"Figyeltek, de nem voltak felkészülve" (Tábor Ádám költő, kritikus)

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
1997/28. (07. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A 60-as, 70-es, 80-as és 90-es évek magyar, mindenekelőtt budapesti neoavantgárd művészetéről szóló, korábban publikált vagy csak kéziratban létező írásait gyűjtötte össze A váratlan kultúra című, nemrég megjelent kötetében Tábor Ádám.

Tábor Ádám: Évek óta gondoltam rá, hogy meg kéne csinálni, de végül Schulcz Katalin ösztönzésére raktam össze. Pascal szerint minden baj abból származik, hogy az emberek nem tudnak nyugton megmaradni a szobájukban. Egy barátomnak mondtam egyszer erre, hogy ez ugyan igaz, de minden jó is ebből származik. Az sem jó, ha teljesen felszív a közeg, az sem, ha teljesen bezárkózol. A fő célját akkor éri el a könyvem, ha sikerül tanúskodnia arról, hogy csak abban a kettősségben lehet igazán produktív életet élni, ha az ember egyrészt közösségben mozog, beszélget, vitatkozik, tanul másoktól, másrészt rákényszeríti önmagát, hogy otthoni magányában, önmagában feldolgozza, írásban átgondolja, mérlegre tegye mindazt, amit tapasztalt. Nem monográfiát írtam. Kimaradt rengeteg fontos szereplő, akiknek a dolgairól valamiért nem adódott alkalmam írni. Ha még négy-öt hasonló könyv születne másoktól, más szemszögből a témáról, az lenne az igazi, abból inkább kijöhetne valami, mint egyetlen tudományoskodó monográfiából, amiben "minden benne van" - szerintem ilyesmi úgysem lehetséges.

Magyar Narancs: Mennyiben befolyásolta az írások tartalmát, hosszúságát, megfogalmazási módját az, hogy annak idején publikálásra vagy csak saját följegyzésnek születtek?

TÁ: Az írások zöme rövid. Ennek egyik oka, hogy frissiben igyekeztem megragadni, ami megérintett, és ezt a frissességet elég nehéz hosszan kitartani, másrészt igényem van arra, hogy amit továbbadok, az lehetőleg tömör legyen, ne redundáns. Azoknak az írásoknak, amelyek egy-egy underground, féllegális vagy egyáltalán nem legális esemény kapcsán születtek, egyszerűen a reflexió volt a céljuk, magamnak és a barátaimnak írtam őket. A 70-es évek elején rendszeresen publikáltam könyvkritikákat az Élet és Irodalomban, de az föl se merült, hogy ott le lehet közölni mondjuk a Halász Péterék színházáról, Szentjóby Tamás Kentaur című filmjéről, az "R"-kiállításról, Erdély Miklósról, Isztray Botondról, Ungváry Rudolfról vagy a Zámbó Öcsiék szentendrei kiállításáról szóló írásokat.

MN: Meg se próbáltad az akkori ÉS formájához, nyelvéhez alkalmazkodva a szélesebb nyilvánosság elé vinni ezeket?

TÁ: Nem. Megmondom, miért. Ha csak megpróbáltam kibújni a hagyományos recenzió formájából, mondjuk az esszé irányába, akkor rögtön visszakaptam azzal, hogy ez nem könyvkritika. Nyilvánvaló volt, hogy ha mondjuk az "R"-kiállításról írok egy manifesztumot, föl se merülhet, hogy az közölhető. Az ilyen írásoknak az lehetett a sorsa, hogy szűkebb baráti körben megmutattam őket. Amit a Halászékról annak idején írtam, annak az volt a funkciója, hogy abba a külön nyilvánosságba kerüljön, amit a lakásukon belül felépített ház jelentett, ahol magától kínálkozott, hogy tacepaókat lehet kirakni a falra. A Kentaurról meg azért írtam, mert elkobozták, két vetítés után a Filmfőigazgatóság páncélszekrényébe zárták a filmet, Szentjóby meg mindenkinek szólt, hogy írjon róla, ha tud. Nekem ez egy jó apropó volt, hogy végiggondoljam.

MN: Miért volt annyira nyilvánvaló, hogy fel sem merülhet az, hogy róluk publikálj?

TÁ: Mert ezeket az embereket egyáltalán nem publikálták. Akit nem publikáltak, az nem számított írónak, művésznek. Ha nem számít írónak, akkor csak szárnypróbálgató fiatal - már amennyire fiatal - ember, arról meg minek közöljenek írásokat. Nem véletlenül nem közöltek valakit. Halászék ´72-től egyértelműen be vannak tiltva, az emigrálásukig a lakásukba kényszerültek, ha pedig be vannak tiltva, akkor nyilván nem fognak róluk kritikát hozni. Erdély Miklós nem számított írónak, nem is nagyon ambicionálta, hogy annak számítson, hogy publikáljon - az ő Magyar Műhelynél megjelent kötetéről itt nem lehetett írni. Azért írtam róla, mert a Magyar Műhely felkért. De nemcsak a neoavantgárddal volt ez így. Anyám, Mándy Stefánia avantgardista költő, őt se publikálták, egy-egy verse jelent meg véletlenszerűen: föl se merült, hogy valaki írhatott volna róla, mert ha megjelenik, hogy Mándy Stefánia ilyen és ilyen költő, abban a pillanatban fölmerülhet, hogy hát miért is kapta vissza a kötetét különböző kiadóktól, amikor elvben mindenkit publikálnak, aki nem ellenséges vagy tiltott. Halászéknál vagy Szentjóbynál megindokolhatták volna a tiltást politikailag, de már Erdélynél sem nagyon. A könyvem bemutatóján Szentjóby elmondta, amit Erdély is kifejtett többször, hogy valótlan kép volna a 60-as, 70-es évek ellenkultúrájáról, hogy az borzasztóan szeretett volna százezres példányszámban megjelenni, csak nem hagyták: tényleg nem hagyták, de igazából nem is nagyon akart. A nyugati underground mintát adott arra, hogy van egy, nem a nagyközönség számára létező publikációs forma is - erre alkalmazta Szentjóby a ma már közkeletű kifejezést: párhuzamos kultúra.

MN: Frappáns jelző, hogy váratlan volt ez a kultúra, de azért eléggé föl lehetett rá készülve a hivatal, hogy ez létezik, és másképp szól, mint amit megszoktak.

TÁ: Ezzel nem értek egyet. A 60-as években, de még a 70-es évek elején még az is nagy problémát okozott, hogy hogyan integrálják a klasszikus szellemi értékeket. A Nyugaton élőket, azokat, akik elkötelezték magukat politikailag, a radikális antibolsevitákat és antimaterialistákat, mint Szabó Lajos vagy Hamvas Béla, vagy a klasszikus Nyugat utolsó nemzedékét. El voltak foglalva azzal, hogy kit engedjenek át, kit ne. Szentkuthyt vagy Cs. Szabót egy idő után igen, de Hamvast és Szabó Lajost nem. Ugyanígy a képzőművészetben az Európai Iskolával... Elmesélek egy történetet. Bálint Endre (akinek a fia, Bálint István nagyon közeli, régi barátom) és Aczél György gyerekkori barátok voltak, egy ideig egy árvaházban voltak. Ily módon, dacára annak, hogy Bálint Endre 1956-ban a képzőművész forradalmi bizottság elnöke volt, ki is ment Párizsba hat évre, de miután hazajött, Aczél jóvoltából visszakerülhetett a kulturális életbe. Egy alkalommal, mikor még kint volt, Bálint Endréné lelkesen elújságolta neki, hogy képzeld, holnap vagy holnapután nyílik egy kis Vajda Lajos-kiállítás - addig az nem volt. Tényleg? Hol?, kérdezte Aczél, aztán hazament, telefonált és leállíttatta. Szegény Bálint Endre utólag döbbent csak rá, hogy úristen... Figyeltek, de nem voltak felkészülve. Igenis váratlanul érte őket, hogy megjelent Erdély, Szentjóby, Galántai vagy Hajas, ráadásul aktuális politikai vagy kultúrkritikai üzenettel, az éppen aktuális szimbólumokat támadva, és kiderült, hogy ez nem valamiféle efemer, periferikus dolog, ami hamar lecseng, hanem hogy ez lesz a következő évtized egyik domináns kultúrája. A teljes marginalizálás révén sem sikerült fölszámolni az avantgárd kultúrát, pedig egy évtizeden keresztül nem akarták engedni - én is csak kritikusként lehettem jelen, költőként "túl szürrealista" voltam, ráadásul Szentjóbyval, Erdéllyel, Halásszal és Balaskóval barátkoztam, és családi alapon is túlságosan kötődtem olyanokhoz, akik nem voltak "komilfók".

MN: Milyen volt ez a családi indíttatás?

TÁ: Olyan szellemi közegbe, gondolatvilágba születtem bele - halmokban álltak nálunk mindenféle publikálhatatlan kéziratok, Fülep Lajos levelei, Hamvas Béla kéziratai, apám, Tábor Béla írásai és jegyzetei, Szabó Lajos szemináriumainak anyagai és kéziratai, anyám, Mándy Stefánia meg nem jelent versei és így tovább -, ami talán még radikálisabban antikonform volt, mint az az avantgárd közeg, amihez egyébként épp azért vonzódtam, mert ehhez hasonlított. Most fog megjelenni Szabó Lajos 1945-48 közötti filozófiai szemináriumainak az első kötete, amit Surányi László barátommal együtt szerkesztettem. Aznap, amikor én megszülettem a Szabolcs utcai klinikán, 1947. augusztus 1-jén, talán épp a szüleim lakásán Szabó Lajos tartott szemináriumot, ahol egyebek mellett - így jegyezték le fiatal hallgatói - azt mondta: "A művészet: aeonkarakterű perverzió. A rózsák igenlésén keresztül a láncok igenlése." Ebben a paradoxonban benne van a művészet döntő szerepe az utolsó háromezer év történelmében, de egyben az önmagában vett művészet kritikája is. A rózsa ugye a szépség, mámor, kábulat par excellence esztétikai szimbóluma a művészetben, de a szépség kultusza önmagában akár egy nagyon magas szintű kábítószer is lehet, ami elfedi előlünk, hogy értelmetlen taposómalomban élünk. Ebben benne van az, ahogyan én is viszonyulok a művészethez. Radikális kritikával, ezért is kötöttem ki leginkább az avantgardistáknál. Az ő céljuk is az volt, hogy a művészet ne pusztán magasrendű intellektuális iparművészet legyen, a meglehetősen elviselhetetlen valóság dekorációja, hanem valamilyen probléma feloldására, megoldására vagy a saját tudatunk tágítására szolgáljon. Ugyanakkor azért én nem voltam egyértelműen neoavantgardista. Tradicionális értelemben vett verseket írtam (még ha moderneket is), radikálisan spiritualistának vallottam magam (ebben persze Erdéllyel vagy Szentjóbyval is osztoztam), és politikailag tudatosan liberális, polgári demokrata voltam. Ilyen értelemben én mindig egyszerre voltam kint is meg bent is az avantgárd mozgalomban. Azért voltam kint is, bent is, mert a puszta experimentalizmus vagy a puszta anarchizmus - ami bizonyos, nem normális helyzetben, amikor szembeszáll a totális autoriter rendszerrel, számomra is vonzó - önmagában nem elégített ki, bár nagyon izgalmasnak találtam és sokat tanultam belőle. És még valami miatt voltam kint is meg bent is: egyszerre voltam megfigyelő, némi distanciából, ugyanakkor aktív résztvevőként azonosultam is vele. Amikor azt mondom, hogy radikális spiritualista vagyok, radikálisan ragaszkodom a vershez és radikálisan érdekel a politika, akkor ezek mind összefutnak Ady költészetében, amivel nagyon sokat foglalkoztam, abból írtam a szakdolgozatom, és mai napig úgy gondolom, hogy minden látszólagos avíttsága dacára Adyé a legavantgárdabb költészet és irodalom, Adyból nőtt ki minden más. A modern magyar költészetben meg Weöres Sándor és Füst Milán volt számomra az első. Weöres Sándort tartottam a legnagyobb élő költőnek, fel is jártam hozzá, a tanítványa voltam és vagyok.

MN: Hogy lehetett vele kapcsolatba kerülni?

TÁ: Apámék jól ismerték Weöreséket. Egy előadáson, amit anyám tartott valamikor a 60-as évek közepén az avantgárd művészetről, ott voltak Weöresék is, bemutattak neki, és én azt mondtam, szeretnék egyszer elmenni hozzá. Gyere, mondta.

MN: Huszonvalahány éves voltál. Megmutattad neki a verseidet. Elolvasta és motyogott rá valamit?

TÁ: Fantasztikus volt, ahogy olvasott. Vagy tíz másodpercig tartott, amíg végigfutott egy verset. Nem is hittem, hogy elolvasta, de kiszúrt valamit, és megszólalt, "nézd, Amy, milyen eredeti szólelemény". Szóval végül is elolvasta. És nagyon nem utálhatta őket, mert amikor 1970-ben tíz fiatal költő között szétosztotta a Kossuth-díját, én is kaptam belőle. Mondta egyszer, amikor találkoztunk, hogy jöjjek fel hozzájuk a jövő héten a Törökvész útra. Fölmentem, és akkor azt mondta, hogy "Amy, most akkor behozod, ugye?" "Igen, Sanyikám", felelte Károlyi Amy. Azt hittem, kávét akar vagy mittudomén, de nem. Fölállt, és egy kicsit zavartan elmotyogta, hogy szétosztja a Kossuth-díjat, tessék. Pásztor Béla-díj, ő így mondta. Pásztor Béla egy költő volt, Weöres Sándor barátja, munkaszolgálatban halt meg. Kezembe nyomott egy borítékot, ami persze rögtön leesett, tízezer forint volt benne százasokban. Hárman hajoltunk a földre, szedegettük össze a százasokat. Nem voltam teljesen magamnál, tízezer forint elég sok pénz volt akkor, főleg nekem. Aztán kértek, szóljak Bálint Pistinek, az a legegyszerűbb, ha én szólok, mert ő is kap. Elrohantam hozzá, de nem hitte el, csak amikor megmutattam a pénzt, tudta, hogy egyébként nem lehet ennyi pénzem.

MN: Nem okozott lelkifurdalást az elfogadása?

TÁ: Nem, mert Weöres Sándor akkoriban lett komilfó, megjelentek egybegyűjtött írásai, nyilvánvaló volt, hogy megszűnt minden anyagi problémájuk. Tudtam, hogy neki ez nem okoz nehézséget, mi viszont elég nehezen éltünk, én egyetemista voltam, a húgom gimnazista, apám és anyám műfordítással keresték a kenyerüket.

MN: Egyetem után miből éltél?

TÁ: Kisebb megszakításokkal egész, vagy ha lehetett, inkább félállásos szerkesztői munkakörökben lébecoltam, amivel annyit lehetett keresni, hogy ne legyek mindig másra rászorulva, de amire nem kellett nagyon odafigyelni, de be volt írva a személyimbe, ráadásul az ilyen munka valami pszichológiai stabilitást is jelent: nem árt, ha az ember az energiái bizonyos részét favágással tölti, és ezzel is kipiheni az igazi szellemi erőfeszítéseket. Ez többé-kevésbé a rendszerváltásig volt így. Azóta nemigen találni olyan munkát, amire nem kell odafigyelni, de jól keresel vele. Mindenesetre a pénzkeresés kényszere sose befolyásolta kritikusi vagy művészi tevékenységemet.

MN: Milyen lenyomatuk lett az írásaidban azoknak a kávéházi, klubbeli összejöveteleknek, amelyekről helyenként szinte leltárszerű leírást adsz?

TÁ: Nekem ez elég nagy iskola volt. Az a vitastílus, az a lélekjelenlét, amit egy-egy ilyen beszélgetés megkövetelt. Nagyon kellett figyelni. Nem lehetett csak úgy akármit mondani. Rögtön lecsaptak rá, ha valami redundáns volt, ráadásul egymást is cikizték. Ha a másik nem koncentráltan mondott valamit, kihasználták. Bizonyos értelemben állandó harci szituáció volt. Ezért is mondom, hogy jó iskola volt. Ha ezek után mondjuk egy írószövetségi vagy JAK-vitában az ember szembekerült egy adminisztrátorral vagy egy politikai, taktikai szempontból konzervatívabb fejjel, akinek az volt a dolga, hogy lecsillapítson minket, akkor az már nem okozott nehézséget. Aki a Dixivel, Erdéllyel, Szentjóbyval vitatkozott, annak ez már nem volt olyan nehéz, már ha volt egyáltalán értelme. A Fiatal Művészek Klubja a 70-es években egy kényszer-azilum volt. Gyakorlatilag mindig megtalálhatta az ember azokat a társaságokat, ahol nem egyszerűen valamilyen periferikus napi eseményről, nem magánügyekről folyt vita, nem egyszerűen ittak vagy veszekedtek, hanem ahol tényleg beszélgetés zajlott. Ha ott volt Erdély Miklós, akkor feltehetőleg körülötte. A 70-es évek első felében én Bálint Pistivel jártam le rendszeresen, leültünk valahova, ha ott volt mondjuk Szentjóby, akkor oda, és előbb-utóbb kialakult valami beszélgetés. Ezek rendszerint nagyon hamar éles vitába torkollottak. Nem is az volt produktív és érdekes, amikor közösen szidtunk valami befutott komcsi írót, aki ráadásul nem is volt jó, hanem az, amikor előkerült egy aktuális téma, mondjuk Bódy új filmje, és mindenki minden szépelgés nélkül elmondta a véleményét, hogy ez ezért szar, ez ezért zseniális. Valóban eleven szellemi élet volt.

MN: Nyilván élvezetes volt, szórakoztató, tanulságos, de nem volt fárasztó az állandó szellemi készenlét-kényszer?

TÁ: Jó kérdés. Apámnak van egy tézise: "Fárasztó az, ami saját törvényeinkkel ellenkezik." Ha engem ezek a dolgok, ezek a témák, ezek az emberek érdekeltek, akkor nem volt fárasztó. Ha elszívsz egy csomó cigarettát vagy iszol, és egy ilyen éjszaka után másnap dolgozni kell menned, akkor persze fizikailag kifáradsz, de szellemileg nem: ha a szellemi ember olyasmiben tornáztatja agyát és szívét, amit szeret, attól nem fáradtabb lesz, hanem frissebb. Fáradtabb akkor lesz, ha favágásra kényszerül.

Szőnyei Tamás

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
1997/28. (07. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...