Fotó: Sióréti Gábor
Magyar Narancs: A Másik halál a negyedik regényed, mely a fülszöveg szerint egy regényciklus befejezése. De lezárható-e a ciklus, ha ez a te eddigi teljes életművedet jelenti?
Barnás Ferenc: A lezárást szabadon kell értelmezni. Amikor egy éve befejeztem a könyvet, úgy gondoltam, le tudom zárni mind tematikájában, mind nyelvi megoldásaiban ezt a viszonylag homogén mezőt körüljáró ciklust. De valóban: van, amit egyszerűen nem lehet lezárni, olyan kérdések, amiket újra meg újra kénytelen vagyok feltenni magamnak. De a Másik halálban mindhárom eddigi kötetemre találhatók direkt és indirekt utalások, tematikus kapcsolódási pontok, bizonyos dolgok kifordítása, továbbépítése vagy visszavonása - tehát valamiféle összefoglalás ez. Nem árulok el nagy titkot, hogy ebben többféleképpen lennék személyesen is érintett, miközben én természetesen az önéletrajzi olvasattól azért igyekszem távol tartani magamat.
MN: Az új regény mentalitásában, világképében folytatja az eddigieket, miközben mintha még kíméletlenebb lenne, még szárazabb és kérlelhetetlenebb a bomlás, a neurózis ábrázolásában. Mintha már nem is küzdene ezekkel, hanem csak konstatálná a pusztulás és a magány legyőzhetetlenségét.
BF: Nem is annyira a konstatálás a lényeges, mint inkább a jelenség szakszerű feldolgozása. Szakszerűn az irodalmit értem, nem annyira a pszichiátriai-neurobiológiai feltárást, holott azt is gondolom, hogy az ilyen tudományos megközelítésre is nagyobb szükség lenne, mint ahogy szerencsésebb országokban erről egyre több szó esik. Én arra törekszem, hogy az olvasó minél jobban bele tudjon helyezkedni ezekbe a pozíciókba, ehhez pedig érzésem szerint a nagyobb távolságtartás kellő segítséget tud nyújtani. Mintha ebben a távolságban a személyesség is átélhetőbb lenne. Nyelvi szinten pedig az érdekelt, hogy ha most ennek ismét nekifutok, hogyan tudom az eddigieket folytatva az eddigieknél jobban megírni ezeket a kríziseket.
MN: A személyiség nálad mindig nagyon különösen épül fel, mintha folyton a pusztulás felől lenne csak megragadható.
BF: Az ember számára - különösen ötven felett - az a kérdés, hogy mitől személyiség a személyiség, és ez hogyan ragadható meg irodalmilag is érdekesen. Közben minél élesebb helyzetekbe kerül az ember, annál különösebb elmozdulásokat képes produkálni. A személyiség megtörése, az egyenes vonalúság felbomlása meggyőződésem szerint nem feltétlenül összeomlás, hanem a személyiség épülésének lehetősége is, ami mindenképpen változást jelent, mindenképpen küzdelmet jelent, és azokkal a kérdésekkel való szembenézést, amikre senkinek nincsenek válaszai, még az irodalomnak sem. Ha egy psziché vert helyzetben van, akkor - én ezt tapasztaltam - az orvosok nem nagyon tudnak segíteni, viszont ha az alábukás helyett mégis megpróbál az adott személyiség felfelé törni, ráadásul egy olyan közegben, ahol a pusztulásnak, a betegségnek van valami mítosza, akkor ebből a dinamikából kialakulhat valami egészen egyéni jellem. Ezt a dinamikát persze az írónak kell megadnia.
MN: Van az alakjaidban valami érdekes kettősség, nem hajlandók betagozódni, ugyanakkor szenvednek is ettől.
BF: Igen, én azt mondanám, hogy egyszerűen gerincük van - és közben persze valami megátalkodottság is bujkál bennük. Itt egyfelől szabadon működő hősök vannak, másfelől meg erősen konstruált alakok, olyan emberek, akik még legyőzöttségükben is szabadok tudnak lenni. Persze egyikük megőrül, másikuk öngyilkos lesz, ennek ellenére van egy olyan ethoszuk, ami miatt valódi, mély figurákká tudnak válni.
MN: De közben mintha az öngyilkosság lehetősége folyton ott lebegne körülöttük.
BF: A regénynek ez fontos kompozitorikus eleme, ami bizonyos ritmust ad az eseményeknek. Több öngyilkossággal is találkozunk, de van a háttérben egy jellegzetes figura, akinek az öngyilkosság teszi lehetővé, hogy nagyon erős kérdéseket tegyen fel. Ezek a kérdések mindig bennünk motoszkálnak, de nem minden helyzetben vagyunk képesek feltenni őket. Mit kezdhetünk, mondjuk, a tömegmészárlások tényével, legyen az a holokauszt vagy a boszniai népirtás? Ráadásul ebben a regényalakban van valami gyermeki egzaltáltság, hogy úgy szeretne élni, akár a legtisztább gondolat. Hozzá kell tenni, hogy ennek a hősömnek az öngyilkosságát megelőzi egy korábbi ideg-összeroppanás, aminek az alapja egy kis epizód a dél-afrikai apartheid rendszerből.
MN: Ez a regény egyik kulcsepizódja, ráadásul ezzel kapcsolatban említődik meg Kurt Tucholsky is, aki miután emigrált a náci Németországból, úgy aposztrofálta magát, mint "abbahagyott német", illetve "abbahagyott író", később pedig szintén öngyilkos lett. A német figurád dél-afrikai traumája is olyan pillanat, ami után a személyiség nem folytatható.
BF: Ezek szörnyű intellektuális választások, amikor azt mondom, én így nem akarok sikeres lenni, én így nem akarok karriert, családot építeni. Az más kérdés, hogy ezek az emberek nemcsak ráfáznak, de az életük is rámegy. Ugyanakkor ezek azért átgondolt etikai, esztétikai, morális őrlődések utáni döntések, amik oda vezetnek, hogy kijelentsem: én így nem vagyok hajlandó élni, még a legjobban működő társadalomban sem.
