CBGB volt, amelynek azonban annyira eklektikus volt a programja, hogy a kísérletező kedvű alkotók csak ritkán jelentkezhettek ott produkcióikkal. Ennek az alternatív tér hiányából fakadó űrnek ellenére a Knitting Factory első koncertjeire, amelyeket Wayne Horvitz szervezett heti rendszerességgel, Thursdays at Knitting Factory címmel, alkalmanként csak hat-nyolc fizetővendéggel számolhattak a szervezők. Az igazi áttörést 1987 áprilisában John Zorn első koncertje jelentette: 120 ember nézte végig a koreai szövegnarrációval, Bill Frisell és Fred Frith gitárduójával előadott Hu Die című kompozíciót. Ekkoriban a Factory már nem csak koncerttér volt: az extravagáns fotós, Raymond Ross dzsesszzenészeket megörökítő képeiből nyílt kiállítás a klubban. Ross "teljesen excentrikus, őrült művész, aki a hatvanas évek óta egymilliónál is több fotót készített a New York-i klubokban fellépő nagy dszessz-személyiségekről. Ross a Knitting Factory felett lakott a harmadik emeleten. Ha bementél a lakásába, legalább 30 elektronikát és rádiót láthattál ott, meg persze egy csomó antennát, mindenfelé szétszórva. Ha azt mondom, őrült, akkor nagyon egyszerűen írom le azt, amilyen ő valójában."

Akit nem érdekel a kortárs tánc- és mozgásszínház, és nem figyeli a sajtóját, annak gőze sem lehet, ki merre és hogyan tapos, rúg, pedálozik az életben maradásért. Pedig úgy fest, ebben a szűk körben benne van az egész ország.

Bohumil Hrabal, cseh író, miközben a galambokat etette, kiesett az ablakból és meghalt. Ez a mondat valahol megvan a Hrabalokban, vedd csak le a polcról, nézz utána, hogy zuhan.

lerombolják, azt írta az újság. Nem egy szép újévi hír, de mégis újévi hír.

A demokratikusan választott önkormányzat a tanácsrendszertől, az pedig, némi leegyszerűsítéssel, magától a Monarchiától örökölte azt az építészeti műremekből lett törmelék- és problémahalmazt, aminek Várbazár a neve. Nagyjából az utolsó pillanatba értünk ahhoz, hogy tényleg történjen valami, ha egyesítésének 125. évfordulójára, 1998 novemberére gáláns ajándékot akar magának Pest, Buda és Óbuda.

A mozi mákony. Mondja Delmore Schwartz. Ottliktól kaptam: fordítsam le. "Már álmunkban szólítanak." Srác látja moziban, hogyan nem lett vón szabad a szüleinek a Coney Islanden összeismerkednie. Amiből ő lett, meg más csomó bánat. Akkor felébred, ragyog a párkányon az első hó.

December 19-i számunkban Fészek címmel közöltük Eörsi István cikkét, amelyet Ember Mária A snagovi gyerekek című filmjének televízióbeli nem sugárzása kapcsán írt. Erre reagál alábbi írásunk szerzője.

A heroin éve - írja a rocksajtó, aztán a nevek s a sikerek következnek, ami azért elég furcsán veszi ki magát így. A hatvanas évek legvégén volt annyi áldozata a kábítószernek, mint 1996-ban - írja; vége, folyt. köv., kívülről eddig tarthatna a hír. Csak hát nyakig benne vagyunk.

"Saját arcunk tükröződött azok arcán, akik körben ültek. Nehéz volt megmondani, ki a nő, ki a férfi. Ezekből az arcokból másféle szépség sugárzott, mint amilyet gyerekkoromban oly nagyra tartottak a tévében vagy az újságokban. A szépségnek azon fajtája volt ez, amivel nem születik az ember, hanem óriási áldozatokat hoz érte; ezért a szépségért meg kell küzdeni."