Listánk élén ez alkalommal posztumusz kiadott kötetek állnak: gyanítható, hogy a rájuk adott kritikusi szavazatokban nem pusztán a konkrét könyvek értékelése, hanem a szerzői életművek előtti főhajtás is kifejeződött.
Esterházy Péter az idén lenne 75 éves, erre az évfordulóra jelentette meg a Magvető Esterházy válogatott beszélgetéseit. A Vanni van – briliáns címválasztás a szerkesztő, Pál Sándor Attila részéről – persze nem tartalmazza az összes Esterházyval készült interjút (a kötet végén szereplő bibliográfia szerint jelenleg 154 ilyen tételről tudunk), hanem tizenkilenc, valamilyen szempontból emlékezetesnek, kivételesnek vagy éppen paradigmatikusnak számító, egymást időrendben követő beszélgetést tesz közzé. Így jutunk el a fiatal író Kontra Ferenc kérdéseire adott bájosan esetlen válaszaitól ahhoz az utolsó, bensőséges hangvételű eszmecseréhez, melyben Esterházy Szegő Andrással együtt töpreng a nagy mulasztásokról és a betegség elviseléséhez szükséges erőről. Szövegről szövegre haladva jól érzékelhető, hogy melyek azok a megkerülhetetlen témák, amelyeket szinte minden kérdező érint – a család(történet) mint ihletforrás, futball, matematika és regényírás párhuzamai, az írás mint szerzetesi lét, a szövegkölcsönzés mint munkamódszer, az író reakciója a közéleti történésekre, a könyveiről írott kritikákra –, és az is izgalmas, mennyiben gazdagodnak, változnak a vonatkozó válaszok. Ugyanakkor kifejezetten izgalmas, amikor Esterházyt nem a magyar írófejedelemként szólítják meg, hanem arról faggatják, hogy milyen volt közép-európai szerzőként („én vidéki voltam ott abszolút”) a New York-i PEN Festival nyitóestjén felolvasni Ian McEwan társaságában. Az író természetesen interjúalanyként sem csupán egyértelmű állításokkal „dolgozik”, az eluzív, játékos, elkalandozó, bon mot-kat felkínáló megszólalásmód inkább az interjúk és a többi Esterházy-szöveg közötti folytonosságot, átjárhatóságot teszi érzékelhetővé az olvasó számára. De mindez nem jelenti azt, hogy megállapításai ne lennének pontosak: különösen fontosak (és mindmáig időszerűek maradtak) a Kádár-rezsimről alkotott utólagos tudásunk hiányosságaira, a közbeszéd idevágó csúsztatásaira, önbecsapásaira figyelmeztető észrevételek egy Petri Györggyel készült, 1996-os beszélgetésben. A kötet legszebb darabja mégis a Fabiny Tamással folytatott, elmélyült párbeszéd hit és irodalom, írás és a Szentírás viszonyáról.
A debreceni Déri Múzeum, amely Tar Sándor hagyatékát őrzi, az idén egy különleges kiadvánnyal jelentkezett: a Kicsi fények Tar verseit tartalmazza, amelyek mind ez idáig az életmű nem nyilvános, „korai” részét képezték. Mint az a szövegeket gondozó Pótor Barnabás kiváló kísérőtanulmányából kiderül, a hatvanas–hetvenes években keletkezett költemények vélhetően publikálási céllal születtek (bár mindössze négy jelent meg nyomtatásban, egy 1970-es Alföld-számban), egy részüket ciklusba is rendezte a szerző, ám a későbbiekben, immár befutott prózaíróként nem vállalkozott arra, hogy átdolgozva közzétegye ezeket. Kéziratos létezésük mégis számos kérdést felvet. Vajon másképp alakul-e Tar pályája, ha a Tájékoztató című szociográfiájával nem nyeri meg a Mozgó Világ pályázatát, és ennek hatására nem fordul végleg a prózaírás felé? Vajon miért juttatott el közvetlenül a halála előtt néhány, évtizedek óta dossziékban rejtőzködő verset a Litera-szerkesztő Nagy Gabriellának? Pótor tanulmánya a szárazabb filológiai adatok mellett értelmezési ajánlatokat, Tar líranyelvének formálódására vonatkozó észrevételeket is tartalmaz, azt sem rejtve véka alá, hogy a kötet nem minden darabja feltétlenül jó vers. És tényleg nem: a Juhász Ferenc és Nagy László költészetére visszamutató művek helyenként giccsesek és képzavarosak, akadnak a kötetben szentimentális közhelyekbe fulladó és ügyetlenül megoldott (bár feltétlenül kísérletező kedvű) erotikus szövegek is. Ugyanakkor találunk itt Petrit idéző, epigrammatikus tömörségű költeményeket is – lásd például a Meditáció remekül eltalált korszakmetaforával élő, áthallásos zárlatát: „Fényesre fogdosott, átkozott korlátaink.” Kifejezetten izgalmasak a neoavantgárd hatást mutató hosszúversek: a Szőke városban egy drezdai szerelmi történet elbeszélésébe ágyazódnak bele a ’68-as időszak politikai klímáját megragadó reflexiók, az Alföld 69 pedig a tájegység költői ábrázolásának Petőfiig visszanyúló hagyományait szereli szét. Összességében, a Kicsi fények elsősorban a Tar-kutatás számára hozhat új eredményeket.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
