Olyannyira nem, hogy ez a látnoki szuperképesség még akkor is megkerülhetetlen szerzővé emelné Gibsont, ha egyébiránt kifejezetten pocsékul írna. William Gibson azonban nem dilettáns író, bár azt még most, három évtizeddel és/vagy tíz kötettel a pályakezdése után sem látni világosan, hogy miért pont a regényt választotta elsődlegesen magának az esszé, a tanulmány vagy épp a filmforgatókönyv helyett. Ezekben ugyanis kevésbé tűnne fel, hogy a jövőlátás és -leírás készsége kardinális írói erényeket szorított ki a szerzőből.
Az amerikai cyberpunk első számú embere jelenleg épp egy újabb fordulatot hajt végre a pályáján. Míg a 2000-es években azzal foglalta el magát, hogy a lehető legszigorúbban az ittet és a mostot takaró jelenben kutassa fel a közeljövő szilánkjait, addig A perifériában ismét előrepörgeti a naptárt, viszont minden, amit az eljövendő világokból láttat, határozottan hátrafelé mutat. Ide, a mostba, egyenesen hozzánk: a 3D-s nyomtatás, a dizájnerdrogok, a képzőművészeti igényű haditechnika és az egyre képtelenebb oligarchakultúra túlzásaival együtt is még csak kezdeti időszakába. Gibson világainak (mentális) határait a kihalásveszély és a megszólalásig élethű avatárok jeges atmoszférája, a folyamatos paranoia és az ebből fakadó kémkedési téboly jelöli ki, és bár a tér-idő korlátait bátran áttörő ultrahackereken túl semmi olyan elemet nem mozgat meg, ami merőben szokatlan volna, a két diszkréten bizarr közeg (egy közeli és egy távolabbi jövő) súlyosan technofetisiszta ábrázolása összességében van annyira friss és eredeti, hogy önmagában elvigye úgy az első százötven oldalt.
Aztán jönnek a problémák. A periféria ugyanis a szíve legmélyén vegytiszta krimi kívánna lenni, ezen a terepen azonban Gibson legföljebb a tisztesen banális középszerig képes elvergődni, ahol sem a lélektani finommunka, sem a kiszámíthatatlan elmejátékok szoros követése nem jöhet még szóba. A tömegek öltözködési, mobilhasználati és testformálási szokásainak megértése pedig mindig is jobban ment neki, mint a plasztikus egyénábrázolás. A periféria egyetlen úgy-ahogy árnyalt szereplője a mentális időutazási kalandba keveredő főhősnő, a hétköznapi szupercoolság paradox típusjegyeit tökéletes nonsalansszal hordozó Flynne, aki szemtanúja lesz egy gyilkosságnak, majd a klasszikus meseséma szerint elsősorban azért válik hőssé, mert helyén van a szíve. A többiek (és vannak azért számosan) csak papírból kiollózott, harsányan színezett tapétafigurák, akiket szabadon ide-oda lehet tologatni egy tetszetős felületen, hogy végül képtelen hirtelenséggel röhejesen győzedelmes alakzatba rendeződjenek az eladdig mélytengerszerűen veszedelmesnek ábrázolt univerzumokban. Gibson szerint nincs visszaút, de van remény, és nem úgy tűnik, hogy érzékelné regényvilágának súlyos ellentmondásait.
Fordította: Bottka Sándor Mátyás. Agave, 2014, 528 oldal, 3780 Ft
