Kivártuk - megkaptuk. Az Operaház Fantomja - melynek megtekintéséért sokan a fontot, a dollárt, az eurót sem sajnálták - végre forintért látható, ráadásul a copyrightolt rendezéstől eltérően, originális változatban, aminek az oka részben bizonyos feltételek technikai teljesíthetetlensége ugyan, de mégiscsak a mi kutyánk kölyke. Az előadás farvizén pedig új igazgató hajóz be a Madách Színházba.Kezdeni tehát ezzel kell: Andrew Lloyd Webber tizenhét évvel ezelőtt készült musicalje a legjobbkor került a Madách színpadára; a felújítás óta (persze már előbb is) a profilját kudarcokon át keresgélő épület és intézmény igazgatóváltás előtt áll, és nem árt a döntnökök figyelmét ilyen csattanósan fölhívni arra, mi áll (és megy) jól a nagykörúti épületben. Mintegy mellékesen üzenni lehet azoknak is, akik úgy gondolják, az ilyesféle színház Magyarországon is megkeresi magának a rávalót; az állam, pontosabban a tulajdonos hátradől a székében, és számolja a lét. Majd ha húszezerbe kerül egy jegy, akkor...
Szóval pénz - állami -, az kell hozzá: tessék megnézni, mondjuk, egy kisebb tételt, Vágó Nelly furfangos és elegáns jelmezeit; de ne is Christine kosztümjeit, ahol méterszám ömlik a selyem, a tüll, alles was gut und teuer, hanem a második rész első jelenetében, a maszkabálon fölvonuló kórusét és tánckarét. A maszkabál, ez a legföljebb ötperces menet ugyanis jelmez-szinten sem pusztán jelezve van néhány odavetett álarccal; minden kosztüm igazi jelmez, mármint maszkabáli. Finom anyagok, gondos munka.
Budapest Főváros Közgyűlésének kulturális bizottsága munkája egy részét elvégezte, ez szintén finom és gondos: kiírta a pályázatot. Lehetne mondani, hogy a döntő részt végezte el - mert megtehette volna -, de nem így van:
nem spórolta meg a várható kavarást,
botrányt. Ráadásul előbb kellett volna - most majd meg lehet nézni a következő évadot, sokér`. A kiírás salamoni - és dodonai, sajna. "Az igazgató feladata: olyan korszerű zenés színházi műhely szakmailag és gazdaságilag eredményes működtetése, amely 1. világszerte sikeres musicaleket tűz műsorára; 2. gondoskodik a zenés színjátszás előadói utánpótlásáról, és színpadra segít olyan szerzőket, akik eséllyel vehetik fel a versenyt a nemzetközi mezőnyben." Eddig remek: a tulaj megmondja, mit akar látni a színházában. Azt, ami dübörög és megy, mint az úthenger, és csöngeti a kasszába a pénzt.
Nem kell a sorok közt, elég a sorokban olvasni ahhoz, hogy lássuk: a kiírás fenti részében nem a jelenlegi direktorra, Kerényi Imrére gondoltak. Aki, mint tudjuk, oda nyilatkozott - igaz, nem tegnap, de tegnapelőtt -, hogy miután minden csavart és minden csapolást ismer ebben az általa felújított házban, ezért s nyilván egyéb érdemekért az igazgatói státus mintegy jár neki. Más irányú, erősen politikai és még erősebben jobbos svédtorna-mutatványaival pedig az ellenkező irányból ágyaz meg ennek a járandóságnak: politikai mártíromságra vágyik, ami nálunk még mindig jól kamatozó tőke. Átképzés utcaseprőnek a tévé nyilvánossága előtt, egyebek; biztos emlékeznek.
A kiírás első két pontja azt a Szirtes Tamást erősíti és valószínűsíti a posztra, akiből Kerényi a legutóbbi igazgatói pályázaton egy - kizárólag machiavellista nézőpontból zseniális - húzással bohócot csinált, amikor azt mondta, ha a szintén pályázó Szirtes kapja az állást, legföljebb szobát cserélnek. Mi, a terem hátuljában üldögélő újságírók is (a bizottság tagjairól nem is beszélve) beszoptuk, hogy Szirtes pályázata kamu, pedig nem volt az. Kerényinek volt még egy remek húzása - ez bizonyult életmentőnek az ő szempontjából: kitalálta, illetve elfogadta a Mácsai vezette új Madách Kamarát. És még ezzel együtt is beszélgettem olyan bizottsági taggal akkor a folyosón, aki azt mondta: ha a kezét törik le, akkor sem szavaz Kerényire. Pedig akkor a "benyalok a Fidesznek" nagy nyilvános ceremóniái még előttünk voltak.
A kulturális bizottság pályázatkiíró kezét aztán már finoman szólva a konfliktuskerülés, magyarabbul a gyávaság vezette. Lássuk: "3. a nézői igények függvényében igényes szórakoztató prózai műveket mutat be; 4. stúdiószínpadán a kialakult arculat mellett teret ad különleges, elsősorban rétegérdeklődésre számot tartó magyar és külföldi zenés műveknek, valamint tehetséges fiatal szerzők és előadók bemutatkozását segíti; 5. a Tolnay Szalonban jelentős színészegyéniségekhez kötődő, személyes hangvételű prózai kamaraesteket szervez." Értsd: "Én, a tulaj nem teszem meg azt a szívességet a leendő igazgatónak, hogy társulatilag üres színházat adok át neki, de, legalábbis az első két ponttal, megengedem, hogy ő kitakarítson, ha akar." És mer - teszem hozzá én, meg azt is, hogy majd ha hülye lenne kockáztatni egy zajos tüntetést az Oktogonon, sírást meg rívást, tévét. És különben is, a "nézői igények" kiszolgálása eminens feladat, ha tehát a Fantom utáni vastapsba kiáltozás vegyül, hogy "prózát akarunk", akkor neki kell állni bontani a díszletet.
Persze, trükkösebb és bonyolultabb szöveg ez. Azt sugallja, hogy nem kell a balhé, a dolog megoldódik magától: itt-ott egy-egy kicsi próza, a tagok maguk is előállhatnak ezzel-azzal a stúdióban és akárhol, de nagyjából-egészéből ki-ki jobban teszi, ha prózai színház után néz.
Nagyjából ez a helyzet a nagy Madáchban - bár a Fantomban legalább visszamegy a csillár a helyére, és ezzel kiutat kínál az intézménynek is. Sőt a tulajdonosnak is: az elmúlt sok évben mintegy észrevétlenül és magától beállt profilváltást már csak szentesítenie kell. Nem tisztességes kizárólag a fővárost kárhoztatni azért, hogy
béna és gyáva
a színházi struktúraváltásban - hol van mögüle az országos kultúrpolitika? Hol a megváltozott közeg, rohanó idő és egyebek fölismerése? Sehol, na. És akkor egy darab Schiffer János vagy egy másik darab Körmendy Ferenc álljon a tízmillió elé azzal, hogy most profilt fogunk tisztítani, és ettől egy-két érdemes színész kicsit szomorú lesz?! Szerintem álljon, persze, de nekem ehhez mérik a fizetésem.
És ha Kerényivel nem számolunk - szerintem pályázni sem fog; de ha mégis, teszem hozzá, szemünk se rebbenjen, a Fidesz nem őérte fogja utcára vinni az ő népét a rekkenőben -, még mindig ott az esély, hogy mint afféle pályázatoknál szokás, egyéb zenés szakemberek jelentkeznek és kérik fantomostul a fantomtalan színházat. Ettől kezdve normális az üzemmenet: mérlegelik a mérlegelendőket, és döntenek. Más kérdés - és álságos lenne nem szólni erről -, hogy Szirtes bizonyos értelemben birtokon belül van; nemcsak a Fantommal, amiről ugyebár bízvást remélhetni, hogy hosszú széria lesz, ezért a leendő igazgatónak sok évig kell számolnia vele, hanem a többi zenés darabhoz és magához Webberhez is neki van a legtöbb köze.
A pályázati kiírás további részében a bizottság mintegy megerősíti tisztségében Mácsai Pált, mi több, garantálja szakmai, sőt egyéb vonatkozásban is a függetlenségét; ennél is több, hogy a kinevezés teljes időtartamára külön szakmai program kidolgozását kéri. Aki tehát pályázik, annak Mácsait el kell fogadnia - előállhat persze egy csereszabatos jelölttel, kevés esélylyel -, de ennél is fontosabb, hogy Mácsainak el kell fogadnia őt. A helyzet kulcsa egyszer már volt az ő kezében, csak mindenki úgy tett (ő is), mintha nem nála lenne; most erre a szerepjátékra, úgy tűnik, semmi szükség.
A feltételek közt szerepel a közhasznú társasággá alakítás - ezt szabotálta el Kerényi, pontosabban beleröhögött a tulaj képébe, aki egy föntebb sejtetett okból azzal jutalmazta, hogy jutalmazta, és megengedte, hogy kitöltse igazgatói mandátumát. Ezt az engedékenységet mi fizetjük még egy évig, hiszen az új direktor működését csak a 2004- 2005-ös évadban látjuk majd, summa summarum: szeretnék én bukott színidirektor lenni Magyarországon.
Csáki Judit
Visszhang extra
Szirtes Fantomja
Gaston Leroux rémregényéből Webber és Richard Stilgoe szimpla szerkezetű, egyvonalú, könnyed librettót készített, nyilván mindkettő tudta, hogy a zene nemcsak magáért, hanem a szövegkönyvért is beszél majd. A Fantom, ez az egyszerre misztikus és vonzó, formátumos és esendő szörnyeteg szépen beleépül a párizsi operába, amely mint épület és entitás szintén egyszerre misztikus és vonzó, valamint nagyszabású. Némi fokozott empátiával tehát a Fantom magának az operának a szelleme, figurája hordozza nemcsak az épület, hanem a műfaj, sőt általában a művészet rejtélyes lényegét is. De hát a másik műfaj, a musical sajátossága szerint egyáltalán nem kell ennyi empátia az élvezéshez. A Fantom szörnyeteg, de szeretetre, sőt szerelemre vágyik, és zsenialitásánál fogva még e vágy beteljesülése is ott rezeg a levegőben, persze gyilkolászáson, katasztrófákon át, ahogyan ez egy vadromantikus sztorihoz illik. Ehhez a vágyhoz ártatlan tárgy, a művészettől, énektől vezérelt Christine kell. És vele szemben egy "reális" szerelem esélye: ő Raoul, a vicomte, az operaház bőkezű szponzora. Ami a fősodort illeti, nyer a szebbik - hogy ő a jobbik is, ez nem biztos -, és ettől senki sem boldog. Legföljebb az operaház két, buffó szerepkörben fölléptetett direktora. A cselekmény tehát szemtelenül egyszerű - és a zene szintén. A slágerek jók, a többi - például az Il Muto, a Fantom operája a maga könnyen emészthetően disszonáns dallamaival - tehetséges. Webber nagyon tudja ezt; már-már pofátlanság, hogy Carlotta és Christine énekes párbajában Christine győzelme attól hatásos, hogy Carlotta baromi tehetséges.
A musicalbiznisz optimális esetben eléggé sok viszonylag egyszerű hozzávalóból kerül ki. Az egész együtt persze ördögien bonyolult összhatást kelt, ez az ő trükkje, és itt szokott elvérezni a színház. Most nem így történik. Szirtes Tamás legelső rendezői akciója az volt, hogy Kentaurt kérte föl díszlettervezőnek; a megkötés alighanem annyi volt, hogy a ház falainak a helyükön kell maradniuk. Kentaur pedig nemcsak élt a lehetőséggel, hanem bevetette stílusérzékét, építészeti, festészeti és idézettechnikai ismereteit, rendet vágott a jelenetek közt, legalábbis a díszlet szempontjából: kiemelt, nagyított, kicsinyített. Az építményekhez hozzárendelte az effekthalmaz megfelelő darabját, a világításban Götz Béla volt a segítségére - erre szokták mondani, hogy tudása legjava. Hiszik vagy sem: rengeteg pofonegyszerű függöny és háttérfüggöny kúszik föl meg le; a leghatásosabb jelenetek rendre valami szimpla kis találmány profi működtetéséből fakadnak, például hogy egymáshoz pászítva, szinkronban kúszik fölfelé a párizsi operaház nézőtere a térhatású háttérfüggönyön, meg előtte az igazi csillár.
Apropó, csillár: az persze leszakad, felejthetetlen jelenet az első rész végén, előtte kis szikra száguld végig baljósan a vezetéken. (Házi feladat: innen van vajon a "leszakadt a csillár" színházi fordulat a tízes erősségű művészi katasztrófa jelzésére?)
Szirtes Tamás rendezésének amúgy a kisebbik része látható - például a sűrűn fölbukkanó ironikus villanások, amelyek a honi ízlésnek megfelelően ellenpontozzák a melodramatikus-érzelmes késztetést -, nagyobbik része mint eredmény jelenik meg. A technika működtetése, a személyi és tárgyi világ összecsiszolása, a nézői figyelem irányítása, a zene, a tánc és a színészi játék összehangolása itt győzve van szakértelemmel; semmit nem kell összevetni semmivel egy kis melldöngetéshez, a büszkeség ezúttal nem relatív. Tán a színpad rendezői bal oldalát méltányos kicsivel többet dicsérni: itt több jelenet játszódik, mint a másikon. Kentaur föllelésénél csak a szereplők kiválasztása lehetett nagyobb meló - tudjuk, számtalan meghallgatás eredménye a mostani, hármas szereposztás. Bár Szirtes Tamás gondosan figyel arra, hogy szigorúan ábécérendben szerepeltesse a közreműködőket, ráadásul mindenki mindenkivel fölléptethető, a nézőnél mégiscsak van (vagy lesz) legjobb.
Van három Christine. A darabbéli figura lényegét legjobban Mahó Andrea jeleníti meg: a hamvas ártatlanságot, a rácsodálkozást. A legjobb hangja valószínűleg Király Lindának van - de nála a szerepformálás hibádzik. A legjobb összteljesítmény Bíró Eszteré: ő jól játssza is, amit kiválóan énekel. A Fantomok közül számomra egyértelműen a Miller Zoltáné a legjobb: démonikus és erőteljes, még a köpenye lebbentésével is a mágikus zsenit mutatja nekünk. Király Linda helyében Homonnay Zsolt Raouljával szemben én ott maradtam volna a tavas pincében, de alighanem ugyanezt tettem volna akkor is, amikor Miller Raoult játszotta, és Sasvári Sándor volt a Fantom. Sasvári színészi rutinja a legerősebb, s bár olykor "túlműködik", mégis hiteles; az érdesebb, kevésbé "operás" hang is illik hozzá. Csengeri Attila Fantomja jól játszik össze Bíró Eszter Christine-jével.
Bencze Ilona Madame Giry, a balettmester szerepében erős. ` a Fantom összekötője, legendájának tudója - és Bencze szikár, pattogósra vett játékából az is kiderül, hogy alighanem olthatatlanul szerelmes belé. Mikó István és Galbenisz Tomasz direktorpárosa viccesebb, mint a Szerednyei Béla-Weil Róbert kettős - az én ízlésemhez ez utóbbi áll közelebb. A Christine riválisát játszó énekesek közül Pelle Erzsébet fantasztikus hangjával, Sáfár Mónika fúriaszerű tempójával tűnt ki; Pankotay Péter operaénekese komikusabbra, Rozsos István pedig elégikusabbra vette a figurát.
