Magyar Narancs: Újságíróként végeztél, aztán szociológia szakra jártál a Pécsi Tudományegyetemen, de hogyan jutottál el a regényírásig?
Kiss Tibor Noé: A szokásos módon, önterápia részeként. A kilencvenes évek közepén egyáltalán nem tudtam még remélni sem, hogy az identitásomat valahogy össze tudom majd egyeztetni a polgári élettel. A transzneműségüket azokban az években még nagyon kevesen merték vállalni, a legtöbben kettős életet éltek, rejtőzködéssel, rengeteg hazugsággal, és ez tőlem nagyon távol állt. Már elvégeztem a szociológia szakot, amikor jött az ötlet, hogy írnom kellene egy könyvet, amelybe bele tudom forgatni mindazokat a pozitív és negatív energiákat, amelyek a saját identitásom kapcsán foglalkoztattak. Számomra az Inkognitó megírása méltóságot adott, egy kilátástalan élethelyzetben esélyt arra, hogy elinduljak egy úton, amelyről akkor még nem tudtam, hogy hová vezet.
MN: Milyen visszhangja volt a könyvnek?
KTN: A megjelenésekor a magyar nyilvánosságban ez a téma lényegében ismeretlen volt, és talán emiatt kíváncsibb, befogadóbb és érdeklődőbb volt a közeg, mint mostanában. Mára a transzneműség az ideológiai viták középpontjába került. A jelenség körül morális pánikkeltés zajlik, a kormány a transzneműekben találta meg azt a társadalmi csoportot, akikkel szemben a legkönnyebben uszíthatóak az emberek. Érintettként abszurd látni, hogy itthon a legtöbben még most sem tudják, hogy mi a különbség az interszexualitás és a transzneműség között, vagy az emberek az angol névmáshasználat visszásságaival foglalkoznak, miközben a magyar transzneműek valódi problémáiról alig esik szó. Ugyanakkor a saját tapasztalataim szerint a gyűlölködés inkább az online terekben zajlik, az elmúlt két évtizedben a társadalom sokkal toleránsabbá vált. Talán azért is, mert egyre több embernek van meleg vagy transznemű ismerőse – és akit ismerünk, attól már nem félünk.
MN: Rögtön befogadott az irodalmi közeg? Egyáltalán fontos volt ez számodra?
KTN: Minden alkotónak fontos. Más kérdés, hogy mi a fontosabb, az irodalmi közegben elfoglalt hely, vagy az alkotómunka. Nekem az a legfontosabb, hogy mit írok, miért írom, hogyan írom. Az Inkognitóról nagyon kevesen tudtak, az Aludnod kellene című kötetem megjelenésével léptem be az úgynevezett irodalmi közegbe. Volt egy kis szerencsém is, mert a könyv éppen akkor jött ki, amikor egyébként is erős volt a szociológiai fordulat az irodalomban. Nem sokkal korábban jelent meg Borbély Szilárdtól a Nincstelenek, majd Szilasi Lászlótól A harmadik híd, de Barnás Ferenc könyveire is akkor csodálkoztak rá.
MN: A regény képileg nagyon erős, mintha a jelenetek pillanatfotók lennének.
KTN: A regényeimben kollázsszerű technikával dolgozom. Képekből indulok ki, és az engem megragadó képeket próbálom úgy fölfűzni, hogy az egymásutániságukból létrejöjjön a történet. Az Olvadás esetében ez egy elég bonyolult szerkesztési folyamat volt. A regény fő cselekményszála a jelenben játszódik: a főszereplő egy temetésre készül, ahol az apjával is találkozni fog, ezzel párhuzamosan kibomlik a kapcsolata az anyjával, mindeközben a férje szibériai kutatómunkája során írja a maga jegyzeteit a terepnaplóba. Ez a regény lineáris síkja, amelyet aztán összeépítettem a mozaikosan feltűnő érzésekkel, történetdarabkákkal, emlékekkel.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
