Interjú

„Honvágyam van”

Viktor Jerofejev író

Könyv

Pelevin és Szorokin mellett ő is a modern orosz irodalom fenegyereke, aki 74 évesen, az ukrajnai invázió megindulása után költözött családjával Moszkvából Németországba. Az orosz kultúráról, a gopnyikság lényegéről beszéltünk vele, de az is felmerült, hogy milyennek látta Putyint, amikor találkoztak.

 

Magyar Narancs: Legújabb könyve, amely hamarosan magyarul is megjelenik, A nagy gopnyik címet viseli. Nem nehéz kitalálni, ki ő. Hogyan írná le, mi az a gopnyik?

Viktor Jerofejev: Az egész regény erre próbál válaszolni. A gopnyik egyszerre sztereotípia és szubkultúra Oroszországban és több egykori szovjet köztársaságban. Az oroszok számára sem könnyű elmagyarázni, hogy mi is ez, mert mindenhol ott van, a vérükben is. A gopnyik általában alacsonyabb társadalmi osztályú, alacsonyan képzett és alacsony jövedelmű családból származik. A gyerekkori komplexusai ellen küzd. Szegény gyerekkora volt, sokat verték, és ezért eldönti, hogy megpróbálja magát megvédeni. A legfontosabb szó számára a győzelem, a legfontosabb pozíció pedig az uralkodás. A gopnyik embertelen, mert ez adja meg neki a lehetőséget, hogy azt csináljon, amit akar. Uralkodni akar, és élvezi, ha uralkodhat. Élvezkedni akar. Ezt csinálja a nagy gopnyikunk is.

MN: A teljes regényt azután ír­ta, hogy elhagyta Ororszországot?

VJ: A felét nagyjából. A háború előtt kicsit Moszkvában és kicsit Párizsban éltem. A háború nagy hatással volt a regényre, meg is sebezte. Megsebezte, de meg nem ölte. Már Németországban, Berlintől nem messze fejeztem be egy nagyon szép kastélyban. A figyelmes olvasó észreveszi, hogy hirtelen zaklatottabbá válik a szöveg. Soha nem írtam még ilyen zaklatott regényt.

MN: Mit gondol, végleg elhagyta Moszkvát?

VJ: Gyerekkorom kezdetétől fogva sok időt Párizsban töltöttünk, a szüleim munkája miatt. Most praktikus okokból élek Berlinben: itt sok újság van, ahol publikálni tudok, itt van a kiadóm is, illetve filozófiát és irodalmat oktatok az egyetemen. Párizsban ezt nem tehetném meg. Sokan mondják is, hogy duplán emigráltam, hiszen egyszerre hagytam ott Moszkvát és Párizst. Berlin továbbra is Európa közepe, és még úgy is otthon érzem magam, hogy nem beszélek németül. Az a titka ennek a városnak, hogy nem igényli, hogy szeresd. Párizs, Róma vagy London megkövetelik ezt, de Berlinnek édes mindegy, rajtad áll. Közben egyszerre nyugati és keleti, ezerféle kultúra keveredik itt. Nagyon dinamikus város, de még látni a háború nyomait. Még mindig olyan, mintha nem lenne kész. Ezért nagyon sokféleképp lehet róla beszélni.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

A képekbe dermedt vágy

Az Aspekt című feminista folyóirat társ­alapítója, Anna Daučíková (1950) meghatározó alakja a szlovák és a cseh feminista és queer művészetnek és a kilencvenes évektől a nemzetközi szcénának is.

Emberarcú

Volt egy történelmi pillanat ’56 után, amikor úgy tűnt: a szögesdrótot ha átszakítani nem lehet ugyan, azért átbújni alatta még sikerülhet.

Fától fáig

  • - turcsányi -

A Broke olyan, mint egy countrysláger a nehéz életű rodeócowboyról, aki elvész valahol Montanában a méteres hó alatt, s arra ébred, hogy épp lefagyóban a lába.

Kis nagy érzelmek

Egyszerű és szentimentális, de mindkettőt büszkén vállalja Baltasar Kormákur filmje. Talán az Előző életek volt utoljára ilyen: a fordulatok és a hősök döntései néha elég vadak, de sosem annyira, hogy megtörjék az azonosulás varázsát, az érzelmek őszintesége pedig mélységes hitelességet kölcsönöz a filmnek.

Nincs bocsánat

Az előadás Balássy Fanni azonos című kötetéből készült. A prózatöredékekből összeálló, műfajilag nehezen besorolható könyv a 2020-as években felnőtté váló fiatalok életkezdési pánikhelyzetéről ad meglehetősen borús képet.

Az individuum luxusa

  • Balogh Magdolna

Igazi szenzációnak ígérkezett ez a láger­napló, hiszen a mű 1978-ban csak erősen megcsonkítva jelenhetett meg a szerző magán­kiadásában, többszöri kiadói elutasítás és a publikálás jogáért folytatott 12 évnyi küzdelem után. 

Nem pontosan ugyanaz a szem

Ötvenhét turistabusz áll a parkolóban. A sofőrök dohányoznak, beszélgetnek, múlatják az időt, míg várnak az utasaikra. Akik nagyjából másfél óra alatt végeznek; előbb Auschwitz 1-et járják körbe, aztán jön Birkenau, oda át kell vinni őket, mert az cirka 3 kilométerrel távolabb van, ott aztán újabb egy-másfél órát eltöltenek majd.