Könyv

Legyen szó a hazáról, a haladásról, s különösképp e két fogalom összepárosításáról - a reformkor máig a hazai közgondolkodás egyik legkedveltebb s - tegyük hozzá - méltán kultivált történelmi hivatkozásának számít. Hiszen e tevékeny, mozgalmas (vagy legalábbis mozgásba lendült) korszak épp annyira kútfője a liberalizmus és a konzervativizmus magyarországi tradíciójának, a modernitásról és a polgári létről kialakult képzeteinknek, mint kezdete a selyemhernyó-tenyésztésnek, Pest-Buda tényleges fővárossá formálódásának vagy az udvarias önözésnek. Ez utóbbi három fejlemény, akárcsak a teljes epocha okkal köthető Széchenyi István személyéhez, aki kilépve a császári hadsereg és a világfias byronizmus kötelékéből, "csupa füst és szikra modorával", szeszélyességében is mindegyre alkotni vágyó temperamentumával a reformkor középponti figurájává, s hozzá már életében jelképévé is vált.

"Az 1998 óta, évente megrendezett konferencián vendégül láttuk már többek között Jacques Derridát, Hilary Putnamet és Richard Rortyt is" - meséli Boros János professzor, az esemény szervezője. A pécsi konferenciát minden évben egy kortárs filozófus életművének szentelik, aki meghallgatja a róla és munkásságáról szóló előadásokat, válaszol rájuk, vitatkozik, illetve maga is referál egy éppen aktuális kutatási témájáról. Az idén nyolcvanadik születésnapját ünneplő Jürgen Habermas, a Frankfurti Iskola legnevesebb élő filozófusa munkásságát két tanítványa, valamint további nemzetközi és magyar szaktekintélyek méltatták. B. Simon Krisztián

Radnóti Miklós, tudjuk, a magyar holokauszt arcává lett. Ez jó is és rossz is. Jó, mert egy arc, egy kedves, szelíd, egészen picit szabálytalan arcú, de jóképű fiú arca elképzelhetővé tesz, átélhetővé tesz annyi mindent, ami amúgy alig-alig volna elképzelhető. Ez a fiú, aki megható tisztasággal volt szerelmes végig abba a lányba, akit még kamaszként megismert, aki hozzá írta még utolsó nagy verseit "Szerbia vak tetején", "sort sor alá tapogatva", akinek szőke haja a legutolsó dolgok egyike, amit üzenetül hagyott nekünk, mielőtt agyonlőtték ostoba, félállati és egyúttal jelentéktelen gazemberek, a miénk. Épp így, ilyen tisztán szeretnénk élni, "mint a széljárta havasok / lakói és oly bűntelen, / mint jámbor, régi képeken / pöttömnyi gyermek Jézusok". Ahogy a Költő. Aki formálja soraival a nemzet emlékezetét, akit sorain keresztül őriz a nemzet emlékezetében. Par excellence költő, hatalmas szereptudattal, az igaz szavak tudója egy méltatlan korban, ami csak még nagyobb szerepet ró rá: "Az égre írj, ha minden összetört."

Miért olyan sikeres Stieg Larsson regénye számos országban? Hogy Svédországban miért, az többé-kevésbé érthető: a szerző az egyik legjobb lap (az Expo) főszerkesztője volt, a szélsőjobbos erők nagy ellenfele, megvesztegethetetlen és erős újságíró. Három részt fejezett be a Millennium-könyvekből, folytatta volna tovább is, de ötvenévesen meghalt.

Noha Karinthy Ferencet alighanem komoly hiba lenne lapunk Elsüllyedt szerzők című sorozatának ügykörébe sorolni (hisz lám, az Ulpius egy teljes életműsorozatot bazíroz írásművészetére és ismertségére), azért a valaha oly közkedvelt Cini irodalmi ázsiója érzékelhetően megsüllyedt a nyolcvanas évek, s különösképp 1991-es halála óta.

Kis vidéki villa csendes kerttel, a házban könyvek és képek. A balatonfüredi fordítóházról kevesen tudnak, pedig a magyar irodalom közvetítőinek átmeneti otthona kultúránk egyik legfontosabb helye. Akkor is az, amikor nem tartanak benne jelentős európai konferenciát - most viszont éppen erről volt szó.

Sopron neológ főrabbijának fiaként látta meg a napvilágot, aztán katona, 1919-ben a Vörös Hadsereg városparancsnoka, emigráns és éhező Bécsben, debreceni koporsókészítő, majd Mikes Lajos hirtelen felfedezettje, zsidó, aki megtagadta zsidóságát és tévútnak vélte az asszimilációt. De a végén neki is megnyílt Buchenwald táborának kapuja.

Jelentős visszaesés várható a könyvpiacon. A terjesztők veszteségeik jelentős részét a kereskedelmi árrés emelésével a kiadókra próbálják hárítani. Az összeütközés a hétvégi Budapesti Könyvfesztivált is izgalomban tartotta. Bogár Zsolt

Egyszerre kéne több csapáson elindulnom, s mivel ez nem megy, a két fő irány - 1. a nálunk jószerint ismeretlen szerző; 2. a könyv a maga sajátos posztmodern műfajával - helyett egy harmadikkal kezdek: a világ irodalma magyarul. Összességében (és messziről, összehúzott szemmel nézve) nincs okunk sem szégyenre, sem panaszra, a klasszikus törzsanyag és a kortárs irodalom jó része is elérhető magyar nyelven, megbízható vagy kiváló fordításban, de ha elégedett hátradőlés helyett előrehajolunk, és közelebbről vizsgáljuk a dolgot, akkor tátongó lyukak ötlenek szemünkbe. Ezért a barcelonai illetőségű Vila-Matas inkább érdekes, mint jó esszéregénye terjedelmes hiánylistaként is olvasható.

Niall Ferguson a negyvenes éveiben járó, azaz a szűkebb szakmán belül viszonylag fiatalnak számító skót történész már eddig is számos nagy sikerű könyvvel, s számtalan nagy vitát kiváltó, néha szándékoltan provokatív és nem is mindig a történettudomány terrénumába tartozó felvetéssel hívta fel magára a figyelmet. Szerteágazó érdeklődésére jellemző, hogy éppúgy otthon van a pénztörténetben, mint a háborúk s a nemzetközi politika rejtelmeiben. S miközben a nemzetközi diplomácia vagy nagy birodalmak titkait kutatja, mellékesen geopolitikai kockázatelemzést végez egy nemzetközi hedge fund számára, a Channel 4-nak készített, általában aktuális könyvein alapuló folytatásos történelmi leckéi pedig rendre felbukkannak magyar tévéadók programján is. Első könyvei a Rothschild család szerteágazó históriáját tárták fel, ebből már majdnem logikusan következtek pénztörténeti munkái (utolsó, tavalyi könyvében ismét visszatért a pénz témájához, de már a világgazdasági krízis tükrében), később az első világháború történetével és tanulságaival foglalkozott behatóan. A brit és amerikai birodalom felemelkedéséről és hanyatlásáról szóló értekezései kapcsán sokan (elsősorban baloldali szerzők) vádolták birodalmi nosztalgiával és az imperializmus rehabilitálásával: mindehhez tudnunk kell, hogy Ferguson az úgynevezett kontrafaktuális történetírás (a sokak által kárhoztatott "Mi lett volna, ha" típusú elbeszélések) mestere, s amúgy is lényéből fakadóan revizionista, amennyiben a történettudomány "jól bevált", sztereotip ideáinak felülvizsgálatáról van szó. Ferguson egyik legmeghökkentőbb gondolatkísérletében azt vizsgálja, mi lett volna, ha a brit birodalom az első világháborúban inkább bölcsen hagyja nyerni a németeket: szerinte a hipotetikus eredmény egy német irányítású, demokratikus Európa, ahol nem tud gyökeret verni sem a bolsevizmus, sem a fasizmus/nácizmus - ráadásul közben a brit birodalom is megőrzi hatalmát és erejét.

"Bajszos, őszinte magyar ember, aki nem visel álarcot, nem alakoskodik. Megírja, megmondja" - sommázza új tanulmánykötetének egy helyén Szilágyi Zsófia a közkeletű Móricz-kép középponti elemét, az álarctalanság álarcát, amelyhez természetesen az ösztönös alkotó toposza, s persze tekintélyes adag parasztesszencia is hozzáadódik. Erős, régente meggyökeresedett képzet dekonstruálásába fogott hát Szilágyi, amikor - néhány friss irodalomtörténeti vizsgálódáshoz kapcsolódva - eleddig szemérmesen mellőzött életrajzi adalékok, máig kiadatlan vagy éppen kipontozással finomított szövegek elemzésével közelített a magyar irodalmi panteon szent bentlakójához. S noha a tanulmányok több ponton is a legbensőbb magánügyek terepén kutakodnak, az intimpistás öncélúság veszélyét szerencsésen elkerüli a szerző, tárgyalja bár a Móricz kézzel írt feljegyzéseit tartalmazó (vagyis az író általános praxisától, az írógéphasználattól tüntetően elkülönített), azonban könyvtárggyá formált Tükör-kötetek szöveghelyeit, akár Csibe és apuka, vagyis Litkei Erzsébet és Móricz adoptálássá szépített testi szerelmét.

Aki valaha járt Berlinben, átérezhette a középpont hiányát, azt, hogy ez a város valójában szinte átláthatatlanul sok enklávéból áll, melyek között a teret üres vagy éppen lepattant ipari épületekkel teleszórt zónák, vasúti sínek, föld feletti U- és S-bahn-járatok, váratlanul előbukkanó kiskertzárványok szabdalják szét, s hogy ez a szakadozott városszövet mindig képes új és új meglepetést okozni. "Berlin az ellentmondásos történelem, ellentmondásos mértékek, formák és terek lelkesítő montázsa"- mondta Daniel Libeskind, az 1999-ben megépült berlini Zsidó Múzeum építésze. Olyan város, amelyben minduntalan felfeslik a történelem szövete, s láthatóvá válnak azok a különböző szerepek, melyeket a város időről időre betöltött. Ahogy Kerékgyártó Béla, a kötet szerkesztője írja, a brandenburgi tartományi központ kiemelkedése az 1700-as években kezdődött; kezdetben Poroszország fővárosa, a birodalom egyesítése után német császári központ, a XX. század elején modern világváros, Hitler vízióiban és építészeti elképzeléseiben világfőváros volt, a II. világháború után pedig egészen a fal 1989-es ledöntéséig a kettéosztott város abszurd szerepét töltötte be.

Negyvenkét évvel ezelőtt San Francisco hatalmas, zenés elmegyógyintézetként üzemelt, ezért aki néhány napra megszakította az LSD-utazást, két lehetőség közül választhatott: lelép a városból, vagy világra szóló karriert csinál. Jann S. Wenner az utóbbi mellett döntött, bár nehezen hinném, hogy amikor megjelentette az első Rolling Stone Magazine-t, létezett volna üzleti terve, marketingstratégiája vagy bármi egyebe a lelkesedésen kívül. Ellenben jókor volt jó helyen, ami általában elég ahhoz, hogy sajtó- vagy bármilyen történelmet írjon a szerencsés kiválasztott.

c. bűnregényében a gyilkolászás (melynek már módszere is eredeti: halálra fagyasztás a síliften!) mozgatórugója a távoli múltban gyökerez, de ezen nem vagyunk meglepve, hisz annyi klasszikus krimiben van ez így - az évtizedek múltán vett bosszú az elrontott életért mint motívum és motiváció. Nem hőkölünk vissza az incesztuson sem, ha egy jó gyomrú szerző igazán erős indítékot keres, a családon belüli szerelem úgyszólván kézenfekvő. Hát még Freud hazájában! Már az se lenne kis dolog, ha Haas nem tenne mást, mint összehoz e paraméterekkel egy épkézláb sztorit. De a Halottak feltámadása nem csak ezért remek olvasmány. D. Harangozó Aranka