Ideiglenesen Amszterdamban

Arnon Grunberg író
szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
2002/48. (11. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Judith Herzberg, Harry Mulisch, az erdélyi magyar Stephan Lang és az ugandai Moses Isegawa mellett a Bolygó hollandok irodalmi fesztiválon Budapesten járt az utóbbi évek legtöbb feltűnést keltő holland szerzője: az 1971-ben született Arnon Grunberg kötetei százezerszámra fogynak, köztük első regénye, az Uborkaszezon (JAK-Osiris, 2000), és a most - temérdek sajtóhibával - megjelent Fantomfájdalom (Gondolat).

Magyar Narancs: Az Uborkaszezonban többször is felbukkan valami magyar: mi ennek az oka?

Arnon Grunberg: A véletlen. Találkoztam akkoriban pár magyarral, így egy prostituálttal is, aki közben azt mondta: "Ne szólj hozzám, én most dolgozom!" Ezt soha nem felejtem el.

MN: Az Uborkaszezon főhőse egy Arnon Grunberg nevű fiú: miért nem olyan nevet használtál, ami némi távolságot tart olvasó, főszereplő és szerző között?

AG: Hiába adok más nevet a hősömnek - vagy inkább antihősömnek -, a sok hasonlóság miatt úgyis azt gondolják, ez maga a szerző. Nem távolságot akartam tartani, hanem a lehető legközelebb hozni az olvasót. Az első fejezetek leadása után a kiadóm figyelmeztetett: mindenki azt fogja hinni, egy az egyben én vagyok az, és rossz véleményük lesz rólam vagy az akkori életmódomról. Nem izgat. Felelősségem mások irányában van, a tanáraim nevét meg is változtattam. Aki ugyanabba az iskolába járt, mint én, úgyis tudja, ki kicsoda. A könyv persze fikció.

MN: Rosie sem igazi nevén szerepel?

AG: De, ő igen. Pár évvel a viszonyunk befejeződése után kezdtem írni a könyvet. Fölhívtam, hogy használhatom-e a keresztnevét, azt mondta, nyugodtan. Azt hitte, ötnél többen úgyse fogják olvasni, föl se merült benne, hogy bestseller lesz. De nem hinném, hogy bánja.

MN: Miért csak mostanában látogattál vissza az Uborkaszezon gimnáziumába, ahonnan ugyanúgy kirúgtak, mint a főhősödet?

AG: Mert azt akartam, hogy kellemes legyen a viszontlátás. Tizenöt éve rúgtak ki, a könyv ´94-ben jelent meg. 15-18 éveseknek tartottam felolvasást. Egyik régi tanárom elmondta, milyen sokat jelentett számára ez érzelmileg, mert eszébe jutott, ahogy 15 éves koromban szerepeltem egy színielőadáson, és most, ahogy engem figyelt, úgy érezte, mintha ez a tizenöt év el sem telt volna. Idősebbnek látszom, de ugyanolyanok a mozdulataim, a gesztusaim. Nekem is fura érzés volt, hogy szinte semmi sem változott.

MN: Mit írtál az Uborkaszezon előtt?

AG: Egy kis kiadónál megjelent egy színdarabom. Novellákat, verseket - mindenki versekkel kezd - meg színdarabokat: amikor otthagytam a középiskolát, színész akartam lenni, de nem mehettem színitanodába, ezért nagy makacsul úgy döntöttem, megírom és előadom a magam színdarabjait. 15 éves koromban nyertem egy kis díjat, ez volt az első, amit egy írásomért kaptam. Büszke voltam rá, mégis inkább színész akartam lenni, mint író. Ja, és rengeteg levelet írtam, mert utáltam telefonálni - félénk voltam, még ma is eléggé az vagyok -, viszont a levélírást élveztem, egyre hosszabbak lettek a leveleim, végül novellákká nőttek.

MN: Hogyan fejlesztetted ki azt a technikát, ahogy a jelen idejű történetbe beépíted a múltbéli eseményeket? Ettől a szöveg nagyon eleven ritmust kap.

AG: Egészen természetes módon alakult ez ki. Az Uborkaszezon főhőse annyira közel állt hozzám, hogy ugyanúgy működött, mint én. Ha figyelsz saját beszédedre, mozgásodra, akkor bizonyos távolságból nézed magad, és eszedbe jut ez-az, gyakran a múlthoz kapcsolódva. Ez nagyon gyorsan játszódik le, a gondolatok sebesebbek a beszédnél. Emiatt szinte nem is valós személynek érzed magad: sohasem vagy tökéletesen együtt valakivel, egyik lábad itt van, a másik a saját múltadban vagy a jövőről szőtt gondolataidban. Annak a fejezetnek az írásakor tudatosult ez bennem, amikor a főhős először megy el egy prostituálthoz, és szeretkezés alatt mindenféle más jár a fejében.

MN: Filmszerűen élénkek a párbeszédeid is.

AG: Hatott rám a mozi. Nem volt tévénk, csak könyveink, apám folyton moziba vitt, rajongott a nagy komikusokért. Nem véletlen, hogy színész akartam lenni, mindig kedveltem a dialógusokat. A párbeszéd nagyon kifinomult módja a szereplők jellemzésének: önmagukért beszélnek anélkül, hogy a szerzőnek bármit el kéne magyaráznia. És akkor már közel járunk a filmhez.

MN: Szüleid német zsidókként települtek le Hollandiában: nem tápláltak beléd németellenes érzelmeket?

AG: Apám a 30-as években menekült Hollandiába. Anyám 1939- 40 körül, a Németországból induló utolsó hajók egyikén eredt útnak Kubába, de amikor az lezárta határait, és a menekülőket Franciaország, Belgium, Hollandia és Anglia között osztották szét, őt Hollandiába küldték. A háború alatt anyámat koncentrációs táborba vitték. Apám, aki jóval idősebb volt nála, bujdosott. Anyám két nagyszülője kivételével a teljes családját elvesztette. A háború után ismerkedtek meg és házasodtak össze. Elég muris német szigetet teremtettek maguk körül Amszterdamban, német ételeket főztek, délután négykor hatalmas gyümölcslepényeket ettek a kávéjukhoz, míg a hollandok csak egy kis aprósüteményt fogyasztanak a tea mellé. Gyakran utaztunk Németországba. Német volt az anyanyelvük, ezért nemhogy Németország ellen nem neveltek, hanem Hollandiát cikizték a randa nyelve miatt, meg hogy nincs semmi kultúrája stb. Folyton panaszkodtak Hollandiára. Ezért lehet, hogy amikor megkérdik, hollandnak érzem-e magam, eszembe jut, hogy mindig ideiglenesnek éreztem magam Amszterdamban. Soha nem voltam holland nacionalista, és abban sem voltam biztos, hogy Hollandiában fogom leélni az életemet. 18 évesen, amikor az embert egyébként is foglalkoztatja az identitása, majdnem visszamentem Berlinbe: kiderítettem, jogom van német útlevélhez, amire akkoriban kifejezetten büszke voltam, folyamodtam is érte. Aztán öt évvel később New Yorkba költöztem.

MN: Túl az Uborkaszezon sikerén, gondolom, jó lehetett, hogy New Yorkban senki nem ismer fel.

AG: Eleinte hízelgő, ha egy idegen megszólít az utcán, hogy helló, láttalak a tévében, de egy idő után ez veszélyessé válik. Kezdtem azt érezni, legalábbis Amszterdamban, hogy folyton figyelnek, és viselkednem kell. Nem volt meg az a szabadságom, hogy láthatatlan lehessek, ami pedig mindenkinek fontos, különösen egy írónak, akinek meg kell figyelnie a dolgokat. Utálom, ha figyelnek. A tökéletes anonimitást szeretem. Nem akarom, hogy a testi valómat összekössék a könyveimmel. El akarom választani a magánéletemet a rólam kialakult képtől vagy az íróként vállalt nyilvános szereplésektől.

MN: Ezért kezdtél álnéven is írni?

AG: Három könyvet publikáltam Marek van der Jagt néven. Megpróbáltam más stílusban írni, mint Arnon Grunberg, másik kiadónál, ahol egyetlen ember volt csak beavatva. Titokban akartam tartani, hogy Marek én vagyok, megalkottam az életrajzát is: Bécsben él, filozófiát hallgat, apja holland, anyja osztrák. Az első kritikák kedvezőek voltak, és nem kapcsoltak össze minket, aztán egy újságíró, részben stiláris jegyek, részben nyomozás alapján rájött. Marek van der Jagt első regénye, a De geschiedenis van mijn kaalheid (Kopaszságom története) elnyerte a legjobb első regény díját - ugyanazt, amit én is az Uborkaszezonért, amit persze elvileg egy ember csak egyszer nyerhet el az első regényével. Nagy játék kerekedett belőle, mindenki mondta a véleményét, de én nem vallottam be. Írtam még egy regényt Marek van der Jagt néven, meg egy esszét Monogaam címmel a Holland Könyvhét felkérésére. 2002 májusában, Marek második könyvének megjelenésekor különvonat indult Amszterdamból Bécsbe. Ott aztán beismertem, hogy én vagyok az, és elmagyaráztam, miért csináltam az egészet. Főként, mert ráuntam a rólam kialakult képre, és azt akartam, hogy több figyelmet fordítsanak a könyvemre, mint a szerzőjére. Ez részben sikerült is, de végül mégis inkább arról beszéltek, kicsoda Marek. Ennek ellenére örülök, hogy megtettem, mert az Uborkaszezon üzleti sikere után segített megszabadulnom az elvárásoktól, és más néven írva más dolgokat is könynyebben kipróbálhattam. Marekként valamivel tragikusabb lehettem, bár főleg az első regényében akad azért humor és irónia is - ezt képtelen lennék teljesen mellőzni: ahhoz, hogy az ember elérje az olvasót, a legtragikusabb dolgokról szólva is kellenek könnyedebb pillanatok, különben elviselhetetlen és hatástalan marad a szöveg. Persze vissza is lehet élni az iróniával, túladagolni, de nélküle a könyv sótlan étel. Noha köztudott, hogy Marek én vagyok, számomra nem halt meg: ő egy másik személy, még az is lehet, hogy újabb könyvet fog írni.

MN: A Monogaam témáját a könyvhét javasolta?

AG: Nem. Minden könyvhétnek van egy központi témája, ezúttal a szerelem volt az. Ezzel kapcsolatban kellett írnia valamit Marek van der Jagtnak, akiről hivatalosan nem tudták, hogy ő én vagyok. Egy férfiről akartam írni, aki annyira fél attól, hogy elkötelezze magát egy nő mellett, hogy csak akkor tud együtt élni vele, ha nem ő az egyetlen férfi a nő életében. Ezért a nő úgy tesz, mintha mindenfélét művelne más férfiakkal, holott valójában nem csalja meg. Amikor valaki megcsalja a feleségét vagy a férjét, általában megpróbálja eltitkolni a barátját, barátnőjét. A Monogaamban a hazugság a másik letagadása helyett annak kitalálására irányul. Mindez mazochizmusról és a két fél közötti hatalmi játszmáról is szól, melynek során a hazugság a figyelem felkeltésének eszközévé válik, és végül tönkre is teheti a viszonyt. Ezt a fikciós történetet használtam az esszéisztikus gondolatok megfogalmazására. Arra például, hogy az emberek mennyire túlértékelik a szexuális monogámiát, és hogy ez a csalásra épülő társadalom micsoda fontosságot tulajdonít a hűségnek. Megértem én, hogy fáj, ha a szerelmed másvalakivel szeretkezik, de az igazi fájdalmat a félelem okozza, hogy elhagy. Egyszer viszonyom volt egy nálam nyolc-kilenc évvel idősebb nővel, aki gyakran utazott Dél-Amerikába, és Bolíviában összejött egy nála sokkal fiatalabb indián férfivel. Általában féltékeny vagyok, de mivel hosszú évekig voltunk együtt, olyan bizalom alakult ki bennünk, hogy legnagyobb meglepetésemre nem bántódtam meg, mert tudtam, hogy nem fog lelépni az életemből. Nem féltem, nem éreztem elárulva magamat, mert nyíltan beszélt a dologról, érzékeltem, hogy szeret, és nem lettünk ellenségek. Ez a tapasztalat tanított meg, hogy anélkül is szerethetünk valakit, hogy saját félelmeink rabjává tennénk.

MN: Felkértek A balgaság dicsérete című Erasmus-mű mai verziójának megírására is.

AG: Tavaly jelent meg, és elnyerte az év legjobb könyve díját. Nálam Az emberiség dicsérete lett A balgaság dicséretéből. Erasmusnál a balga beszél a balgák mellett. Én abból indultam ki, hogy az évszázadok során az összes író vádbeszédet mondott az emberiség ellen annak cselekedetei miatt, ezért nálam egy ügyvéd kelt az emberiség védelmére, amiben az a csavar, hogy tulajdonképp a legszörnyűbb tetteket mentegeti. Életem egyik legnehezebb munkája volt ez.

MN: Rendszeresen írsz belga és holland lapoknak New Yorkból: ebből a szempontból hogyan érintett tavaly szeptember 11-e?

AG: Egy regény megírása sokáig tart, az egy-két hetes határidők viszont kifejezetten addiktívak. Nem lehet az ihletre várni, ha közeledik a határidő, neki kell ülni. Vasárnap-hétfőn írom meg a cikkeimet, szeptember 11. keddre esett. Szerda reggel a főszerkesztőm megkérdezte, írnék-e arról, hogyan éltem meg ezt a napot. A rovatom helye az 5. oldalon van, de ezt címlapra tették, egy hatalmas képpel. Soha ennyi dühös levelet még nem kaptam. Európa talán New Yorknál is hisztérikusabban reagált, eluralkodott az apokaliptikus érzés, hogy többé nem lesz olyan a világ, mint azelőtt. A helyszínről sugárzott képek is ezt erősítették, ezért bármi, ami nem a hisztéria mentén haladt, feldühítette az embereket. Én visszafogott hangon írtam meg, hogy azon az estén New York kihalt volt. Minden üzlet, minden étterem zárva, a sok külföldi és utazó nem tud hol enni. Én sem főzök otthon, étterembe járok, de most nem volt hova menni. Leírtam, hogyan keresünk ennivalót, a levélírók meg felháborodtak, hogyan gondolhatok kajára a tragédia idején. Szerintem az étel alapvető dolog, bármi történik, az embernek ennie kell. Három hónappal később olvastam egy amerikai szerző írását az épületekből kimenekítettekről: valakitől azt idézi, sajtos szendvics helyett inkább mást szeretne. Azt hiszem, Hollandiában azért nem értették meg mindezt, mert New York annyira messze van, hogy csak a nagy dolgok látszanak, az nem, hogy pár nap elteltével ugyanúgy ment tovább az élet. Minél távolabb vagy egy háborútól, annál misztikusabbnak tűnik, de ennek semmi köze a háborús övezet valóságához.

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
2002/48. (11. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Arnon Grunberg
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...