Elsüllyedt szerzők XIX.

A megszállott

Pap Károly (1897-1945?)

  • Bán Zoltán András
  • 2009.04.30 00:00

Könyv

Sopron neológ főrabbijának fiaként látta meg a napvilágot, aztán katona, 1919-ben a Vörös Hadsereg városparancsnoka, emigráns és éhező Bécsben, debreceni koporsókészítő, majd Mikes Lajos hirtelen felfedezettje, zsidó, aki megtagadta zsidóságát és tévútnak vélte az asszimilációt. De a végén neki is megnyílt Buchenwald táborának kapuja.

Az olvasó joggal szisszenhet fel. Pap Károly mint elsüllyedt író? Nem túlzás ez? Hát nem ő az, akinek eddig feltárt teljes életműve megjelent a közelmúltban, ráadásul reprezentatív kiadásban, Ámos Imre rajzaival, hét kötetben (Múlt és Jövő, 1998-2000), melyhez nyolcadikként terjedelmes monográfia is társult Lichtmann Tamás tollából? Hát nem róla írta Móricz, hogy csak világirodalmi mértékkel mérhető, nem volt-e kedvence Németh Lászlónak, Illyésnek, valamint a két nagy szerkesztőnek, Osvátnak és Mikes Lajosnak? Mindez igaz, de Pap Károly mégis elfeledett szerző. Az életműsorozatról gyakorlatilag nem jelent meg recenzió, az író nevét pedig még tág felsorolásokban is csak nagyritkán említik, nagyjából jeges közöny veszi körül. Oka lehet ennek művészetének elsődleges tematikája, vagyis "mélyzsidósága", mint Réz Pál említi szellemesen; nyelvhasználatának részben elavultnak vélhető expresszionizmusa és egész esztétikai-etikai arcának eltúlzottsága, prófétai hevülete, művészeti jakobinizmusa. Mindez sokak szemében manapság szimpla hőbörgésnek tetszhet, és a ma divatos frivol relativizmus - túl forrónak találván - kiköpi szájából Pap prózairodalmát és vele végzetesen összenőtt személyét is.

Érthető persze az ellenszenv, hiszen élet és mű ritkán tapad össze ilyen egységben. Olyan szimbiózis ez, amely szinte életveszélyes, és a mai, kockázat nélküli esztétizálás korszakában kissé bolondosnak is tűnik. Mert akárhova nyúlunk, mindig érezzük az író és a magánember megszállottságát. Egyik teljesen ártatlannak tűnő novellája (Kegyetlen nyár) a budapesti kánikula leírásával kezdődik. De pillanatok alatt beindul a Pap Károly-féle tébolyító gépezet, és a rekkenő hőség hirtelen egyfajta istenítéletként tombol agyában, mely megakadályozza az elbeszélőt abban, amit végzetes hivatásának érez, a rettentő meleg meggátolja az írásban. Márpedig - ezt sugallja a rövid remekmű - ha sürgősen nem írhatja le gondolatait, valami végzetes történik a világban és a világgal. "Aha - morogtam -, itt van a sorsharag! - Már sokszor tapasztaltam, hogy van valami, ami engem éppen akkor nem akar dolgozni engedni, mikor a legnagyobb lázban vagyok." Kétségbeesésében a katolikus templom jéghideg falai mögé menekül, de a sekrestyés szerint ott nem szabad regényt írni - groteszk fordulat! Hatalmas vízióval zárul az elbeszélés: "Az alakjaim... - gondoltam - az életem!... De a nap már fölemelt sugaraival, egyre följebb, közelebb magához, vérem mintha egyszerre elpárolgott volna, eltűntek a házak, a templomok, visszaroskadtak, s még mintha láttam volna, amint alakjaim zűrzavaros kiáltással kavarognak alattam; aztán ők is szétszóródtak az űrben, mint viharban a por." Pap Károly olyan természetességgel, ugyanakkor hisztérikus megszállottsággal azonosítja elbeszélőjét önmagával, vezeti be gátlástalanul irodalmi alakjait a saját életébe (mely semmi más, mint eszelős irodalmi munkálkodás), hogy a kései kritikus sem engedhet a csábításnak.

Élet az apa árnyékában

Pap Károly 1897-ben született Sopronban, apja Pollák Miksa, Sopron neológ közösségének főrabbija volt; felvilágosult, magyar irodalmi tanulmányokat közlő tudós, jellegzetesen asszimilálódott magyar zsidó. Pap Károly már voltaképpen gyermekkora óta hadakozott vele, pontosabban nem annyira személyével, mint az apjában megtestesülni vélt zsidó szellemiséggel, amely asszimilációja miatt szerinte lemondott a metafizikáról, és amelynek a vallás már pusztán foglalkozás, munka, azaz valami nagyon is evilági tevékenység. A sok látszólagos konkrétum ellenére Pap lázadása mindvégig zavaros és tárgyatlan marad, akkor is, amikor beáll vörös katonának, és Murakeresztúron városparancsnoki szerepet vállal az 1919-es magyar proletárforradalomban, hiszen a marxi- lenini eszmék csak amolyan szép vágyálomként élnek benne. Nem földön járó messianizmusára jellemző, hogy szabadcsapatot akar szervezni, melynek élén betörne majd Ausztriába, hogy a végén Európa csúcsára tűzze ki a vörös lobogót. Mi sem természetesebb, hogy apja a szószékről tagadja meg fiát, kapcsolatuk ettől kezdve legfeljebb a minimálisra korlátozódik.

Pap a forradalom bukása után börtönbe kerül, de nem politikai váddal ítélik el - szerencséjére, hiszen másként akár halál is fenyegethette volna -, hanem az orgazdaság részben koholt vádja miatt kap másfél éves büntetést. Szabadulása után Bécsben él egy ideig, aztán hazatér, és a legkülönfélébb munkákból próbálja fenntartani magát, többek közt egy koporsókészítő üzemben dolgozik, a koporsókban alszik, és első verseit is egy koporsó tetején írja. 1923-ban Szép Ernő biztatására jelentkezik verseivel Mikes Lajosnál, a nagy tekintélyű budapesti lapszerkesztőnél. Mikes azonnal meglátja a fiatalember roppant tehetségét, de költőként abszurdnak és formátlannak ítéli (jellemzően romantikus antikapitalista és ezzel egyidejűleg romantikus antiszemita sorok Pap egyik korai verséből: "Ó, mily szépek a te bérpalotáid, ó Jákob / És a te bankjaid, ó Izrael!"), ezért ráveszi, hogy a prózával kísérletezzen. Ekkor írja első novelláját, amely 1923-ban meg is jelenik a Mikes-féle Pesti Napló hasábjain. Ez döntő fordulat a pályáján. Szinte azonnal megtalálja saját hangját, és mintegy vulkanikus erővel, gátszakadásszerűen löki ki magából a novellák tucatjait, valamint három regényét. A fékezhetetlen íráskényszer egészen 1937-ig tart, ekkor jelenik meg az Azarel című részben önéletrajzi regény, sokak szerint főműve. De innentől a művészt legyűri benne a próféta, abbahagyja szépirodalmi tevékenységét, röpiratokat, pamfleteket ír, ám egyiket sem adja le közlésre. Közben folyamatosan arról beszél, hogy Krisztusról ír hatalmas terjedelmű regényt, de ebből néhány töredéken kívül semmi sem maradt fenn. Erről az időszakról írja a Magyar Csillagot szerkesztő Illyés: "Pap Károly akkor már alig volt több vagy kevesebb, mint próféta. (...) Ifjúkora óta Jézusról készült hatalmas méretű regényre (...). Ezt készítgette most is? Nem; kiáltványokat írt, helyesebben: egyetlen, de valóban befejezhetetlen kiáltványt a magyarok és zsidók elkövetkezendő bűnhődéséről, s e bűnhődéssel elnyerhető rendeltetésről. (...) Nyilvánosság elé lépni most? Csak olyan írásművel volt hajlandó - s azzal is falragaszon -, amely után mindkettőnket nyilvánosan agyonlőjenek." 1944-ben őt is behívják munkaszolgálatra, 1945-ben Buchenwaldba deportálják. 1945. január 31-én még bizonyíthatóan él, ekkor Bergen-Belsenbe kerül, ahol nyoma vész. És tudjuk, hogy örök ellensége, az apja Auschwitzban végezte. Keserűen és önpusztító dühvel írta Pap Károly 1937-ben megjelent Zsidó sebek és bűnök című pamfletjében, hogy "az asszimiláció félresikerült". Az aszszimilálódott apa és a beilleszkedni képtelen, örök lázadó fiú egyaránt a náci haláltáborokban pusztult el. Hát akkor mire volt jó ez az asszimiláció, kérdezhette volna Pap Károly az apját, ha túlélik a nácizmust. Úgy tűnik, Pap még a síron túl is harcolt apja alakjával.

A zsidó vérből nincs kigázolás

Pap Károly életéhez és művészetéhez talán a Vér című novellája adja a legforgathatóbb kulcsot. Ebben a tökéletes remekműben minden benne van, ami jellemezheti: az igazság keresésének megszállott akarása; lázadás, önpusztító, már-már az öngyilkosságig elmenő dac; kétségbeesés a maga életképtelenségétől, magányától, és ugyanakkor a saját elszigeteltségének ijesztő tudata. Mint az Azarelnek, ennek is egy gyermek a főszereplője, szintén részben a szerző alteregója. Maga a cselekmény roppant egyszerű. Sakter érkezik a zsidó templomba, és sorra vágja el a libák nyakát, hogy kivéreztesse őket. A főszereplő kisfiú, "a zsidó pap fia" fél és undorodik, ám egyben leküzdhetetlen vágyat érez, hogy mint a keresztény kisfiúk, ő is igyon a szárnyasok véréből, melyet a keresztény asszonyok nagy kedvvel kínálnak oda gyermekeiknek, mondván, attól szépek és egészségesek lesznek. És éppen ezt akarja a zsidó kisfiú, egészséges, szabad akar lenni, ő is rohangálni akar az utcán, mint a többi fiú, nem akar egyedül lenni, olyan szeretne lenni, mint a többiek, mint az átlagos emberek. Magyarán: nem akar zsidó lenni. De ebből a végzetes magányból és elszigeteltségből csak akkor léphet ki, ha halálos bűnt követ el, csak akkor lehet olyan, mint a többiek, ha ő is iszik a vérből, és ezzel megtagadja nemcsak vallását, hanem egész eddigi életét, sőt a családja, az összes őse életét is. A kisfiú megteszi ezt a lépést, de azonnal ájulásba zuhan, meghal mintegy. Lábadozásakor apjával, a rabbival folytatott beszélgetésében felteszi a kérdést: az utcagyerekeknek miért szabad vért inni, és miért tilos számára ez? Az apa válasza nem hagy kiutat: "Mert ők nem olyanok, mint te, és te nem lehetsz olyan, mint ők." Zsidó vagy és a pap fia, mondja az apa. 'seid is zsidók voltak, és te is örökre az maradsz, még akkor is, ha megiszod a vért. Mert így akarja az Isten. A determináció örök és végzetes. Egyetlen lehetőség van, megtagadni magát az Istent.

Éppen ezt a végzetes lépést teszi meg Azarel György az 1937-es regényben. Mint maga Pap Károly, aki megtagadta apját, vallását és vele együtt minden Istent, és kilépett a világba, ki a művészetbe, amelytől megváltást remélt. De itt is csalódnia kellett.

Muszáj-Krisztus

Aligha vitatható, hogy Pap Károly a maga életét is egyfajta krisztusi megváltástudatban élte le, és az irodalomban is mintegy szükségszerűen jutott el Krisztus alakjához. Furcsa Ady-parafrázisként Pap Károlynál Muszáj-Krisztus alakja lép Muszáj-Herkules helyébe. Krisztus élete és tevékenysége voltaképpen kikerülhetetlen volt a számára, hiszen Jézus személyében olyan alakot talált, aki egyrészt zsidó volt, másrészt kiszakadt a zsidóságából, megtagadta népe hitét, szembeszállt mindenfajta lapos kompromisszummal, langyos hittel, leszámolt az apák vélt vagy valódi bűneivel. Ezzel egyidejűleg Pap Károly szemében Krisztus forradalmár volt, mintegy szociális lázadó, korai antikapitalista, aki kizavarja a kufárokat a templomból - Krisztus romantikus antikapitalista lett ebben a koncepcióban. Nem vitás, hogy Pap számtalan közös vonást vélt felfedezni a maga élete és Krisztusé között. Ugyanakkor talán ez akadályozta meg abban, hogy végül is befejezze, vagy egyáltalán komolyan elkezdje a Jézusról szóló nagy művét, elképzelhető, hogy túlságosan forró, túl testközeli volt számára ez a téma. Mégis: prózája nagy részében Krisztus figurája áll az ábrázolás középpontjában, még akkor is, amikor más néven lépteti fel. Álarcos Krisztus Mikáél, Pap Károly első regényének (Megszabadítottál a haláltól) főhőse, és Krisztus vonásait viseli a Nyolcadik stáció című műve festő alakja, Leviát György is, aki éppen azzal vall kudarcot, hogy képtelen Jézus arcát megfesteni. A nem ok nélkül antiszemitának vélhető Németh László, egyik első rajongója igen találóan jellemzi a szituációt: "Pap Károly monomániáját egyetlen mű elégíthetné ki teljesen: egy Krisztus-regény. S csakugyan, ez az a mű, mellyel képzelete állandóan küszködőben van, felépíti, eldobja, gondosan kiszínezi a részleteket, s meghasonlik az egésszel, elcsípi az egészet, és megakad az első fejezetnél. Évek óta szaladgál köztünk Krisztus regénye folyton változó terveivel, mint egy mitológiai feladat elkárhozottja, aki nyilvános nekigyürkőzéseken próbál bátorságot gyűjteni, s fegyverzete csereberéjével halogatja a viadal kezdetét." A mai olvasó azt mondhatja, szerencse, hogy így alakult. Mert ami Pap műhelyében a Krisztus-regényből elkészült - legkivált a Jézus beszéde Magdala határában című novella -, az inkább prófécia, fennkölt és görcsös igehirdetés, mint szépirodalom. Pap Károly és az olvasó nagy esztétikai nyeresége, hogy Krisztust soha nem tudta közvetlenül megírni, hogy alakját száz más maszkban léptette fel regényeiben, novelláiban.

Egy megoldási kísérlet: Azarel

Álruhás Krisztus a kisfiú, Azarel György is a regényben. Ez a gyermek Jézus már első perctől kezdve lázadó, először fellázad a nagyapa, a félőrült Jeremia apó ellen (még nyilvánvalóbban a hasonló témájú Irgalom című elbeszélésben), aki megszállottként keresi az egyedül üdvözítő Tan értelmét és jelentését, aki az eszével zsarnokoskodik a szívén, és aki a világban mindent - ételt, italt, eszmét - tisztátalannak és bűnösnek lát, s akinek az unokája élete sem drága, hogy megtalálja az Eszme egyetlen lehetséges magyarázatát. Nem kérdés, hogy ez az egész vállalkozás csúfos fiaskó: Jeremia apó, tisztátalannak érezve önmagát, soha nem jut el álmai földjére, Jeruzsálembe, és amikor az unokája holtan találja őt az Eszme érdekében emelt elmélkedősátorban, az olvasó világosan érzi, hogy egy tökéletesen meddő és értelmetlen, életidegen élet végére tett pontot a vigasztalan halál.

De a kis Azarel fellázad apja, a neológ rabbi ellen is. Tökéletesen érzékeli, hogy az apa nem vallási meggyőződésből, hanem mintegy szakmai gőgből ragaszkodik a tanításhoz és Istenhez. A kisfiú hazugnak, álszentnek és végeredményben csalónak látja az apját, aki nem hiszi Istent, de gyávaságból és megfelelni akarásból mégis azt hazudja, hogy hisz. A nagyapa tébolyult hitével szemben az apa hite nem egyéb a puszta konvenciónál, megszokás csupán, nem mélyen átélt igazság. Egészen természetes, hogy a kisfiú lázadása végén eljut Isten létének megkérdőjelezéséig, hiszen ha lenne Isten, nem tűrné a hazugságot és álszentséget a világban. "Nincs Isten, nincs, és maguk hazugok és gonoszok!" - vágja a szülei szemébe a maga meglelt és kiszenvedett igazságát. És elmegy otthonról, kiszökik a világba, elmegy koldulni a keresztények közé, és Krisztus szerepébe képzeli magát, a mártír szerepébe, aki szenved és mindent vállal a maga igazáért.

Pap Károly elemi meggyőző erővel elegyíti a nagyjából hagyományos családregényt és nevelődési regényt a mitologikus-metafizikus elemekkel. A kisfiú, Azarel Gyuri alakja - akár Kertész Imre Sorstalanság című regényében Köves Gyuri - természetesen jóval a maga életkorának intellektuális nívója felett áll. Ez írói önkény, kétségtelen, de felettébb szükséges az ábrázolás hitele szempontjából. A gyermeki nézőpont ugyanis olyan igazságok kimondására ad lehetőséget, amelyek egy felnőtt szájából már kissé erőltetetten hatnának, és végső soron hiteltelenné tennék az ábrázolást. A gyermek naiv és elfogulatlan, ezért mindent megkérdez és kimond, hiszen őt még nem kötik a világban elfogadott játékszabályok, őt még nem korlátozzák a felnőttek világához kötődő konvenciók. A gyermek gátlástalan álarca mögé bújva tökéletesen felszabadul az elbeszélő, hatalmas jelenetek egész során át kérlelhetetlen következetességgel vezeti el főhősét az elemi erejű robbanásként ható nagyjelenethez: Azarel berohan a zsidó imaházba, és üvöltve félbeszakítja apja beszédét: "Az Isten mondta, hogy kiabáljak, az Isten mondta, hogy kiabáljak!" Azután elájul, mint a Vérben a kisfiú.

Ez az ájulás egyben kis halál. Azarel Gyuri azt képzeli, hogy meghalt, és amikor kezd lábadozni, úgy véli, hogy ő már halott, csak a szülei nem veszik észre. De a halál után szükségképpen következik az újjászületés - immár a rezignáció jegyében. Gyuri azt hazudja apjának és mindenkinek, hogy mindent elfelejtett, ami lázadásakor történt, és ezzel ő is beáll a képmutató felnőttek konvencionális világába. A gyermek nagy tapasztalatot szerzett, immár tudja, hogy a lázadásnak más útját kell járnia.

Hogy ez a művészet fegyelmezett világában történik majd, az a regény tervezett folytatásából válik nyilvánvalóvá. Ám ebből csak egy novella készült el, az Azarel Pestre érkezik című. A belső monológ Azarel számvetése önmagával és eddigi életével: "Igen, önfegyelem és beosztás nélkül nincs igazi eredményes élet! Túlságosan szétszórt vagyok, összekapkodott. Egyszer ijedt, aztán lázas. Lapuló, aztán tűzhányó. Zsidó, keleti. A művészet azonban egyensúly és mértéktartás. S ez az élet művészete is. Ha nem alakítom ki magamban mind a kettőt: elveszek. Most van a legvégső ideje, hogy megragadjam magamat. Hogy ellenőrizzem minden moccanásomat! Markomba kell fogni magamat, mint egy állatot! Keményen, különben, mint már annyiszor, megint széthullok. Széthullok, mint a nép, amelyből származok. S méghozzá hogyan! Végső hajtásaként egy zártvégű családnak. Kemény nehézségek, végzetes. Akárhova nézel a családban, a rokonságban, éppúgy, mint magadban, széthulló erők mindenütt! S benned a legveszedelmesebben!" A művészet megváltást hozhat, gondolta talán Pap Károly. És ekkor korántsem véletlen, hogy a regényben a kisfiú a válság után az irodalomban - amely egyébként is meghatározta eddig tetteit, hiszen amikor elmegy koldulni a keresztényekhez, akkor az "Álruhás királyfi" című giccses mese alapján cselekszik - próbálja meg formába önteni szenvedéseit, tapasztalatait. Mesét ír, amely ekként kezdődik: "Egyszer volt, hol nem volt egy zsidó pap és papné, és azoknak három gyermekük". De elégedetlen vele, "gondoltam, beledobom a tűzbe, mert úgyse igazi jó mese. S így ezt meg is tettem. De, gondoltam, majd írok egyszer igazat is." És éppen ez az "igaz mese" lesz Pap Károly egész későbbi életműve.

A felnőtt Azarel vágya és célja kudarcot vallott: Pap Károlynak nem sikerült fegyelmeznie magát, mindvégig megmaradt lázadó, bizonyos fokig önsorsrontó írónak, olyannak, aki a forma vasfegyelmét soha nem volt képes magára kényszeríteni, és akit művészként végül megölt a próféta megszállott igazságkeresése. De éppen ez teszi olyan unikálissá és összetéveszthetetlenné művészetét. Legfőbb ideje fölfedezni.

Neked ajánljuk