Interjú

„Honvágyam van”

Viktor Jerofejev író

Könyv

Pelevin és Szorokin mellett ő is a modern orosz irodalom fenegyereke, aki 74 évesen, az ukrajnai invázió megindulása után költözött családjával Moszkvából Németországba. Az orosz kultúráról, a gopnyikság lényegéről beszéltünk vele, de az is felmerült, hogy milyennek látta Putyint, amikor találkoztak.

 

Magyar Narancs: Legújabb könyve, amely hamarosan magyarul is megjelenik, A nagy gopnyik címet viseli. Nem nehéz kitalálni, ki ő. Hogyan írná le, mi az a gopnyik?

Viktor Jerofejev: Az egész regény erre próbál válaszolni. A gopnyik egyszerre sztereotípia és szubkultúra Oroszországban és több egykori szovjet köztársaságban. Az oroszok számára sem könnyű elmagyarázni, hogy mi is ez, mert mindenhol ott van, a vérükben is. A gopnyik általában alacsonyabb társadalmi osztályú, alacsonyan képzett és alacsony jövedelmű családból származik. A gyerekkori komplexusai ellen küzd. Szegény gyerekkora volt, sokat verték, és ezért eldönti, hogy megpróbálja magát megvédeni. A legfontosabb szó számára a győzelem, a legfontosabb pozíció pedig az uralkodás. A gopnyik embertelen, mert ez adja meg neki a lehetőséget, hogy azt csináljon, amit akar. Uralkodni akar, és élvezi, ha uralkodhat. Élvezkedni akar. Ezt csinálja a nagy gopnyikunk is.

MN: A teljes regényt azután ír­ta, hogy elhagyta Ororszországot?

VJ: A felét nagyjából. A háború előtt kicsit Moszkvában és kicsit Párizsban éltem. A háború nagy hatással volt a regényre, meg is sebezte. Megsebezte, de meg nem ölte. Már Németországban, Berlintől nem messze fejeztem be egy nagyon szép kastélyban. A figyelmes olvasó észreveszi, hogy hirtelen zaklatottabbá válik a szöveg. Soha nem írtam még ilyen zaklatott regényt.

MN: Mit gondol, végleg elhagyta Moszkvát?

VJ: Gyerekkorom kezdetétől fogva sok időt Párizsban töltöttünk, a szüleim munkája miatt. Most praktikus okokból élek Berlinben: itt sok újság van, ahol publikálni tudok, itt van a kiadóm is, illetve filozófiát és irodalmat oktatok az egyetemen. Párizsban ezt nem tehetném meg. Sokan mondják is, hogy duplán emigráltam, hiszen egyszerre hagytam ott Moszkvát és Párizst. Berlin továbbra is Európa közepe, és még úgy is otthon érzem magam, hogy nem beszélek németül. Az a titka ennek a városnak, hogy nem igényli, hogy szeresd. Párizs, Róma vagy London megkövetelik ezt, de Berlinnek édes mindegy, rajtad áll. Közben egyszerre nyugati és keleti, ezerféle kultúra keveredik itt. Nagyon dinamikus város, de még látni a háború nyomait. Még mindig olyan, mintha nem lenne kész. Ezért nagyon sokféleképp lehet róla beszélni.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.

Semmi jóra

„Újabb Mi Hazánk-siker: a Zeneakadémia lemondta Varnus Xavér koncertjét!” – írta büszkén Facebook-oldalára november 15-én Dúró Dóra. A bejelentést megelőzően a politikus nyílt levélben, az Országgyűlés alelnökeként követelte a Zeneakadémia vezetőjétől a koncert lefújását – minden különösebb vizsgálat, vizsgálódás nélkül, egyetlen ún. tényfeltáró cikkre alapozva.

„Itt nyugszik fiam, Marcel”

A holokauszt minden tizedik áldozata magyar volt. Köztük azok is, akiket a kevéssé közismert északnémet lágerrendszerben, a Neuengammében pusztítottak el. Miért fontos az emlékezés, és hogyan fest annak kultúrája? Mit tehetünk érte, mi a személyes felelősségünk benne? Hamburgban és a környező városokban kerestem a válaszokat.

 

Nacionalista internacionálé

Felejtse el mindenki az ósdi románozást vagy szlovákozást, a 2020-as évekre megújult a szélsőjobb: elsősorban a Nyugatot szidják egymás helyett. Június 9. után az Európai Parlamentben már pártcsaládjuk is van.