Otthon a csúcson – Konrád György: Fenn a hegyen napfogyatkozáskor

Változik-e a helyzet akkor, ha az emberként nagyszerű, de íróként egyenetlen Konrád egy előre elrendezett, példaszerű irodalmi narratívát kap kézbe - a saját életét. Ezzel a narratívával, az eddig megjelent kritikák alapján mindenesetre úgy tűnik, mindannyian meg vagyunk elégedve. Kérdés, hogy Konrád maga - aki jogosan vagy jogtalanul, aligha hisz az életművét hanyatlástörténetként elmesélő kritikusoknak - mit gondol önéletrajzi vállalkozása esélyeiről.

Az író életműve gyakran hozza zavarba kritikusait. Rendkívüli indulása (A látogató) után írásai egyre jobban megosztották az irodalmárcéhet. Egy vitán felül állóan kiváló - és egy időben elhallgattatott - ember, aki ugyanakkor problémás író. Igazán nem egyszerű eset. Változik-e a helyzet akkor, ha az emberként nagyszerű, de íróként egyenetlen Konrád egy előre elrendezett, példaszerű irodalmi narratívát kap kézbe - a saját életét. Ezzel a narratívával, az eddig megjelent kritikák alapján mindenesetre úgy tűnik, mindannyian meg vagyunk elégedve. Kérdés, hogy Konrád maga - aki jogosan vagy jogtalanul, aligha hisz az életművét hanyatlástörténetként elmesélő kritikusoknak - mit gondol önéletrajzi vállalkozása esélyeiről.

"Meddig van értelme az életnek, kisfiam? - kérdezte az anyám. Addig, amíg meg nem halunk, édesanyám" - áll a szöveg elején, erőteljes és szimpatikus életrajzírói hipotézisként. A világban a dolgok már eleve el vannak rendezve, pontosabban már azelőtt értelmesek, hogy az önéletrajz-írói igény elrendezné őket, anélkül, hogy a történetformálás kényszere elvégezné a szelekciót és a csoportosítást, kiválasztaná a fontos és nem fontos dolgokat, és lineáris sorrá alakítaná a szétfolyónak tűnő történéseket. Az élet eseményeit ugyanis nem az teszi értelmessé, mikor egy a kezdettől a cél felé tartó sorban megtalálják helyi értéküket, hanem egész egyszerűen az, hogy megtörténtek. És addig értelmesek, amíg megtörténnek,

amíg meg nem halunk

Ennek a bizalomnak, amely feltehetően a legjobb önéletrajz-írói kondíció, az a szerkezeti vonzata, hogy az életrajz elmesélt eseményei valóban nincsenek felfűzve egy, az olvasást irányító történet szálára: a szövegből legkevésbé történetekre emlékezünk. Konrád nemigen informál a korszak irodalmáról, nem szerepelnek benne az írótársak portréi. Laza, asszociatív kapcsolódásokkal vagy egészen esetlegesen kerülnek egymás mellé a témák és az idősíkok, nincsenek kiemelt események, mert minden egyformán fontos. Kivéve a szöveg elejét és végét, amelyek az út eddigi végpontját, a hazatérést mesélik el, fentről, a hegytetőről szólnak hozzánk, ugyanis nyilvánvalónak tűnik, hogy a második kötet címe az első kötetben elmaradt hazatérés metaforája. Az első kötet (Elutazás és hazatérés) hőse ugyan hazatér 12 éves gyerekként szülőfalujába, Berettyóújfalura, de ott már semmi sem ugyanaz, ami volt, egy világkorszak végképp lezárult, elégett az elbeszélő gyerekkorának lezárultával párhuzamosan. A hazatérés a szó szerinti értelemben megtörtént, metaforikus értelemben viszont elhúzódott egészen a második kötetig. Az elbeszélő azonban tudatja velünk már az elején, hogy útja vagy inkább - az út által feltételezett célképzetet elkerülendő - sétája, szemlélődő bóklászása végén hazaért, s mi, az olvasók a már megtörtént hazatérés biztos tudatában kísérhetjük őt végig újra sétája állomásain.

Azt hiszem, Konrád prózájának legfontosabb vonása hogy megbízik a leibnizi-voltaire-i mondásban, miszerint ez a világ minden lehetséges világok legjobbika. Konrád emiatt a hit miatt mondhatja egy interjúban, hogy "ez egy pogány könyv". Szögezzük le gyorsan, hogy ez tévedés. A kereszténység és az életöröm szembeállítása jól felismerhető nietzschei ideologéma, aminek kevés köze van ahhoz a jó hírhez, amelyik Isten teremtett világának nagyszerűségéről vall. Nézzük, hogy ír erről az "új", vagyis a memoárszerző Konrád távoli rokona, a katolikus Esterházy Péter: "Hányszor, de hányszor büszkélkedtem azzal, hogy engem lenyűgöz minden, ami van. Hogy én mennyire tisztelek mindent, ami létezik..." Esterházy igenlése, keresztény nietzscheánizmusa poétikai következményeiben annyival radikálisabb, hogy ő ezt az affirmációt kiterjeszti az elképzelhetőre is. Esterházy számára minden lehetséges világ minden lehetséges világok legjobbika. Konrád önéletrajza egy másik önéletrajzot is futólag eszünkbe juttathat, Arthur Koestlerét, ennek fő kérdése szintén a lehetséges legjobb világra vonatkozik. Banálisan megfogalmazva: hogy hogyan igazolható ittlétünk? Nyilván "minden" önéletrajz fő kérdése ez, csak Konrád és Koestler művét szembeállítva talán szemléletesebbé válnak különbségeik és sajátságaik. Koestler életrajza azért olyan feszes, mert hőse tipikus fausti ember, folyvást keres, és egyetlen másodpercre sem képes azt gondolni, hogy a hely, ahol éppen van, minden lehetséges világok legjobbika. Az önéletrajz ezért szakadatlanul zajló fejlődésregényként olvasható, egyértelműen megképződő narratív íve, ahogy az első kötet címe mondja, nyílvessző a végtelenbe, vagyis "módszere" Konrádénak épp az ellentéte. Amitől mindkét módszer működik, az Konrád elbeszélőjének bámész, Koestler elbeszélőjének szenvedélyes kíváncsisága.

Mégis: pontatlanul fogalmaztam, mikor azt írtam, hogy Konrád és Koestler önéletrajzának fő kérdése közös. Ugyanis csak Koestler kérdez. Konrád tud vagy legalábbis bízik. Konrád elmeséli, hogy egy időben Lev Tolsztoj bizonyos műveinek sajtó alá rendezésével foglalkozott, ennek kapcsán olvashatunk egy elmélkedést Tolsztojnak arról a meggyőződéséről, hogy az emberi életnek a puszta megélés szintjén magától értetődő értelmét maga a reflexió csapdája, az erre az "értelemre" irányuló kérdezés semmisíti meg, ahogy Levin, az Anna Karenina egyik főhőse mondja megtérésekor,

az ész gazembersége

Konrád elbeszélője maga is elmondja (kicsit talán sokszor is), mennyire egyetért Tolsztojjal, és valóban anélkül mesél, hogy rákérdezne, mindez mire volt jó; elmélkedései sem a végtelent célozzák, hanem a szemléletesből kiindulva a pillanatnyira irányulnak. Konrád szép könyvét bizonyos pontjain azonban éppen ez teszi túlírttá, kissé fárasztóvá: ha nem szükséges válogatni az események között, akkor a szerző mindenről beszélhet, ami eszébe jut, mert elég igazolás számára, hogy valami megtörtént. Rákérdezni, szerkeszteni pedig nem más, mint az ész gazembersége, akkor pedig mi tilthatná meg például az önismétlést. Sajnos, Konrád szerint sincs ilyen hatalom, néha-néha majdnem szó szerint ismétlődnek mondatok, emlékezésmorzsák, tájak foszlányai a könyvében. Aligha véletlen, hogy Tolsztoj mind Levin, mind Pierre Bezuhov megtérését regényei végére időzítette, Levin és Kitty, Natasa és Pierre családi idilljét már csak felvillantja, nem részletezi. Az önéletírás, az írás egyáltalán menthetetlenül a reflexió terepe, a reflexió kihunyását csak jelezni, csak reflektálni képes. Konrádnak nem sikerült megoldania ezt a problémát.

Kár továbbá, hogy bármennyire is hangsúlyozza a narrátor kíváncsiságát, könyvéből mégsem tudunk meg túl sokat életének szereplőiről. Csupán a túl gyorsan elsuhanó tekintet kitartóbb szemlélődését hiányolom. Mert amikor hajlandó hosszabban figyelni Konrád, azok a könyv legszebb oldalai - édesanyjáról, kisgyerekeiről, mostani feleségéről. A kötet azonban - mindezek ellenére - nagyon kellemes olvasmány. A könyv vége felé őszi tájban ballag a narrátor, és az ősz, a hegytető és a napfogyatkozás, a hazatérés, az öregség egymást erősítő metaforáivá válnak. És az utolsó mondat: "Megjöttem." És valóban. Konrád György eddigi utolsó regényével alighanem felért egy hegytetőre.

Noran, 2003, 427 oldal, 2500 Ft