Magyar Narancs: Könyveinek alaptémája a háború. A háborús tragédiák a mindennapok részét jelentik a hazájában. Mennyire hangolta ez át az ön életét?
Narine Abgarjan: Az életem gyakorlatilag olyan peron, amelyen a vagonok efféle feliratokkal vesztegelnek: „háború”, „éhezés”, „nélkülözés”, „diktatúra”, „a szabadság hiánya”, „forradalom”. Persze a múltam és a jelenem nem kizárólag szenvedésből áll. Létezik a szépség, segít a hozzám közel álló emberek szeretete, és megvan bennem a remény, hogy egyszer mindenképpen eljutunk az igazságossághoz.
MN: Műveiben szinte mesés hangnemben ír a sorstragédiákról is. Mikor jött rá, hogy hatásos lehet ez a módszer?
NA: Inkább intuitív választás ez, meg persze azoknak a nagyszerű íróknak a hatása, akiknek a művein felnőttem: Gabriel García Márquezé, William Faulkneré, Ljudmila Petrusevszkajáé, Friedrich Dürrenmatté és másoké. Az átlépés egy másik dimenzióba lehetőséget ad az írónak arra, hogy kikerülje azokat az éles sarkokat, amelyekbe nem akar beleütközni. A mágikus realizmuson kívül mi teheti elképzelhetővé, hogy Aureliano Buendía ezredes el tudott indítani harminckét felkelést, de mindet elveszítette, és mindeközben még életben is maradt. A valós élet nem bocsátja meg a tévedéseket és a hibákat. A mágikus valóságban bármi megtörténhet.
MN: Ír mesekönyveket is, oda is beszivárognak a regényeiben megismert történetek?
NA: Kevés gyerekkönyvem van, de ha belegondolok, tulajdonképpen csupán egyetlen könyvemet tartom teljességgel szomorúnak: a háborúról szóló elbeszéléskötetemet, az Élni tovább címűt. A könyveim nőkről és férfiakról, az idő múlásáról és az érzelmekről szólnak, meg azokról a döntésekről és lépésekről, amelyek örökre megváltoztatják az életet.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
