Interjú

„Honvágyam van”

Viktor Jerofejev író

Könyv

Pelevin és Szorokin mellett ő is a modern orosz irodalom fenegyereke, aki 74 évesen, az ukrajnai invázió megindulása után költözött családjával Moszkvából Németországba. Az orosz kultúráról, a gopnyikság lényegéről beszéltünk vele, de az is felmerült, hogy milyennek látta Putyint, amikor találkoztak.

 

Magyar Narancs: Legújabb könyve, amely hamarosan magyarul is megjelenik, A nagy gopnyik címet viseli. Nem nehéz kitalálni, ki ő. Hogyan írná le, mi az a gopnyik?

Viktor Jerofejev: Az egész regény erre próbál válaszolni. A gopnyik egyszerre sztereotípia és szubkultúra Oroszországban és több egykori szovjet köztársaságban. Az oroszok számára sem könnyű elmagyarázni, hogy mi is ez, mert mindenhol ott van, a vérükben is. A gopnyik általában alacsonyabb társadalmi osztályú, alacsonyan képzett és alacsony jövedelmű családból származik. A gyerekkori komplexusai ellen küzd. Szegény gyerekkora volt, sokat verték, és ezért eldönti, hogy megpróbálja magát megvédeni. A legfontosabb szó számára a győzelem, a legfontosabb pozíció pedig az uralkodás. A gopnyik embertelen, mert ez adja meg neki a lehetőséget, hogy azt csináljon, amit akar. Uralkodni akar, és élvezi, ha uralkodhat. Élvezkedni akar. Ezt csinálja a nagy gopnyikunk is.

MN: A teljes regényt azután ír­ta, hogy elhagyta Ororszországot?

VJ: A felét nagyjából. A háború előtt kicsit Moszkvában és kicsit Párizsban éltem. A háború nagy hatással volt a regényre, meg is sebezte. Megsebezte, de meg nem ölte. Már Németországban, Berlintől nem messze fejeztem be egy nagyon szép kastélyban. A figyelmes olvasó észreveszi, hogy hirtelen zaklatottabbá válik a szöveg. Soha nem írtam még ilyen zaklatott regényt.

MN: Mit gondol, végleg elhagyta Moszkvát?

VJ: Gyerekkorom kezdetétől fogva sok időt Párizsban töltöttünk, a szüleim munkája miatt. Most praktikus okokból élek Berlinben: itt sok újság van, ahol publikálni tudok, itt van a kiadóm is, illetve filozófiát és irodalmat oktatok az egyetemen. Párizsban ezt nem tehetném meg. Sokan mondják is, hogy duplán emigráltam, hiszen egyszerre hagytam ott Moszkvát és Párizst. Berlin továbbra is Európa közepe, és még úgy is otthon érzem magam, hogy nem beszélek németül. Az a titka ennek a városnak, hogy nem igényli, hogy szeresd. Párizs, Róma vagy London megkövetelik ezt, de Berlinnek édes mindegy, rajtad áll. Közben egyszerre nyugati és keleti, ezerféle kultúra keveredik itt. Nagyon dinamikus város, de még látni a háború nyomait. Még mindig olyan, mintha nem lenne kész. Ezért nagyon sokféleképp lehet róla beszélni.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Emlékév

A hatalom és a muzsikus viszonya sokféle lehet: az utcai zenész nyitott gitártokja, a homlokra csapott vagy vonóba tűzött nagycímletű bankjegy éppúgy kifejezi ezt a viszonyt, mint a Mozartot és Salierit is udvari zeneszerzővé kinevező II. József telhetetlensége.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.

Talpunk alól a hő

Ritka, potenciálisan megújuló energiaforrás lapul az alattunk különösen vékony földkéreg mélyén. A közeljövőben a mostaninál is sokkal nagyobb mértékben támaszkodhatnánk a geotermikus energiára, habár akadnak megoldásra váró gondok is. De mostantól pénz is jut rá!

Oktatás helyett

Akár több ezer kamuórát is beírhattak a KRÉTA rendszerbe egy miskolci technikumban az elmúlt évek során, de a szakképzési centrum állítja, most már minden rendben van. Diákok és egy volt tanár szerint egyáltalán nincs így.