Magyar Narancs: Mintha Táncsics Mihály úgy került volna a március 15-i forradalom középpontjába, mint Pilátus a krédóba: az egyetlen politikai státuszfogoly, akit el lehetett engedni. Mintha sosem illett volna a korba, ahol élt, de kiragadni sem lehet onnan. Mi fogta meg a figurában?
Spiró György: Az egész korszak érdekelt, de főként az, hogy mitől és mióta vagyunk olyanok, amilyenek. Magyarországot a 19. században alapították, azelőtt nem volt modern államiság. Érdekelt, milyen a magyar forradalmár. Táncsics valóban az volt, az életkörülményeitől függően hol inkább, hol kevésbé radikális. A meggyőződéseiből nem lehetett kizökkenteni, makacs volt és keményfejű, szemellenzős és éleslátó. Hasonló lelkületű, eltökélt idős forradalmárokkal én is találkoztam még, érdemes volt meghallgatni, amit meséltek. Aránylag kevés érvényes regényben örökítették meg a forradalmárokat. Turgenyev, Dosztojevszkij, Joseph Conrad, általában az oroszok és a lengyelek jól ismerték őket. Kedvencem a félig orosz, félig francia származású kubai Alejo Carpentier A fény százada című regénye, amely a nagy francia forradalom dél-amerikai következményeit ábrázolja. A gyarmatok és a félgyarmatok írói tudják a legjobban, milyenek a csalódott forradalmárok, és milyenek, ha véletlenül hatalomra kerülnek. A francia forradalom tanulságait egy emigráns német fiatalember ábrázolta a legmélyebben, Georg Büchner a Danton halálában. Kemény Zsigmond is ismerte a szektamentalitást, a Rajongók nagyszerű regény, közvetve benne van 1848 tapasztalata. Tamási Áron Gábor Áronról szóló regénye, a Hazai tükör kamaszkoromban nagyon megragadott. A romantikus forradalmárábrázolások szerint a hősök maguk alakítják az életüket, és ha elbuknak, többnyire önhibájuk miatt, vagy mondjuk, legyűri őket a tüdőbaj, mint Jókainál Jenőy Kálmánt. Holott az életben nem abba szoktunk belehalni, amit a jellemünk fogyatkozása okoz. A legrosszabb persze, ha hatalomra kerülnek. Táncsics Mihály nyolcvanöt éves korában halt meg, ellenzéki maradt mindvégig, és makacsabbnak született, semhogy kiábránduljon; elképesztő fordulatokat élt meg a családjával együtt. Csodálom, hogy eddig nem írtak regényt róla, bár értem: aktuálpolitikai szempontból felettébb kínosak voltak a nézetei életében is, azóta is. Ritka tünemény a forradalmárok között, nem volt vérszomjas, és nem is tapadt vér a kezéhez.
MN: A regényben könyvszedőnek, szerkesztőnek nevezi Táncsicsot, amikor a forradalom zajlik. A daliás idők után pedig forradalmárnak. Sosem az, akinek lennie kellene?
SGY: Nagyregényt nem lehet megírni irónia nélkül, ami nem azt jelenti, mintha felülről tekintenék a szereplőkre, inkább ámulva nézem, miket műveltek magukkal és egymással. Száz év történéseit ritkán fogják egybe. A mágikus realizmusnak nevezett egyhangú bolondozással szemben a megtörtént dolgok erejében bíztam, váratlan és mulatságos epizódokra bukkantam, és nem mindegyiket volt szívem teljesen mellőzni.
MN: Táncsics egész életében mániákusan írt és gondolkodott. Nagyon szerette volna, ha a forradalomhoz valamilyen eszmei átváltozás vezet el.
SGY: A felvilágosodás gyermeke volt, és racionalistaként élete végéig bízott abban, hogy ha oktatásban részesül a nép, ha az iskoláztatás mindenkinek biztosítja a művelődés lehetőségét, többé nem fog bedőlni a manipulátoroknak. Ez a vágya nem vált valóra.
MN: Ön éppen akkor írt regényt a magyar baloldal egyik ősi figurájáról, amikor a mai pártrendszerben szinte csak írmagjuk maradt baloldali pártoknak.
SGY: Táncsics egyszerre volt baloldali, a radikális társadalmi reformok hirdetője, az egyenlőség és a szabadság bajnoka, egyúttal pedig magyar nacionalista. Mind a nacionalizmus, mind a szocializmus forradalmi ideológia volt a 19. században, mind a kettő az addig uralkodó vallást váltotta le a maga szintén vallásos, erősen egyházellenes módján. A regény utolsó harmadában sok szó esik arról, hogy hogyan alakult ki a magyar munkásmozgalom, és ezen belül kik, milyen nézetekkel hadakoztak egymás ellen. Az idős Táncsics vezető szerepet játszott ebben a mozgalomban, sokkal inkább, mint ’48/49-ben; ezt minden oldalról elhallgatták. Nem egyszerűen a kommunisták meg a szociáldemokraták szembenállásáról van szó, amely a munkásmozgalmat aztán a 20. században tönkretette, és a fasizmust meg a náci rezsimet hatalomra segítette, hanem a nacionalizmus és az internacionalizmus közötti törésvonalról. A 20. század történéseit meghatározó alapprobléma már ekkor jelen volt, méghozzá nálunk kivételesen ugyanabban a személyben. Nincs elme, amely egy ennyire ellentmondásos alakot ki tudna találni. Aranybánya a regényírónak.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
