Interjú

„Honvágyam van”

Viktor Jerofejev író

Könyv

Pelevin és Szorokin mellett ő is a modern orosz irodalom fenegyereke, aki 74 évesen, az ukrajnai invázió megindulása után költözött családjával Moszkvából Németországba. Az orosz kultúráról, a gopnyikság lényegéről beszéltünk vele, de az is felmerült, hogy milyennek látta Putyint, amikor találkoztak.

 

Magyar Narancs: Legújabb könyve, amely hamarosan magyarul is megjelenik, A nagy gopnyik címet viseli. Nem nehéz kitalálni, ki ő. Hogyan írná le, mi az a gopnyik?

Viktor Jerofejev: Az egész regény erre próbál válaszolni. A gopnyik egyszerre sztereotípia és szubkultúra Oroszországban és több egykori szovjet köztársaságban. Az oroszok számára sem könnyű elmagyarázni, hogy mi is ez, mert mindenhol ott van, a vérükben is. A gopnyik általában alacsonyabb társadalmi osztályú, alacsonyan képzett és alacsony jövedelmű családból származik. A gyerekkori komplexusai ellen küzd. Szegény gyerekkora volt, sokat verték, és ezért eldönti, hogy megpróbálja magát megvédeni. A legfontosabb szó számára a győzelem, a legfontosabb pozíció pedig az uralkodás. A gopnyik embertelen, mert ez adja meg neki a lehetőséget, hogy azt csináljon, amit akar. Uralkodni akar, és élvezi, ha uralkodhat. Élvezkedni akar. Ezt csinálja a nagy gopnyikunk is.

MN: A teljes regényt azután ír­ta, hogy elhagyta Ororszországot?

VJ: A felét nagyjából. A háború előtt kicsit Moszkvában és kicsit Párizsban éltem. A háború nagy hatással volt a regényre, meg is sebezte. Megsebezte, de meg nem ölte. Már Németországban, Berlintől nem messze fejeztem be egy nagyon szép kastélyban. A figyelmes olvasó észreveszi, hogy hirtelen zaklatottabbá válik a szöveg. Soha nem írtam még ilyen zaklatott regényt.

MN: Mit gondol, végleg elhagyta Moszkvát?

VJ: Gyerekkorom kezdetétől fogva sok időt Párizsban töltöttünk, a szüleim munkája miatt. Most praktikus okokból élek Berlinben: itt sok újság van, ahol publikálni tudok, itt van a kiadóm is, illetve filozófiát és irodalmat oktatok az egyetemen. Párizsban ezt nem tehetném meg. Sokan mondják is, hogy duplán emigráltam, hiszen egyszerre hagytam ott Moszkvát és Párizst. Berlin továbbra is Európa közepe, és még úgy is otthon érzem magam, hogy nem beszélek németül. Az a titka ennek a városnak, hogy nem igényli, hogy szeresd. Párizs, Róma vagy London megkövetelik ezt, de Berlinnek édes mindegy, rajtad áll. Közben egyszerre nyugati és keleti, ezerféle kultúra keveredik itt. Nagyon dinamikus város, de még látni a háború nyomait. Még mindig olyan, mintha nem lenne kész. Ezért nagyon sokféleképp lehet róla beszélni.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.