Magyar Narancs: Amikor a Catherine M. szexuális élete először megjelent magyarul, lapunk kritikusa ezt írta önről: „A szülei ellen lázadó kamasz lány szerepéből érdekes módon még ma sem tud kitörni (illetve most már csak kinőni), legalábbis szellemileg és érzelmileg, holott már ötvenhárom éves.” És még hozzátette, hogy épp ezért senkinek sem ajánlaná az ön pszichológusát, akihez éveken át hetente többször járt. Valóban ennyire csapnivaló pszichológusa volt?
Catherine Millet: Hát, ez nagyon érdekes. Ha a pszichoanalitikusom rossz pszichoanalitikus lett volna, és azt javasolja, hogy ne jelentessem meg a Catherine M. szexuális életét, akkor megfosztott volna egy hatalmas nemzetközi könyvsikertől. De hogy valóban válaszoljak a felvetésre, ez a két könyv, a Catherine M. szexuális élete és a Mesés gyerekkor együtt talán segít megérteni, hogy nem a szüleim ellen lázadtam, csupán azt folytatom, amit tőlük ellestem gyerekként. A szüleim szexuális élete nem egymással, hanem egymással párhuzamosan zajlott, mindkettőjüknek mással. Ez képezte legtöbbször a családi veszekedések tárgyát. Ilyen szexuális életet akartam saját használatra is, csakhogy konfliktusok és veszekedések nélkül.
| ||
MN: A Mesés gyerekkor a felcseperedésének története, a Catherine M. a szexuális életének részletgazdag leírása. Az aktusokról vagy a szüleiről volt nehezebb részletekbe menően írni?
CM: A gyermekkoromról nehezebb volt. Először is, sokkal régebbi emlékekhez kellett visszanyúlnom. A szüleim, a közeli rokonok már nem éltek, családi dokumentumok, fotók, az édesanyám által megőrzött levelek közt bogarásztam az emlékek után. Magát a kort, a történelmi hátteret, a második világháború után közvetlenül következő időszakot is tanulmányoznom kellett, apám hazatértének például külön részt szenteltem. A férfiak elmentek a háborúba, sokan évekig voltak hadifoglyok, és mire visszatértek, a feleségek már egészen más életet éltek. Tudja, nem mindenki viselkedett úgy, mint Pénelopé.
MN: Édesapja hosszú hadifogságból tért haza.
CM: Ötévnyi német hadifogság után hazatérve sokként érhette megpillantani fiatal feleségét rövid szoknyában, és azzal a gondolattal szembesülni, hogy a távolléte alatt ennek a rövid szoknyás fiatalasszonynak más férfiak is lehettek az életében.
MN: A Catherine M.-ből, ami tele volt szexszel, és a maga idejében dúlt körülötte a botrány, sok százezer példány fogyott csak Franciaországban. Ennyire biztos nem volt kapós a szüleiről, a gyermekkoráról írt könyve.
CM: A Catherine M.-ből 800 ezer ment el Franciaországban, világszerte pedig 2 és fél millió. A Mesés gyerekkor meg sem közelítette a 800 ezret. 80 ezer fogyott belőle. Sajnálom, mert irodalmi szempontból, az írás minősége szempontjából ez a könyvem a jobb.
MN: Azóta jobb író lett?
CM: A Catherine M. után megírtam A féltékenység című könyvemet, ahhoz képest több írói hibámtól is megszabadultam.
MN: Milyen hibáktól?
CM: Úgy érzem, A féltékenységben túl prousti akartam lenni. Túl sok prousti példa járt a fejemben, kicsit az írásmódom is ebbe az irányba ment el. Túl hosszú mondatokban fejeztem ki magam, egy francia kritikusom ezt meg is írta rólam, és amikor a kritikát elolvastam, nem tudtam mást mondani, mint hogy igen, igaza van. Egyértelmű volt, hogy meg kell szabadulnom ettől a hatástól. Prousttól egyébként az utolsó kötet, A megtalált idő a kedvencem. Ahogy a nagyon közönséges polgárokból lesznek az arisztokraták – nagyon pesszimista víziója ez a társadalmi fejlődésnek, de nagyon igaz, és Proust nagyon pontosan tudósít róla.
MN: Ha már a társadalmi változásoknál tartunk, ön az egyik szerzője annak a #MeToo mozgalmat kritizáló, a Le Monde-ban megjelent nyílt levélnek, amely azért is kapott olyan nagy nyilvánosságot, mert Catherine Deneuve is aláírta. Hogyan született ez a kiáltvány? Ki keresett meg kit?
CM: Én kerestem meg Catherine Deneuve-öt, mert azt gondoltuk – és igazunk volt –, hogy Deneuve neve nagy hírverést fog csapni a szövegnek. Maga a kezdeményezés a szöveg másik szerzőjétől, egy fiatal írónőtől, Sarah Chiche-től származik, aki egyben pszichológus is. Az elején nem nagyon volt kezdve hozzá, mert tudta, mennyi kritikát fog kapni ez az egész.
MN: A levél publikálása óta megenyhült a #MeToo-val kapcsolatban?
CM: Egyáltalán nem, sőt. Számos erről szóló beszélgetésen vettem részt, tíz napja például Argentínában tartottam előadást a témáról. Kitartok a véleményem mellett.
| ||
MN: Az ön szemében mi a legnagyobb erénye és mi a legnagyobb veszélye a #MeToo-nak?
CM: Inkább a veszélyekről beszélnék. A mi kiáltványunkat két veszély motiválta. Ez a mozgalom mindent összekevert. Ugyanarra a szintre emelte a nők elleni valóságos erőszakot és például azt, amikor egy estélyen, ahol mindenki be van nyomva egy kicsit, egy férfi obszcénül szól egy nőhöz. A kettőnek mégsem ugyanaz a súlya. A másik veszély még súlyosabb. A feljelentések a közösségi médiában. Ha valakire a közösségi médiában rásütik, hogy bűnös, arról már senki nem mossa le ezt a vádat. Ismerek olyan eseteket, amikor ártatlan férfiakat vádoltak meg. Egy koreográfus barátom is ennek esett áldozatul, az összes színházi előadását levették a műsorról.
MN: Miután megjelent a Catherine M., a férfi olvasók nem érezték felhatalmazva magukat, hogy ajánlatokat tegyenek, hogy kikezdjenek önnel?
CM: De igen! De akkor már mégiscsak elmúltam 50. Ezek nem feltétlenül erotikus ajánlatok voltak. Volt egy kis erotikus élük, de többnyire kedves közeledések voltak. Egy olvasóm, akinek nagy birtoka volt Afrikában, meghívott, hogy éljek vele. Nagyon liberálisan állt a dolgokhoz, azt mondta, hozhatom a férjemet is.
MN: És mentek?
CM: Azt válaszoltam, hogy köszönöm szépen, de nem.
MN: Az a kitárulkozás, amellyel ön a szexuális életét dokumentálta, a kortársai közül kinél lelhető fel?
CM: Elég, ha csak Christine Angot-t vagy Camille Laurens-t említem. De ne gondolja, hogy az én könyvem szolgált volna bátorításul; nem, mi mind kortársak vagyunk. Egy olyan időszakban élünk, amikor a nők hallatni kezdték a hangjukat. És valami olyasmiről mesélnek, amiről korábban nem esett szó; a saját nézőpontunkból beszélünk a szexualitásról. A teljes erotikus irodalmat, de még azt az irodalmat is, amely nem közvetlenül erotikus, de a szexualitás kérdéseit érinti, férfiak írták. Számomra nagyon fontos pont az irodalom történetében, amikor Anaïs Nin válaszolt Henry Millernek.
MN: Ma már elég parttalan vitának tűnik az a diskurzus, ami annak eldöntését célozta, hogy szimplán pornográfia-e a Catherine M. vagy sem.
CM: Fütyülök rá. Döntsön az olvasó! Az ő érzékenysége. Ehhez nekem nincs közöm.
MN: A pornográfia műfajában ismer kimagasló műveket?
CM: Nem olvasok pornográfiát.
MN: Nézni sem néz?
CM: Vagy úgy, a filmek! Engem azok a normális filmek érdekelnek, amikben a szex explicit, egyáltalán nem szépelgő. Ennek egy nagyon szép példája az angol rendező, Steve McQueen filmje, a Shame, ami egy szexfüggő férfiról szól. Számomra ez egy nagyon szép film.
MN: Ha jól emlékszem, a Catherine M. tanúsága szerint 18 évesen vett részt az első csoportszexben.
CM: Igen, jól emlékszik.
MN: Szóval, a gyerekkorát, a szülői hátterét megvilágító Mesés gyerekkor és az első csoportszex között mintha lenne egy kicsi, eddig még fel nem tárt, meg nem írt idő. Ezt az űrt is ki fogja tölteni?
CM: Van egy könyvtervem, a Kezdetek címet szánnám neki, de ebben inkább azt tárnám fel, hogy miként fonódott össze a szakmai és a szexuális életem. Ennek a kezdetét írnám meg.
MN: Adódik a kérdés: a szakmai és a szexuális élete hogyan hatott egymásra?
CM: Nagyon is hatottak. Kibogozhatatlanul összekeveredett a kettő.
MN: Ezt hogy értsük?
CM: Művészközegben, egy nagyon felszabadult, liberális világban kezdtem el dolgozni. Itt nagyon könnyen kötődtek kapcsolatok, ez alatt a szexuális kapcsolatokat is értem. Együtt dolgoztál emberekkel, akikkel ezzel egy időben szexuális kapcsolatot is lehetett létesíteni.
MN: Ha a bankszektorban helyezkedik el, ott alighanem a munka és a szex nehezebben fonódhatott volna össze.
CM: Kétségtelen, egy bankban nagyon más lett volna a helyzet.
