Könyv

Hentesmunka

John Williams: Butcher’s Crossing

Könyv

Az 1994-ben elhunyt John Williams 2015-ig teljesen ismeretlen volt Magyarországon. Ugyanez a mondat a név és az évszámok felcserélésével nem ritka madár a magyar kritikákban; elég sok hátraléka van a hazai könyvkiadásnak – különösen, ha az epika mellett esetleg a lírára és a drámára is kikacsintunk –, ám épp Williams esetében mégsem az itthoni viszonyokat kell okolnunk.

A denveri irodalomprofesszor-írót sokáig a nemzetközi könyvpiac sem tartotta számon jelentős névként, sőt, hazájában is csak egy nagyon szűk kör olvasta és szerette a munkáit. Fő művének tartott fejlődésregényét, az 1965-ben megjelent Stonert, habár egy-egy meleg hangú kritikai méltatást begyűjtött már akkor is, mindössze kétezer példányban sikerült eladni, ami az amerikai könyvpiacon nyilván a nullával egyenlő. Valamiféle kultusza mégis, ha lassan is, alakulgatott azért a könyvnek; a szerző halála után, 1998-ban újra kiadták, majd 2003-ban és 2006-ban (immár a komoly tényezőnek számító Vintage gondozásában) ismét. Ám az igazi siker Európából pattant vissza rá: 2011-ben a népszerű francia írónő, Anna Gavalda saját fordításában, méltató szavaival a fülön, egy csapásra a francia sikerlista élére röpítette a visszahúzódó középnyugati filosz, William Stoner történetét. A Stoner híre innen végigsöpört az öreg kontinensen, a brit Waterstonesnál az év könyve lett 2012-ben, 2013-ban pedig végre Amerikában is megkapta, amit megérdemel: a kritikai és piaci sikerrel járó újrafelfedezést. Nem csoda, hogy Hollywood is ráharapni látszik: a Vágy és vezekléssel már adaptációbiztosnak mutatkozó Joe Wright készül filmet rendezni belőle Casey Affleck és Tommy Lee Jones főszereplésével.

Az újrafelfedezés, pontosabban az ahhoz kapcsolódó bensőségességérzés (hiszen, miközben olvasom, én is a dolog részese vagyok, én is épp felfedezem), illetve az azt megelőző életút – az ismeretlen nagy művész – misztikuma remek alap egy piaci brand felépítéséhez. Nyilván minden kiadói marketinges ilyesmiről álmodik. Ám sem ez a brand, sem a mítosz, sem Anna Gavalda nem volna elég, hogy „a halott újra énekeljen”, ha maga a könyv nem lenne elég jó, illetve a korszellem nem kedvezne épp az újraolvasásnak. Az utóbbi évtizedek regénytrendjeihez képest szinte faék egyszerűségűnek tűnő Stoner villámgyorsan rátalált a túlcifrázott prózanyelvbe, blikkfangos történetekbe, narratív csűrés-csavarásba belefáradt kortárs olvasóra, és ebből akár az ezredforduló utáni irodalom kritikáját is ki lehetne forgatni – de azért ilyen messzire ne merészkedjünk mégse.

A Stoner robbanásszerű sikere után kézenfekvő volt, hogy Williams másik két munkáját (összesen három regényt írt, ha nem vesszük ide a később megtagadott debütkönyvét, az 1948-as Nothing But the Nightot) is megfuttatják a kiadók. Csodák csodája, az 1972-es ókori levélregény, az Augustus (ami egyben Williams legsikeresebb könyve volt életében) és a Stoner előtt, 1960-ban megjelent „western”, a Butcher’s Crossing is jól megállta a helyét. Williamset, úgy tűnik, elkerülte az újra felfedezett szerzők átka, hogy reveláció ide vagy oda, a lendület nem tart ki sokáig, és egykönyvesként kénytelenek bevonulni az emlékezet könyvtárába.

 

Karizma

A Williams munkáit magyarul gondozó Park Könyvkiadó a nemzetközi trendnek megfelelően egymás utáni években hozta ki az életmű darabjait (mindhármat Gy. Horváth László fordításában): először természetesen a Stonert (2015-ben, illetve az idén új köntösben), aztán az Augustust (2016-ban), végül a Butcher’s Crossingot (2017-ben, majd az idén ismét, ugyancsak új köntösben). A korábban teljesen ismeretlen életmű tehát lényegében két év leforgása alatt vált egészében elérhetővé a hazai olvasók számára.

Az itthon utolsóként megjelent regény tehát, a Butcher’s Crossing című (itt jegyezzük meg, azért Williams címei valószínűleg nem kerültek be a magyar könyvesboltosok kedvencei közé) westerntörténet volt, 57 évvel az eredeti ki­adás után. Ám kérdés, hogy egyáltalán nevezhet­jük-e ezt a művet westernregénynek? Maga Williams, kiadója kérése ellenére sem volt hajlandó hozzájárulni ehhez a címkézéshez 1960-ban – igaz, akkor és ott ez a jelző körülbelül egyet jelentett a ponyvával. A regény egyik mai rajongó olvasója, Bret Easton Ellis ugyanakkor nagyon is westernnek látja a Butcher’s Crossingot, sőt – mint a The Guardianben megjelent elemzésében írja – egyenesen a mai művészwestern, elsősorban is Cormac McCarthy Véres délkörök című paradigmatikus műve előfutárának tartja. De talán mégis inkább egy másik kritikusnak, a The Independentbe író Archie Blandnek lehet igaza, aki épp a szerző zsánerellenes motivációit méltatja (habár a McCarthy-párhuzamot ő is megerősíti). Hiszen már a regény mottói is efelé mutatnak: egyrészt Emerson híres sorai A Természetből („Szentség van itt, amely megszégyeníti vallásunkat, valóság, amely hitelteleníti hőseinket.”), másfelől Melville „válaszcsapása” A svindlerből („A költők is kuruzslók a maguk módján, úgy tartják, nemcsak a beteg tüdőre, hanem a fájó szívre is a természet a legjobb orvosság. De akkor ki miatt fagyott meg a kocsisom a prérin? Ki csinált félkegyelműt Peterből, az elveszett gyerekből?”).

A Butcher’s Crossing története legalább olyan tömören összefoglalható, akár a Stoneré: egy Will Andrews nevű bostoni fiatalember otthagyja a Harvardot, és kalandvágyból a vadnyugatra utazik egy bölényvadászatra, ami végül nem várt, tragikus fordulatot vesz. Ám éppúgy, mint a Stoner esetében, a Butcher’s Crossing cselekménye sem magyarázza meg önmagában, mi is az, amitől ez a regény működik. Márpedig így, csaknem hat évtized után is valami működni látszik benne.

Williams egészen precíz, letisztult nyelve a maga dísztelenségében az elbeszélés mikéntje helyett mintha inkább az elbeszélt karakterekre – és azok közt is egy-egy fontos mellékszereplőre – helyezné a regény tétjét. És karakterformálásban egészen remek munkát végez: Miller, a megszállott vadász a könyv tetőpontján már-már szektavezéri karizmával lép fel, és valóban nehéz akár olvasóként is kivonni magunkat a bűvköréből. De a félkezű (és félnótás) Charly Hoge is emlékezetes szereplő marad sokáig. Méltó párjai ők a Stoner felejthetetlen negatív hősének, Hollis Lomax professzornak.

 

Antiwestern

A Will Andrews finanszírozta és Miller vezette vadászexpedíció egy fiktív kansasi kisvárosból (vagy inkább még csak telep ez), a cím­adó – és lényegében lefordíthatatlanul beszédes nevű – Butcher’s Crossingból indul 1873 őszén egy csak Miller által ismert coloradói misztikus völgy felé, az egyik utolsó nagy bölénycsorda megtalálásának ígéretével. A regény lényegében négy jelentősebb részből áll: a kisvárosi előkészületek, az utazás, a völgyben töltött idő, és a visszatérés. Egyfajta kalandregényséma ez, habár épp a kaland mint olyan lebontását nézzük végig közben. Csakúgy, mint a westernzsánerét: a Butcher’s Crossingban épp az nem történik meg, amitől egy western westernnek néz ki. Nincs pisztolypárbaj, nem üldöznek senkit az indiánok, nem jelennek meg útonállók, de még csak egy kocsmai verekedésre vagy erősebb szóváltásra sem kerül sor. Nincs az egész könyvben ember és ember közti agresszió (ennyiben a McCarthy-irány sem áll egészen), mégis velejéig erőszakos ez a történet. Csak hát az erőszak itt egyrészt az úgynevezett civilizált ember és az úgynevezett vad természet között zajlik, másrészt a természethez mégis közel húzódó ember és a civilizációval érkező kapitalista új világ között. Ha van aktuális olvasata a Butcher’s Crossingnak, akkor az valahol itt keresendő, a természet és a társadalom kizsákmányolt és kizsákmányolói viszonyainak ábrázolásában. Ahogy erről beszél Williams, az meglepően közel áll a mai diskurzusokhoz: a több ezer bölényt lemészároló Miller mindenféle indulattól mentes gépies precizitása, a kiszolgáltatott nőt és a kibelezett bölényt hasonlónak látó Will zavart férfiassága, vagy a társadalom peremén élők lenézése ugyanannak az erőszakcivilizációnak a kritikája, aminek a 21. századi ember is egyszerre elszenvedője és fenntartója.

A Butcher’s Crossing tehát, ha valami, akkor antiwestern, és anti-természetregény egyben. Abban az értelemben mindenképpen, hogy a természet érintetlen vadságát romantizáló és egyben kíméletlenül elpusztító ember keserű természetrajzát állítja elénk egy nagyszabású kudarctörténeten keresztül. Sajnos az egyébként jól sikerült magyar fordítás épp az egyik villanásnyi kulcsjelenetnél vezet félre: az utolsó megmaradt, úgynevezett folyami indiánokkal való találkozáskor mondja azt Miller, hogy „they ain’t worth shooting anymore”. Gy. Horváth fordításában itt az áll: „már arra se jók, hogy vadásszanak”. Ám valójában épp arról van szó, hogy Miller szerint arra sem méltók ezek az indiánok többé, hogy lelőjék őket. Tehát még a bölényeknél is kevesebbet ér az éle­tük, holott, mint a regény végén kiderül, a bölényeké sem ér már fabatkát sem. Mi ez, ha nem a totális leszámolás mindazzal a történelmi és társadalmi hazugsággal, amiből a westernzsáner kikerekítette a maga álságos történeteit? Williams regénye a vadnyugat meghódításáról szőtt mítoszoknak halk szavú, emberléptékű, de nagyon is határozott kritikája. Örülhetünk, ha megkésve is, de legalább most megkapta a neki járó figyelmet.

Fordította Gy. Horváth László. Park Könyvkiadó, 2017, 336 oldal, 3900 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.