Idei első magyar irodalmi listánknak két éllovasa van, egy verseskönyv és egy regény – és úgy tűnik, két fő motívuma: a történelem és a gyűlölet. Napjaink irodalmának van ez a nem túl bonyolult, sötét antropológiája, amelyben a lista első két helyén álló könyv szerencsére csak módjával osztozik.
Nem, nem. Azt most nem áruljuk el, melyik az a két könyv, sőt melyik az a tizenegy, amely a Magyar Narancs irodalmi sikerlistájára fölkerült. Lapunk legújabb számának könyvheti mellékletében megtalálják.
Ahogy sok mindent mást is, reményeink szerint izgalmas interjúkat a szerzőkkel, okos és mértékadó kritikákat a frissen megjelent művekről. Például:
| ||
Nincs katarzis
Interjú Zoltán Gábor íróval
A budai úrifiú, akit a keresztény magyarság ellenségeként pécéznek ki és állítanak félre, írt egy olyan regényt, hogy beszakadt alatta az asztal. A nyilasok rémtetteivel szembenéző Orgia után Zoltán Gábor most emelte a tétet. Szomszéd című esszéregényében végleg elengedi az olvasó kezét. Segít eltévedni.
MN: A bűn és a gonosz természetéről megértett valamit az Orgia, majd a Szomszéd megírásával?
ZG: Rájöttem például, hogy a „gonosz banalitása”, amiről Hannah Arendt ír Eichmann kapcsán, és amit felelőtlenül agyba-főbe idéznek, nos, az tulajdonképpen értelmetlen. Sem Bokor Dénes, sem Kun páter nem volt banális figura, ahogy Endre László sem. Sőt, épp az ellenkezőjéről van szó. Amikor valaki tudatosan túllép a kultúrán, az elemi erkölcsiségen, akkor valami irtózatosan nagy, irracionális erőre tesz szert. Ezeknél az embereknél banalitásról szó sincs.
MN: A Szomszédban miért vette magára annak terhét, hogy ferencesellenesként lehessen önt aposztrofálni?
ZG: Lemondtam a hatáselemzésről, hogy mivel mit váltok ki. És persze nem akarok abba a hibába sem esni, hogy elfogadok mindent, amit Csonka Emil ír, hogy „a ferencesek mindig ott voltak a magyar nép küzdelmeinél”. Az tény, hogy amikor a nemzetvezető Pécsre látogat, akkor egyenesen a helyi ferencesekhez megy, és az is tény, hogy már jóval Kun páter megjelenése előtt ott szorgoskodtak a budai nemzetiszocialista szerveződésben. Nem árt elgondolkozni azon, miért kerültek a történelem során ilyen sokszor radikális, plebejus áramlatokba, miközben más szerzetesrendek nem. Budapesten 1944-ben Raile Jakab jezsuita páter tucatjával menti a zsidókat, pedig a köztudatban a jezsuiták testesítik meg a főgonoszt. Még a szemtanú, Vajda Miklós is lejezsuitázza Kun pátert, aki pedig minorita, tehát ferences volt. És tényleg látok abban valami szükségszerűt, hogy ebből a más rendekhez képest kevésbé intellektuális és kevésbé univerzális rendből jönnek ilyen figurák.
MN: Azt írja magáról a Szomszédban: „A téma én vagyok. A budai úrifiú, a keresztény, akit a keresztény magyarság ellenségeként pécéznek ki és állítanak félre… a nemzetnek sikerül a maga ellenségét felfedeznie benne.”
ZG: Idáig el kellett jutnom, ami nem volt problémamentes. Termékeny a felismerés, ha bevalljuk, hogy az általános elvárással szemben nem vagyunk egyek. Kormányfőnk szeret úgy nyilatkozni, hogy „mi, magyarok”. Nem. Not in my name. Persze ennél sokkal fájdalmasabb, amikor más magyar értelmiségiekkel kapcsolatban jön rá az ember, hogy nem vagyunk egyek. Vitatkozni sem tudunk, mert nincsenek közös értékeink. Az már nem közös érték, hogy mindnyájan magyarul beszélünk: éppen a nemzetiek szokták ezt felhozni. (Kling József)
| ||
A Hasítás Garaczi László lemursorozatának ötödik kötete. Ha hagyományos memoárfolyammal lenne dolgunk, bármit jelentsen is a „hagyományos” (meg a „memoár” és a „folyam”), most a recenzens azt írná: az új mű az íróvá válás regénye.
A művészi siker titka, hogy az alkotó találjon magának egy világos formaproblémát – és ne árulja el, hogyan oldotta meg. Ha jót akar, bízza rá a közönségre: döntsék el ők, hogy az újabb és újabb művek milyen poétikai választ adnak a feltett kérdésre. Garaczi László szűk negyedszázada megtalálta ezt a problémát: hogyan lehet összebékíteni azokat az írásmódokat és írói technikákat, amelyek hagyományosan a szilárd centrummal bíró, stabil én hiányával vagy tagadásával kapcsolódnak össze, és az önéletrajz műfaját, amely valamiképpen mégiscsak az írói eszközökkel megragadható személyiség képzetére támaszkodik. (Bárány Tibor)
Öngyógyulás, veszteségekkel
Az Alexandra-birodalom bedőlése a két nagy terjesztői lánc, a Libri és a Líra megerősödésével járt a könyvpiacon. Ha a kétosztatú felállásnak nem is örül mindenki, a kiszámíthatóbb környezet legalább esélyt kínál a kisebb kiadóknak a túlélésre.
A Matyi Dezső pécsi vállalkozóhoz köthető üzletlánc tavaly év elején jelentette be, hogy nem tud elszámolni a kiadókkal a bizományosi értékesítésre átvett (és részben eladott) könyvek után. A kacifántos történet lényege, hogy az Alexandra nagykereskedő cége (amely akkor Matyi tulajdonában volt) vitába keveredett a boltokat üzemeltető kiskereskedelmi vállalattal (amely felett egy másik cég szerzett irányítási jogokat).
| ||
Matyi azt állította, hogy a kisker cég nem utalja tovább a boltokban keletkező bevételt, ezért ő nem tudja kiegyenlíteni tartozásait a kiadók felé. A kiskerlánc irányítását megszerző Somogyi Ferenc felszámolóbiztos és Stotz Gyula adószakértő viszont azzal érvelt, hogy Matyi korábban milliárdokat vett ki szabálytalanul a boltok kasszájából. A két fél kölcsönösen feljelentette egymást, a nyomozás jelenleg is zajlik, egyelőre nem sok eredménnyel (erről később még lesz szó). (Teczár Szilárd)
| ||
„Nem nevetős, hanem halkan horkantgatós” Szvoren Edina író
Új novelláskötetéről, a Verseimről beszélgettünk vele, valamint arról, hogy irtózik-e még a saját szövegeitől, és hogy mitől lett pimaszabb, mint azelőtt.
Magyar Narancs: Az ajtódon több nyelven is vannak kint üzenetek az itt lakóknak címezve. Ismered a szomszédokat?
Szvoren Edina: Amennyire engedik, ismerem őket. Bár általában én szoktam mogorvább, bezárkózóbb lenni. Az ajtón a céduláknak külön történetük van: új lakók költöztek a házba, a pirospaprikát pár hét alatt lelopdosták az ajtóra kiakasztott füzérről, és akkor kiírtuk három nyelven, hogyha elfogyna a paprika, akkor csöngessenek, adunk. Nem tudtuk, milyen nyelven beszélnek, úgyhogy több fordítóm is segített. Gondoltuk, ennél finomabban nem lehet. Hát, ilyen a kapcsolatom velük.
MN: Ezt a bezárkózást, pontosabban a háttérbe vonulást a novelláid kapcsán is mindig hangsúlyozni szoktad. Az új kötetben mégis mintha közelebb engednéd a szöveget magadhoz.
SZE: A távolság ugyanaz. Inkább csak lettem olyan pimasz, hogy ne érdekeljen, ha az olvasó azt gondolja, ez én vagyok. Mert úgy látom, hiábavaló ez a küzdelem: a legtöbben a motívumkészletet, a történéseket firtatják, amik a legfelszínesebb részei a műnek. Pedig valóság és fikció, író és elbeszélő közt nem a motívumok a legrövidebb átjáró, hanem például a szórendjeim, az asszociációtípusaim, a ritmusaim, a mellékmondatok rendje. Ez a valóság, és ez tényleg én vagyok. Persze sosem cél, hogy ott díszelegjek. A saját élményeimből, a közvetlenebb tapasztalataimból sem ezért emelek ki valamit. Épp az a mechanizmus, hogy ez leválasztódjon, személytelenedjen. Egyfajta írói restség is lehet az egészben: miért gondolkodjak azon, hogy milyen virágot írjak bele egy születendő műbe, amikor itt van mellettem egy, és véletlenül tudom a nevét? (Markó Anita)
Szerep álarc nélkül
Márai Sándor: A teljes napló 1982–1989
Most, hogy naplóinak teljes változata 18 kötetben elérhetővé vált (s e helyütt mindenképpen emlékezzünk meg a sorozatszerkesztő Mészáros Tibor nagyszerű teljesítményéről), tanulságos lenne egyszer ebből a szempontból is mérlegre tenni Márai irodalom- és kultúraszemléletét. Például a népi írók, mindenekelőtt az Illyés Gyula politikai szerepvállalása iránti mély ellenszenve esztétikai értékítéletét is befolyásolta; hovatovább elvetette a népi motívumok magas irodalmi felhasználását is, hogy mást ne mondjunk, ezen az alapon nem ismerte el Bartók Béla korszakos jelentőségét sem. (Amikor pusztán irodalmi teljesítményekről mond véleményt, számos elsőre meglepő – néhányaknak tán szentségtörő –, ám a legkevésbé sem légből kapott megfigyelést rögzít például Petőfi helyenkénti „ürességéről”, Pilinszky időnkénti „nyafogásáról” stb.) (B. I.)
Kétember
Péterfy Gergely – Péterfy-Novák Éva: A panda ölelése
Péterfy Gergely és Péterfy-Novák Éva 2017 őszén egy hónapot töltött Pekingben – megfejelve egy pár napos sanghaji kirándulással –, egy kínai irodalmi akadémia meghívására. Az útról párhuzamos naplójegyzetekben tudósítottak, egyikük a közösségi médiában, másikuk egy online magazinban. Most a Kalligram kiadó könyv alakban is megjelentette a két szerző beszámolóját.
Jó döntés volt egymás mellé tenni azt, amit a netes csatornák kettéválasztottak, mivel a kettős napló tárgya így nem csupán az út lett, hanem maga a kettősség is, ami a párhuzamos szövegek mindegyikét egyébként is átszőtte. Az a sorok mögött bujkáló kétszólamúság, ami a férfi és női, a magyar és kínai, az itt és ott, és még hosszan sorolhatnám a pólusokat, szóval, ami a mindenkori ilyen és olyan között működő erős kötőanyag, egybefogva az egymástól távoli minőségeket. (Götz Eszter)
És még sok könyvről:
Ungváry Krisztián: A szembenézés hiánya
Molnár Lamos Krisztina: Válaszúton
Maurice Sendak: Ahol a vadak várnak
Louise Spilsbury – Hanane Kai: Éhezés és szegénység. Rasszizmus és intolerancia
Zágoni Balázs: A gömb
Jackson Galaxy: Macskamágia
Ördögh Ottó: Sortalanság – magyar irodalmi paródiák
Uj Péter: Ömbizalompunpa
Moritz Föllmer: A harmadik birodalom kultúrtörténete Rafik Schami: Szofia – avagy minden történet kezdete Marie Louise von Wallersee-Larisch: Sisi udvarában
