Magyar Narancs: Előadásában említette, hogy soha nem hord órát. Miért?
Jim Northrup: Mert a percek nem számítanak semmit. A hónapok és még inkább az évszakok változása a fontos. Ez a természet rendje, ami szerint én is élem az életemet.
MN: Ön mindig hangsúlyozza, hogy tudatosan él családjával a hagyományos indián életmódnak megfelelően. Mit jelent ez a mindennapokban?
JN: Csupa praktikus dolgot. Télen a juharfa ágából faragok apró csapokat, amiket akkor fúrunk be a fába, amikor megindult benne a tavaszi élet, és meg lehet csapolni a fák nedvét, amelyből a juharszirupot főzzük. Mindennap iszom juharszirupot, ha csak tehetem, őseim ennek a csodálatos italnak köszönhetően vészelték át a kemény teleket. 'sszel pedig kievezünk a tavakra, ahol az ott termesztett vadrizst szüreteljük le hagyományos kézi technikával, kenuból. A vadrizs szüretelése egyébként nagyon boldog idő. Míg dolgozunk, sokat nevetünk, beszélgetünk. Nem ismerek szebb illatot a frissen hántolt vadrizs illatánál. Pár éve tudósok ugyan előálltak a mi rizsünknél ellenállóbb változattal. Csak épp annak semmi íze nincs! Jobban tisztelem a kutyámat is annál, hogy neki adnám a műrizst. De a rizsen kívül is sok a teendő. Például nyáron, ha a nyírfa kérge megkeményedik, kosarat fonok belőle, amit felhasználunk a vadrizs csépléséhez.
MN: Jónak számít a kosárkészítésben?
JN: Most már elég jól csinálom. A nagyapám igazi művésze volt. Nekem húsz évembe telt, míg megtanultam normális kosarat készíteni.
MN: A magyarok többsége csak az indiánregényekből, a hollywoodi filmekből ismeri ezt a világot. Mi valójában a rezervátum?
JN: Születésemtől az észak-minnesotai Fond du Lac rezervátumban élek. Ez az otthonom. Itt a népemmel kötött eredeti szerződés értelmében jogunk van élni a hagyományos életünket, még ha ebből vannak is konfliktusok néha az állammal. Például én is lándzsával fogok halat, de próbálják szabályozni, hogy ez melyik időszakban lehetséges. Pedig halat akkor lehet fogni, amikor jönnek a halak, máskor nem. Szerencsére ma már nekünk is kiváló odzsibve jogászaink vannak, akik tudnak érvelni azzal, hogy a mi rezervátumunk régebbi, mint maga Minnesota állam, így nincs joga felülírni a népem szerződését a szövetségi állammal.
MN: Amely szintén szabályozná a rezervátumok életét.
JN: Mondok magának egy történetet. Amikor hatéves lettem, elszakítottak a szüleimtől, és egy 300 mérföldre lévő bentlakásos iskolába vittek. Ez amolyan asszimilációs iskola volt, ahol megpróbáltak minket megtanítani, hogy hogyan kell a fehér társadalomban élni. Tilos volt a nyelvünket használni, rendszeresen megaláztak, vertek minket. Szerencsére ott volt a nővérem is, aki néha adott egy kis darab juharszirupos sütit, ami az otthont jelentette. De végül nem bírtam, megszöktem, és elindultam gyalog hazafelé az autóút mentén. Ha jött valaki, gyorsan elbújtam a kukoricásban. Később találtam az árokban egy oszló sólyomlábat, nagyon büszke voltam rá, mert addig senkinél nem láttam ilyesmit. Most már nem voltam magányos, volt társam. Aztán persze elkaptak és visszavittek, kiderült, hogy alig pár mérföldet tettem csak meg. A bűzlő sólyomlábamat pedig egyszerűen kidobták az ablakon, pedig olyan sokat jelentett nekem. Később tudtam meg, hogy a farmerek pénzt kaptak érte, ha elfogtak egy szökött indián gyereket.
MN: Mostani körútjával bevallottan nemcsak irodalmi célokat szolgál, hanem próbálja eloszlatni az indiánok körüli mítoszokat is. De napjainkban is születőben van egy új mítosz a rezervátumokban üzemelő kaszinókról és az ezekből rohamosan gazdagodó indiánokról.
JN: Hát igen, a kaszinók! A vendégek többsége fehér, míg az alkalmazottak többsége indián. Ezzel sokat segítenek nekünk, hiszen a bevétel az indiánokat gyarapítja. Lettek munkahelyek, és a befolyt pénzekből a törzsek iskolákat, kórházakat építenek a rezervátumokban. Egyébként egyszer én is nyertem szerencsejátékon. Egy autót.
MN: Verseiben a hagyományos élet harmóniája mellett ott kísért Vietnam is.
JN: A bentlakásos iskola után visszatértem a rezervátumba. Két lehetőség állt előttem: vagy alkalmi munkákból élek, és lassan elzüllök, vagy beállok a hadseregbe. Öt évet szolgáltam tengerészgyalogosként, megjártam Vietnamot, sok véres helyszínt láttam, többek közt Danangot is. Igen, Vietnam nagy trauma volt. Egyszerű élet volt: ha elkerült a golyó, akkor boldog voltam. A hazatérés után nem találtam a helyemet, orvoshoz fordultam, majd építettem egy hagyományos sátrat, egy igazi tipit, és kiköltöztem a házból. A tipiben jöttem rá, hogy egy folyamat része vagyok, melyben nemcsak az őseimnek, hanem nekem is közöm van a természethez.
MN: Költőnek, újságírónak vagy írónak tartja magát elsősorban?
JN: Mesélőnek. Olyan embernek, aki történeteket mond el másoknak. Hogy ezt versben, újságcikkben, élőszóban vagy akár hallgatással teszem, az mellékes. A mese, a történet nagyon mély, ősi emberi dolog, bizonyára önöknél, magyaroknál is.
MN: Mesélő, mint egykor az ősei a tábortűz körül?
JN: Valahogy úgy, azt remélem.
