Ha az ember Reykjavíkból az ország északnyugati része felé indul, az izlandi fővárost elhagyva szinte biztos, hogy egy-két óra vezetés után Borgarnesben áll meg az első kiadós nyújtózkodásra, cigi- és pisiszünetre. A kisváros széles fjordba nyúló, vékony félszigeten fekszik, és 1980 óta egy igencsak látványos hídon keresztül lehet megközelíteni. A hídról remek kilátás nyílik keletről a Langjökull gleccser által táplált Hvítá folyó torkolatára, délről a Hafnarfjall meredek hegyeire, nyugatról a fjord Faxaflói-öbölre nyíló kijáratára, észak felé pedig a Snæfellsnes-félsziget kezdeténél szélesen elterülő, termékeny földekkel teli mocsárvidékre. Bár az átlagos utazó a pompás panorámán túl legfeljebb a híd túloldalán elterülő hatalmas parkolóra és a benzinkútnál vett hotdog borsos árára emlékszik, ez a vidék valójában az óészaki irodalom egyik leghíresebb történetének egyik fő helyszíne. A Borg nevű tanya, amelyről a fjord és a település a nevét kapta az izlandi honfoglalás hajnalán, még ma is megvan, és könnyen megtalálható, ha a Borgarnes északi határán lévő körforgalomnál az 54-es útra fordulunk. Itt hamarosan egy kis, fehér templomtornyot látunk; és bár a mostani épületet 1880-ban húzták fel, ugyanezen a helyen feltehetőleg már az 1003-as évtől kezdve templom állt, amit a hagyomány szerint a legendás költő és viking harcos, az itt letelepedett Egill Skalla-Grímsson egyik fia, Þorsteinn Egilsson építtetett nem sokkal azután, hogy az izlandiak felvették a kereszténységet. A farmon az izlandi online telefonkönyv szerint jelenleg egy Anna Guðmundsdóttir nevű gimnáziumi tanárnő lakik, aki ha irodalom szakos, a községi középiskolában minden valószínűség szerint ma is rendszeresen tanítja ezeréves házigazdája történetét az osztálytermében ülő tizenéves vikingivadékoknak.
Mint a moziban
Ez a történet pedig meglehetősen mozgalmas, kezdve azzal, hogy Egill felmenői között ugyanúgy találunk trollokat és hegyi óriásokat, mint vérfarkasokat, akiknek hirtelen haragját, hatalmas termetét és harci kedvét leszármazottjuk is megörökölte. Az egyik híres párbajának végére például úgy tesz pontot, hogy nemes egyszerűséggel átharapja az ellenfele torkát – de mindezt csak azután, hogy előtte néhány strófányi virtuóz bökverssel nevetségessé tette mindenki előtt. Kalandozásai során bejárja Norvégiát és Lappföldet, a Brit-szigeteket és Izland nyugati vidékeit; királyokkal szövetkezik és veszik össze életre-halálra, miközben időnként varázsrúnákkal gyógyít meg egyszerű vidéki kislányokat. Életének legszorultabb helyzetéből azzal vágja ki magát, hogy az őt lefejeztetni szándékozó uralkodó számára olyan dicsverset ír egyetlen éjszaka alatt, amellyel nemcsak a király bocsánatát nyeri el, hanem örök időkre be is írja magát az északi költők legjobbjai közé.
| ||
Hogy ez a történet valójában honnan származik, ki a szerzője, mennyi belőle a történelmi igazság, mennyi az irodalom és a szóbeszéd, arra ma is csak elméleteink vannak. Ami bizonyos, hogy a 13. század derekától kezdve már több kéziratos kódexben is olvasható más, úgynevezett nemzetségi sagákkal együtt, amelyekben az izlandiak a 9–11. században Norvégiából áttelepült őseik történeteit írták meg. Viking portyákról, az ország benépesítésének kezdeteiről, az onnan Grönlandra és azon túl vezető felfedezőútjaikról, örökösödési és házassági perekről, trollokról és boszorkányokról, no meg a sarkvidéki birkatenyésztés nehézségeiről szólnak ezek a szövegek, amiket aztán a jó izlandiak egész a könyvnyomtatás megjelenéséig szorgosan másoltak újra és újra, a maguk és gyermekeik szórakoztatására és épülésére. Sokszor úgy, hogy a Biblián és néhány zsoltároskönyvön túl ezek voltak az egyetlen könyvek egy-egy világtól elzárt vidéki tanyán.
A sagákhoz való évszázados hűség pedig nem csupán nemzeti hagyománytisztelet, hanem egyszerű, néhány kultúrkörrel távolabbról is könnyen érthető olvasói reakció is. Hiszen az óizlandi sagák voltaképpen minden olyan tulajdonsággal rendelkeznek, amit ma leginkább a modern (kaland)regényekhez szoktunk társítani: néhány száz oldalnyi prózában széles világteremtő erő, felejthetetlen és sokrétű karakterek, bonyolult cselekményszövés akár több szálon, pergő párbeszédek és csípős replikák, műfaji kavalkád a történelmi panorámától kezdve a szerelmi történeteken át a rémmesékig, pszichológiai mélység, a sötét humor és irónia keveredése az emelkedett és szívszorító pillanatokkal, késleltetések, nézőpont- és sebességváltások, váratlan fordulatok és lassan, megállíthatatlanul beteljesedő balsejtelmek, véres leszámolások és intim, személyes tragédiák.
Ha pedig a fentiek alapján cikkünk olvasójának kevésbé a régi vágású nagyregények vagy az újabb, kötetek tengerén keresztül hullámzó fantasy-regényfolyamok jutnak eszébe, hanem inkább az utóbbi tíz évben hihetetlen népszerűségre szert tett tévésorozatok, mint például a Trónok Harca vagy éppen a Vikingek, annyira nem is jár messze az igazságtól. Egyrészt, a Vikingek egyik legfontosabb forrása konkrétan egy ilyen óizlandi saga, a Ragnars saga Loðbrókar, másrészt George R. R. Martin nagy elődjéhez, J. R. R. Tolkienhez hasonlóan az angol őstörténet és középkor legendakincse mellett szintén bőven merít mind az óészaki hit- és legendavilág elemeiből, mind pedig a sagák egy fokkal földhözragadtabb történeteinek dramaturgiájából és szemléletéből is. Ha pedig a sagák híresen szűkszavú és dísztelen stílusára gondolunk, amely rövid, pattogós mondataiban többnyire csak a tényekre és a külső történésekre koncentrál, az embernek sokszor támad az az érzése, hogy valójában a fentiekhez hasonló, epikusan hömpölygő sorozat forgatókönyvét vagy szinopszisát olvassa, ahol terjengős tájleírások és pszichológiai mélyfúrások hiányában a saját képzeletének belső vetítővásznát kell használnia, ha teljes fényében akarja élvezni a könyvben leírt történéseket.
Öreg viking gyászol
Ebből a szempontból az Egils saga kivételnek is tekinthető, lévén a történet költő főhősének több verse is bele van szőve a saga prózai szövegébe. Ezek a hosszabb-rövidebb költői fellángolások a könyvben pedig egy kicsit mélyebb betekintést nyújtanak a főhős lelkébe; különösen a Fiasirató című hosszú elégia, amelyben a megfáradt, kiöregedett viking harcos az egyik vízbe fúlt fiát gyászolja. A rendkívül kötött, alliteráló versformában írott költeményeket Bernáth István – hasonlóan a prózaszöveg egészéhez – a lehetőségekhez képest briliáns érzékenységgel szólaltatta meg magyar nyelven; már amennyire ezeket az évszázados mitológiai hagyományra és költői konvenciókra épülő, többszintes metaforákkal operáló szövegeket egyáltalán fordítani lehet. (A szkáldikus költészet szépségeiről és „fordíthatatlanságáról” a 2012-ben elhunyt Bernáth másik alapvető munkájában, a 2011-ben szintén a Corvinánál megjelent Skandináv mitológia című kézikönyvben ír rendkívül részletesen és élvezetesen az Edda-versek kapcsán.)
A Wagner-operák egyik ihletőjeként ismert Völsunga saga után, amely a viking hőskor helyett inkább az óészaki kultúrkör mitologikus ősidejébe vezet vissza a maga sárkányölős, Nibelung-gyűrűs történetével, az Egils saga immár teljes fényében mutatja be az izlandi sagák véresen izgalmas és költői szépségű világát. Amelyből a közeljövőben remélhetőleg még többet is olvashatunk magyar nyelven: legközelebb éppen a sagairodalom legmagasabbra értékelt szövegét, a Njál saga (Bernáth fordításában: A felperzselt tanya története) című monumentális munkát, amiből többek között az is kiderül, hogyan vált Magyarországgal egy időben, az Úr ezredik évében Izland is keresztény országgá – a miénkkel ellentétben komolyabb vérontás és vallási üldözés nélkül. De hogy ez hogyan ment végbe, az már egy másik történet…
| Reykjavíktól Gőzöbölig Mivel az izlandi nyelv az utóbbi ezer évben szinte alig változott, a honfoglaló vikingek pedig meglehetősen praktikus szemléletűek voltak a helynevek tekintetében, ezek használata bármilyen másik nyelven szinte megoldhatatlan problémák elé állítja a fordítót. Az izlandi helynevek ugyanis majdnem mindig „beszélő” nevek – a 2010-es kitörés után a nemzetközi híradásokban oly furcsán és egzotikusan hangzó Eyjafjallajökull is valójában egy meglehetősen tenyeres-talpas szóösszetétel: „a sziget” [eyja-] „hegyének a” [-fjalla-] „gleccsere” [-jökull]; hasonlóan például a Snæfellsnes helynévhez, ami szó szerint „a havas” [snæ-] „hegynek a” [-fells-] „félszigete” [-nes]. Ilyen esetben az ember vagy az eredetit használja, ekkor viszont, mivel az ilyen nevek utolsó tagja általában a hely típusára utal, igazából redundáns „baconszalonnát” csinál minden névből, s így lesz a Hvítá folyó valójában „fehérfolyó folyó”, a Kirkjufell hegy pedig „templomhegy hegy”. Ha azonban az utolsó tagokat levágjuk és lefordítjuk, az egyrészt ragozási kérdéseket vet föl (ebben az esetben az Eyjafjallajökull például Eyjafjöll-gleccser kellene legyen), másrészt akkor például Reykjavíkot is inkább Reykur-öbölnek kellene hívnunk. De ha már elindult az ember a helynévfordítás sikamlós lejtőjén, miért állna meg éppen az utolsó tagoknál, és miért ne hívná a Snæfellsnest Havashegy-félszigetnek, Reykjavíkot Gőzöbölnek, a Hvítát pedig egyszerűen Fehérfolyónak? (És akkor még nem is beszéltünk a személynevekről, amelyek hasonló dilemma elé állítják az embert, hiszen a kortárs Izlandon ma is teljesen átlagos Þórbergur Snæbjörnsson nevet igazából írhatnánk magyarul úgy is, hogy „Jegesmedve-fia Thór-sziklája”.) Sagafordításaiban Bernáth István ezt az utóbbi megoldást választotta. Az Egils saga főszövegében olyan helyneveket találunk, mint „Hosszú-folyó”, „Óriás-tanya”, „Páfrányos-föld” vagy „Hattyú-fok” (72. old.), amelyek eredeti formáit (Langá, Þursstaðir, Hvanneyri, Álftanes) a hátsó mutatóban lehet visszakeresni. Ez az eljárás egyfelől akaratlanul is közelebb viszi a szöveget a későbbi fantasyuniverzumok világához (lásd Göncz Árpád zseniális magyarításait Tolkien műveiből, mint amilyen Völgyzugoly vagy a Bakacsinerdő), ami egy ezeréves, legendás történet esetében talán nem is akkora baj. Másfelől viszont ma, amikor Izland már egyáltalán nem elérhetetlen álomsziget, hanem nagyon is népszerű turistacélpont, épp a sagaolvasás egyik legizgalmasabb aspektusát nehezíti meg a magyar olvasó számára, mármint hogy ezeket a nagyon is valóságos helyeket akár térképen, akár személyesen is felkeresheti. Főleg, mivel ma már egy elképesztően menő online adatbázis is a rendelkezésére áll a szövegben előforduló helyek azonosításához.
2011-ben ugyanis az azóta Izlandon élő és az ottani egyetemen tanító brit középkorász, Emily Lethbridge végigjárta ezeket a helyszíneket, később pedig az ekkor gyűjtött adatok alapján összerakta Izland és a viking világ sagatérképét, amely a sagamap.hi.is webcímen érhető el. Itt, miután kiválasztottuk a minket érdeklő sagát, a történet szövegét párhuzamosan olvashatjuk egy interaktív, műholdas térképpel, amely a szövegben belinkelt helynevekre kattintva rögtön az adott helyre ugrik. És bár a sagák szövege persze az eredeti óizlandi nyelven, az eredeti helynevekkel szerepel az oldalon, mivel a magyar fordítás eléggé hűen követi a rövid fejezetek számozását és a bekezdéseket, akár különösebb nyelvtudás vagy a hátsó mutató folyamatos böngészése nélkül is elég jól követhetjük az éppen olvasott események topográfiáját – ami amellett, hogy hihetetlenül növeli az olvasmányélményt, meglehetősen addiktív játék is egyben. | |||
Egils saga. Fordította és a jegyzeteket írta: Bernáth István. Corvina, 2016, 262 oldal, 4500 Ft
