Hullája körül (Élet a régi Magyarországon)

  • Bán Zoltán András
  • 2004. november 25.

Könyv

Megtörtént, kimúlt, itt állunk hullája körül a megboldogultnak. Elénk tárja egyes testrészeit, hogy izletes falatokat szolgáltasson étvágyteljes gyomrunknak." E baljós, funerátori és látszólag kissé kannibáli szavak nem egy ember, netán egy ország teteme fölött hangzanak el; nem, mindössze egy leölt sertésrõl van szó, az idézet pedig a Pohárköszöntõk minden rendüek és ranguak számára (1888) címû kézikönyvbõl származik.

"Megtörtént, kimúlt, itt állunk hullája körül a megboldogultnak. Elénk tárja egyes testrészeit, hogy izletes falatokat szolgáltasson étvágyteljes gyomrunknak." E baljós, funerátori és látszólag kissé kannibáli szavak nem egy ember, netán egy ország teteme fölött hangzanak el; nem, mindössze egy leölt sertésrõl van szó, az idézet pedig a Pohárköszöntõk minden rendüek és ranguak számára (1888) címû kézikönyvbõl származik. De mégis hajlunk rá, hogy szimbolikus jelentést tulajdonítsunk e bumfordi mondatoknak; a familiáris disznótor ekként a kiszenvedett múlt, a semmibe tûnt ország haláltáncába fordul. A Gyurgyák János, Környei Anikó, Saly Noémi által szerkesztett, minden tekintetben bámulatos, hihetetlen mennyiségû és minõségû szöveget és képet hozó, csodálatosan tördelt és szöveggondozott kötet egy hajdanvolt világ, egy letûnt kor és ország partecédulája, ám e gyászjelentés nem feltétlenül elszomorító. A szerkesztõk szándéka szerint semmiképpen sem az.

Mert hát mi végre is állítanak össze ilyesfajta könyveket? Tartalmatlan múltba nézés gyanánt? Lapos nosztalgiázásként? Netán példaadásként, morális tettként, ébresztõ kiáltásként, hogy belássuk: ilyenek voltak eleink, esendõségükben is ilyen vállalkozó kedvûek, lebírhatatlan teremtõerõvel áldottak, ilyen mesésen képzeletgazdagok! Az elõszó mintha ilyesfajta, erõsen ideologikus megközelítésre hajlana: "A könyv szerkesztõi azonban leginkább abban reménykednek, hogy olyanok is lesznek, akik nemcsak azon kezdenek gondolkodni, mit is vesztettünk, hanem azon is, hogy talán mégsem kell minden veszteséget végérvényesnek tekintenünk. A múltat visszahozni persze nem lehet, Isten õrizzen tõle - de mit tettünk eddig, s mit tehetünk még azért, hogy újrateremtsük mindazt, amitõl egyszer már volt egy derûs, színes, öntudatos és bizakodó Magyarország?" A kiemelés az eredetiben áll, és ha már ilyen keményen megszólítottak, akkor feltehetõ a kissé udvariatlan, de megkerülhetetlen kérdés: voltaképpen miféle Magyarországot is kellene újrateremtenünk? Jó, hallottuk, a derûset, a színest, a bizakodót. De nem egyoldalú-e a kép, amit ez a minden ízében szenzációs kötet mutat? És vajon nem túlzottan is ideális, agyonfestékezett arcát mutatja-e az országnak? Részben igen, tagadhatatlanul, ám a szerkesztõk becsületére válik, hogy csak finoman próbálják elrejteni a sebhelyeket, netán hullafoltokat. Mert a kedélyes kvaterkázások, krigulázgatások mellett, ahol még a szopós csecsemõ mellett is egy mosolygósan habzó korsó sör áll, a pecsenyevörösre sült cipók, ropogós zsemlyék, a nyalka tiszti bajszok és telivér csõdörök, a világbíró magyar huszárkardok és párbajpisztolyok, a malacpecsenyére kifent vendéglõi kések és villák, a keményített alsószoknyák és tulipiros orcák, a rettenthetetlen cilinderek és sétapálcák mellett, mondhatni mindezek árnyékában a könyv megmutatja a kor - nagyjából a kiegyezés és az elsõ világháború befejezése közti idõszakasz - torz arcát is, persze csak érintõlegesen, alig láthatóan. A világháború mocskától, a sebesültek millióitól, a tömegsíroktól természetesen megkíméli az olvasót, de az invalidusokat ábrázoló, velejéig giccses képeslapok akaratlanul is leleplezik e világ hazugságait, abszurditását: felejthetetlen például a sebesült tiszt kórágyánál beteglátogatásra jelentkezõ kedves harci mén, mely Max Ernst ecsetjére méltó szürrealizmussal lógatja be busa fejét gazdája lázgörbéjébe. És a bõségesen idézett bordélyházi szabályok sem erõsítik az eleink makulátlan galantériájába, úri modorába vetett bizalmunkat.

Mindamellett a kötet többnyire valóban ízletes és könnyen emészthetõ falatokat szolgáltat gyomrunknak, kandi szemünknek, nyelvi kalandvágyunknak. És mellékesen elgondolkodhatunk azon, hogy a Heltaihoz, Szép Ernõhöz, Molnár Ferenchez hasonló nyelvteremtõ városi zsenik tollát miként vitte félre a zsurnaliszta felületesség, hogy e tárcalelkületû, tárcaboldogságra vágyó világ mennyiben gátolta bármiféle irodalmi avantgárd vagy modernség kibontakozását. És elbókolhatunk azon, hogy a hiányzó magyar képzõmûvészeti modernizmus mennyiben találta meg a maga színterét a hirtelen ijesztõ számban megjelenõ reklámok világában, és hogy az üzletkész konzervativizmus ereje miként gátolta meg és vitte nemzeti romantikus pöffeszkedésbe a rajzolók ceruzáját, ecsetjét.

Végelemzésben tehát mégis egy hulla, egy végképp oszlásnak indult világ hihetetlenül gazdag gyászjelentése ez a kötet. De ne csüggedjünk, folytassuk a halott disznóra mondott pohárköszöntõt: "Rendeltetésedet, pályafutásodat becsülettel elvégezted. Megszabadultál terheidtõl, de emlékedet gyomrunk gyakran fel fogja idézni. A boltozatos, sötét, hûs alvilági labyrintból kifolyó nedüvel könnyezünk, s rád borítjuk annak csöppjeit."

Bán Zoltán András

Osiris Kiadó, 2004, 359 oldal, 9800 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Erőltetett párhuzamok

Mi lehetne alkalmasabb szimbóluma a női létezésnek, mint a haj? Úgy élettanilag (a másik nemre gyakorolt vonzereje a minden individuális szempontot megelőző fajfenntartást szolgálja), mint kulturálisan (a néphagyomány gazdag, még az életet szervező világképre vonatkozó szimbolikájától a jelenkori társadalmak meglehet partikuláris, de mindenképpen jelentéssel bíró ún. trendjeiig) vagy spirituálisan (minden tradíció megkülönböztetett jelentőséget tulajdonít a hajnak).

Prokrusztész-ágy

A francia-algériai rendező filmjének eredeti címe (L’air de la mer rend libre – a tengeri levegő szabaddá tesz) a középkori német jobbágyok ambícióinak szabad fordítása (Stadtluft macht frei – a városi levegő szabaddá tesz).

Felelős nélkül

  • - turcsányi -

Van az a némileg ásatag, s nem kicsit ostoba vicc, amely szerint az a mennyország, ahol angol a rendőr, olasz a szakács, francia a szerető, német a szerelő, svájci a szervező. A pokol meg az, ahol… és itt máshogy rendezik egymáshoz a fenti szerepeket és nemzetiségeket. Nos, ez a – színigaz történetet dramatizáló – négyrészes brit sorozat még ennyi viccelődést sem enged a nézőinek.

Érzések és emlékek

A magyar származású fotóművész nem először állít ki Budapesten; a Magyar Fotográfusok Házában 2015-ben bemutatott anyagának egy része szerepel a mostani válogatásban is, sőt a képek installálása is hasonló (ahogy azonos a kurátor is: Csizek Gabriella).

Mozgó falak

  • Molnár T. Eszter

Négy férfi üldöz egy nőt. Ha a hátak eltúlzott görbülete, az előrenyújtott kezek vonaglása nem lenne elég, a fejükre húzott piros papírcsákó félreérthetetlenül jelzi: ez őrület. Kétszer megkerülik a színpad közepén álló mobil falat, majd ahogy harmadszor is végigfutnak előtte, a nő megtorpan.

Mahler-liturgia

„Én valóban fejjel megyek a falnak, de legalább jókora lyukat ütök rajta” – mondta egy ízben Gustav Mahler, legalábbis a feminista brácsaművész, Natalie Bauer-Lechner emlékiratai szerint. Ez a konok, mániákus attitűd az egyik legnagyszabásúbb művében, a Feltámadás-szimfóniában is tetten érhető.

Akkor és most

Úgy alakultak dolgaink, hogy az 1991-ben írt, a 80-as évek Amerikájában játszódó epikus apokalipszis soha korábban nem volt számunkra annyira otthonos, mint éppen most. Néhány évvel ezelőtt nem sok közünk volt az elvekkel és mindennemű szolidaritással leszámoló, a nagytőkét a szociális háló kárára államilag támogató neoliberalizmushoz.

Gyurcsány abbahagyta

Arra, hogy miért, és hogy miért pont most hagyta abba, lehet racionális magyarázatot találni a külső szemlélőnek is, azzal együtt, hogy e személyes döntés valódi okairól biztosat egyetlen ember tudhat; esetleg kettő. A DK (is) csúnyán megbukott a tavaly júniusi EP-választáson, és bejött a képbe Magyar Péter és a Tisza; és a vak is látta, hogy ha van jövő az ellenzéki oldalon, az a Tiszáé. Ha valaki, akkor a Tisza kanyarítja be az addig ilyen-olyan ellenzéki pártokkal rokonszenvező és mérsékelt lelkesedéssel, de rájuk szavazó polgárokat.

Lengyel Tamás: A hallgatás igen­is politizálás!

Elegem van abból, hogyha elhangzik egy meredek kijelentés, amelytől, úgy érzem, kötelességem elhatárolódni, vagy legalábbis muszáj reagálnom, akkor felcímkéznek, hogy én politizálok – míg aki csak hallgat, az nem politizál – mondja interjúnkban a színész, aki azt is elárulta, hogy melyik politikusra hajaz leginkább a kormánypárti álinfluenszere.