"Totális trauma" - Závada Pál író

Könyv

A Természetes fény egyszerre történelmi regény, holokauszt-regény, családregény, szociográfia és fikció: valós fotók és dokumentumimitációk során kibontakozó emlékezet. Závada Pált a második világháborús traumák feldolgozásáról és az elbeszélés új lehetőségeiről kérdeztük.

Magyar Narancs: A Természetes fény nem az első regénye, amelyben központi elem a fénykép, a fényképezés. Miért éppen a fotó kap kiemelt szerepet?

Závada Pál: A regényeimben fényképekről eddig csak írtam; akár konkrét fotókat is hozzá lehetett képzelni egyes szereplőkhöz, történésekhez, főleg a fényképészeim jeleneteihez. Először a Tótkomlósról szóló szociográfiámban, a Kulákprésben alkalmaztam képeket valóságosan is, de ott inkább hagyományos illusztrációként. Most azonban nemcsak arról van szó, hogy fotók jelennek meg szépprózai szövegben, hanem azt akartam kipróbálni, hogy olyan források - akár vizuálisak: fotók, rajzok, újságoldal-kópiák; akár írásbeliek: naplórészletek, levelek, cikkek -, amelyek hagyományosan a tényirodalom dokumentumai szoktak lenni, hogyan járulhatnak hozzá annak az újfajta irodalmi nyelvnek a kiépítéséhez, amelyre épp ennek a regénynek van szüksége. Hogyan lesznek képesek a fikció elemeiként működni. Ezzel egyébként már több mint húsz éve kezdtem kísérletezni a 2000 hasábjain, később e tekintetben is komoly ösztönzést jelentettek számomra Sebald művei. Szerettem volna elérni, hogy a fotók, amelyek a közhiedelem szerint nehezen hamisítható dokumentumok, ezúttal ne a tényeket igazolják, hanem a kitaláció elemei legyenek, hiszen vállaltan helyezem őket fiktív kontextusba. Azt is reméltem ettől a formától, hogy általa többre juthatok egy másik kísérletemben, amelyen szintén évtizedek óta rágódom: hogy megpróbáljam megérteni a 20. század rettenetes magyar és európai történelmét, különösen pedig - még mindig - a II. világháborút. Miközben mindinkább azt látom, hogy ez a nem értés, nem tudás okoz rengeteg problémát a mai napig, és nemcsak nekem. Erre egyik oldalról az a válasz adódik - kormányzatilag ma ez a legdivatosabb -, hogy mások vittek rossz útra minket, és mi nagyhatalmak igájával a nyakunkban gúzsba voltunk kötve - ez a torzítás, a felelősségáthárítás hazug emlékezetpolitikája. De lehetséges más is, például a történeti források hivatásos és civil gyűjtőinek és használóinak kreatív emlékezőtevékenysége, amikor családok szubjektív történelméből is szőhetők hiteles narratívák.

false

MN: Az egyéni emlékezet azonban mindig szakadozott, erre maguk a regényszereplők is reflektálnak; illetve mindig közvetített, legyen szó naplóról, levelekről vagy éppen fotókról. Hogyan rekonstruálható mindebből valamiféle kollektív emlékezet?

ZP: Számomra ez akkor volna éles kérdés, ha az a társadalomkutató lennék, akinek indultam. Huszonöt-harminc éve kezdtünk családtörténeteket, interjúkat gyűjteni; megpróbáltuk minél több oldalról megnézni, egybevetni az írásbeli forrásokkal a szóbeli emlékezet forrásait. A regény megformálásában viszont nekem ezek ütköztetése a megjelenítés egy módja. A tényirodalom utánzásáról van szó: az a legizgalmasabb benne, hogy a történeti szociográfiai írások, lejegyzési módok miféle fikció megteremtésére adnak alkalmat. Miközben, mondjuk, tematizálom azt a problémát, hogy mit lehet kezdeni az emlékezet nagyon is hiányos, ezért kipótolt voltával, a hazugság és az igazmondás sajátos viszonyai lepleződnek le. Ezzel találkozik a regényben az "elbeszélő", akit olykor gunyorosan helyesbítenek az "überelbeszélők", de ők sem mondják meg, mi az igazság: ennek csak a voltaképpeni reménytelenségét próbálják ironikus módon jelezni. Talán egy ilyesfajta kutató keresgélés lehetne a metódusa annak, hogy tűrhetően rekonstruálhassunk egy közösségi emlékezetet, és kiépítsünk egyfajta józan nemzeti önismeretet, amely valami normális emlékezetpolitika alapjává lehet. Hogy erre egy ilyen regény példát mutasson, az nem várható el tőle, legföljebb annyi, hogy ezt a problémát is a szépprózaírás tárgyává tegye.

MN: Miközben a regény szereplői borzalmakon esnek át, a hátországban próbálnak elzárkózni, ragaszkodni a békéhez, ebből a nézőpontból látunk bele a szörnyűségekbe.

ZP: A bevonuló katonák nem sejtették, mennyire súlyos háborús helyzetbe, milyen elképesztő bűnök közé vetik őket, hogy a totális háború mit jelent az ellenséggel, a faji alapon is üldözöttekkel és a civil lakossággal való bánásmódot illetően. Hogy menynyire megingatja és fölborítja a morált, eltorzítja a személyiséget már csak az örökös rettegés is az életveszélytől és attól, hogy gyilkossá kell válni. Ez iszonyú távolságban és ellentétben áll mindazzal, amit az otthon képvisel, s amit a levélíró, csomagot küldő menyasszony szimbolizál a katona ábrándjaiban. Akinek persze folyton füllenteni kell, muszáj elhallgatni előle minden lényegeset. Emiatt folytonossá válik a hazudozás, a háború abnormalitását pedig a hétköznapok megszokott, természetes részévé teszik, különben megbolondulnának. Kitalálják maguknak ennek akár egyéni kezelési módját. Weisz Kóbi újságíró-fotós például, aki egyik munkaszolgálatát tölti a másik után, azzal játszik, hogy a maga ironikus módján, képzeletben fényképes riportban tudósítja az ő kedves olvasóit. Fejben fényképez és ír, vitát folytat arról, hogy mi a valóság, mi a fikció, hogy feltétlenül elhihető-e a fotó által mutatott valóság, és hogyan lehet vizuálisan is - nem csak verbálisan - hazudni. Más szereplők olyan eseményekhez kerülnek egyre közelebb - és nemcsak áldozatként vagy tanúként, hanem akár tettesként is -, amelyekről nem gondolták, hogy egyáltalán lehetségesek. Az ezzel való szembesülést pedig levélíróként, fantáziálóként próbálják elmesélni.

MN: Ebből fakad a beszélői pozíciók folyamatos váltása?

ZP: Az optimális pozíciót próbáltam mindig megtalálni, hogy mikor melyik megoldás kecsegtet a legtöbb hozadékkal. Beszéljen-e a szereplő maga, írjon tudósítást vagy levelet, fiktív levelet, vagy monologizáljon, mint Sógor Miska, aki a főszereplőm tisztiszolgája. És mikor jusson szóhoz "a mi elbeszélőnk", aki a keretjátéknak a szereplője is, ő készíti a történet voltaképpeni alapjául szolgáló két interjút. 'hozzá viszonyulunk jóindulatú iróniával "mi", akik a kollektív elbeszélők szelleme vagyunk. Ezeknek a "mi-elbeszélőknek" a dirigálásával egyfajta gunyoros játék is lezajlik, hogy mikor melyik elbeszélőt juttatjuk szóhoz, melyiküket mikor és hogyan igazítjuk ki, kapjuk rajta például rosszul emlékezésen vagy hazugságon. Az elbeszélői nézőpontok váltogatása történik tehát, de anélkül, hogy az olvasót fölöslegesen akarnám megpróbáltatásnak kitenni, hiszen abban bízom, éppen így lesz világosabb és élvezhetőbb a dolog.

MN: A regényben egy eddig talán kevésbé tematizált probléma is megjelenik, a háború utáni magyar-szlovák áttelepítések kérdése. A mai magyar-szlovák kapcsolatnak ez mennyire képezi az alapját?

ZP: Ez is olyan történet, amelyet rögtön el kellett felejteni, miután lezajlott. A szlovák fél a magyarországi szlovákokat erős agitációval próbálta rábírni, hogy 200 év után települjenek vissza őseik földjére, úgymond a háborúban győztes Csehszlovákiába, ahol jobb lesz nekik. Hogy az ottani magyarságból kinek kell ide költöznie a lakosságcsere keretében, azt viszont a szlovák hatóságok kötelezően jelölték ki. Tótkomlósra - a regénybeli T.-be - is mint az egykori magyar megszállókkal és fasisztákkal kollaboráló bűnösöket telepítették az érsekújvári és környékbeli magyarokat. De mindkét országban kommunista önkény következett, amely csöndet és belenyugvást parancsolt mindenkire - úgyhogy a mi falunkban gyerekkoromban az őslakos szlovákság és a betelepült magyarság között kifejezetten ez a hétköznapi kiegyező beletörődés és kölcsönös jóindulat volt már érezhető. Ám a csalódások és honvágyak, az elfojtott sérelmek és nemzetiségi ellenérzések mégiscsak tovább erjedhettek a mélyben földolgozatlanul - míg a felszínre nem bukkantak (főleg a fölbomlás utáni Szlovákiában), szerencsére nem olyan erőszakos formában, mint a délszláv népek esetében. A feszültségeket manapság egyebek közt az fokozza, ha a nacionalista szlovák erők hagyományosan komplexusos sérelmi politikát folytatnak a kisebbségi magyarsággal szemben, illetve ha magyarországi kormánytényezők egyfajta fölényeskedő küldetéstudatból egyoldalúan oktrojálják rá a szomszédokra kisebbségpolitikájukat, például a kettős állampolgárság intézményét. És valahányszor úgy diktálja a politikai haszonszerzés logikája, hogy az egyik vagy a másik oldalon elővegyék a nacionalista kártyát, kezdődik elölről a nemzeti sérelmek sebeinek fölszakítása - legrosszabb közös hagyományaink szerint.

MN: A regény kerettörténetében az említett "elbeszélő" interjúkat készít, meséltet. Az előbb említette, hogy T. nem más, mint szülőhelye, Tótkomlós. Mikor borul fel a kívülálló kérdező kényelmes pozíciója?

ZP: Amikor a Kulákpréshez kezdtem interjúzni a falumban a nyolcvanas évek elején, még beszélhettem olyanokkal, akik aktívak voltak a negyvenes években, és kikérdezhettem őket az engem leginkább érdeklő II. világháborúról. Mi volt a fronton, majd a fogságban, hogyan deportálták és ölték meg a zsidókat, hogyan zajlottak le a környékbeli csaták 44 őszén, kik milyen személyes emlékeket őriznek mindezzel kapcsolatban. És itt bizony már nehézségeim támadtak. A rokoni-ismeretségi körben a kulcsszereplők vagy meghaltak, vagy elzárkóztak a vallomás elől, és ugyanazt a mellébeszélést vagy hallgatást választották, mint amiről a fönnmaradt frontlevelezőlapok és -levelek tanúskodtak - amikor ordított a sorok közül, hogy kedves menyasszonyom, most éppen egy oltári nagyot hazudok neked. Amikor ez az elfojtás-kitakarás személyesen is érintett és szégyennel töltött el, az már a fiatal felnőttkori szembesülésem volt azzal, hogy a lakóhelyem helyszíneinek is micsoda előtörténete van, csak el lett hallgatva előlünk. Például, hogy az összes jelentősebb épületet, üzemet, műhelyt, rendelőt vagy boltot erőszakkal vették el a tulajdonosaiktól - nagyobbrészt mint zsidóktól az elhurcolásukat megelőzően, faji alapon, majd a maradékot mint kulákoktól osztályharcos alapon. De még átfedés, dupla kisemmizés is előfordult. Ezt a házról házra menő kérdezősködést a nyolcvanas évek közepén más településeken is folytattam - például Balassagyarmaton, a hajdan főként zsidók lakta "város téren és a főutca környékén kérdeztem végig, hogy kik és hogyan éltek itt a háború előtt, mi a történetük. Manapság a hasonlóan személyes múltföltárások és gyűjtések már elterjedtek, és öntevékeny, közösségi formában is folytatódnak. Ezekre - az állami gyűjteményeken kívül - magam is támaszkodtam, ilyen a Centropa (a zsidó emlékezet adatbázisa), az OSA archívuma, a Fortepan vagy például egy Facebook-csoport, A holokauszt és a családom. De a legtöbb képet Kancsó János tótkomlósi gyűjteményéből, illetve Kardos Sándortól és Kincses Károlytól kaptam.

MN: A Jadviga párnája, a Milota, A fényképész utókora - a kritika eddig trilógiát emlegetett, ennek záróakkordja a Természetes fény? Vannak még megírandó történetek T.-ben?

ZP: A 20. századi történelmi regényeim sorába beletartozik az Idegen testünk is, noha ez nem T.-ben játszódik. Most úgy néz ki, hogy a szülőföldemről való eddigi forrásaimat kimerítettem, kiírtam magamból - most már azokat is, amelyeket erre a regényre tartogattam húsz év óta. Persze bármikor előkerülhet egy levelezés, napló, amely elindíthat egy ötletet. De nem úgy szoktam gondolkodni a következő regénytémán, hogy, mondjuk, akad-e még valamilyen helytörténeti esemény, amit nem írtam meg, hanem hogy találok-e olyan problémát, amely akár nehezen feltörhető magja lehet egy gondolatkörnek, és hogy el tudok-e képzelni ehhez figurákat és történeteket. Máskor nem a gondolat, hanem például egy-egy kép felől indul meg az írás. A Természetes fény írása közben például ráakadtam a neten olyan fényképekre, amelyek 1945 májusában készültek Brünnben, asszonyok és gyerekek romokat takarítanak el, vagy útra készen ücsörögnek a bőröndjeiken, és a poggyászukra, a hátukra vagy az arcukra horogkereszt van mázolva, miközben öltönyös-kalapos férfiak (cseh milicisták) puskát fognak rájuk - merthogy ők a helyi német nemzetiségű lakosok, akiket aztán deportálnak, gyalogmenetben indítanak el a városból. Ilyet addig én sem láttam - ahogy hősöm, a már hadifogoly Semetka István sem, akit az oroszok hajtanak el éppen arra.

MN: A háború eseményei a regényben mint a trianoni traumára adott rossz válaszok jelennek meg, amelyek még több elbeszélhetetlen traumához vezettek. Most mit kezdünk ezekkel a traumákkal?

ZP: Ebben egyre rosszabb köröket fut ez a nemzetinek mondott kollektív emlékezet, illetve annak államilag kinevezett formája. Hiszen ha már egyszer az a csapás ért minket, hogy hazánk a legszörnyűbb háborút így szenvedte el, illetve így hajtotta végre tettleg, ilyen fölfoghatatlan bűnökkel egyetemben - akkor ennek egyetlen hozadéka az lehetne, hogy tanuljunk, okuljunk belőle. Ez olyan totális traumacsomag, amelynek földolgozására a történtek föltárása, a felelősségek bevallása, egyfajta nemzeti megrendülés és bűnbánat lehetne alkalmas.

Neked ajánljuk