Magyar Narancs: Október 14-én a távolból ugyan, de te is részt vettél a Kossuth téri megmozduláson, hogy írótársaiddal együtt tiltakozz a hajléktalanokat sújtó törvénymódosítás ellen. Ez volt a te mondatod: „Ha a földönfutóknak nem jut méltóság és szabadság, akkor azoknak sem, akik ettől őket megfosztják.” Mi a hajléktalansággal kapcsolatos legmeghatározóbb élményed?
Dragomán György: Orwell Csavargóként Párizsban, Londonban című munkája. Mindenkinek el kellene olvasnia. A legjobb könyv, amit a hajléktalanságról valaha írtak. Bár a hajléktalan szót nem szívesen használom.
MN: Miért?
DGY: Már magát a hajlék szót sem szeretem. Nem tudom, mi a bajom vele. Későn tanultam meg. Nem az én szavam. Ezért írtam inkább földönfutót.
MN: Ha nem irodalom, hanem egy szimpla szerda délelőtt, hogy viszonyulsz a hajléktalanokhoz?
DGY: Mint bárki más. Néha beszélgetek velük.
MN: Pénzt adsz nekik?
DGY: Egy időben az volt az elvem, hogy nem adok, de aztán rájöttem, hogy nem tudom magamat tartani ehhez az elvhez. Hol többet, hol kevesebbet, de mindig adok.
MN: Aljas húzás ez a hatalom részéről. Szerinted lehet ezt még fokozni?
DGY: A hatalomnak az a dolga, hogy minél hatalmasabb legyen, sajnos. Nekem ezzel kapcsolatban nincsenek illúzióim. Nagyon korán megtanultam, hogy a hatalom arra kényszeríti a használóját, hogy rosszul használja.
MN: A hatalmat csak rosszul lehet használni?
DGY: Ahhoz, hogy ne rosszul használd, folyamatosan kontrollálnod kell magad. Törzsi társadalom vagyunk, az elmúlt százezer évben így éltünk. Ezek a törzsi reflexek olyan mélyen bennünk vannak, hogy amint egy pici hatalmunk lesz, rögtön élünk, vagyis visszaélünk vele. Nagyon jól emlékszem, amikor annak idején aikidoedzésre jártam, és először tartottam én a bemelegítést. Micsoda élvezettel mondtam egy társamnak, aki rosszul csinált valamit, hogy most gyorsan nyomjon le tíz fekvőtámaszt. Hoppá, mi történt velem? Akkor jöttem rá, hogy ilyet soha többé nem akarok csinálni. Félelmetes megtapasztalni, milyen könnyen kezdünk parancsolgatni másoknak.
MN: Mikor érezted még, hogy hatalmad van?
DGY: Sikeres íróként az ember néha átélheti, milyen az, amikor nem busszal kell bemenni a városba, hanem úgy várják, ahogy egy politikust. Szóval várt rám a fekete autó. Egy pillanatra átéreztem, hogy ezt könnyű lenne megszokni, szeretni, aztán meg félni, hogy elveszítjük. Ez ellen harcolni kell.
MN: Hogyan harcolsz?
DGY: Amikor legközelebb felajánlották, szóltam, inkább busszal megyek. Nem akartam ezt az érzést nagyon megszeretni. Néha persze jólesik átélni.
MN: Orbán Viktor láthatóan élvezi a repkedést a luxusgép fedélzetén.
DGY: Itt nem egy emberről kell beszélni, hanem a struktúráról, arról, hogy a struktúra hogyan működik.
MN: Mármint nem Orbán Viktorról?
DGY: Nem, mert nem ő az érdekes. Az igazi diktatúrák nem szűnnek meg. Emlékszem, hogy örültünk, amikor meghalt Tito. Kamaszkorom legmeghatározóbb élménye, hogy forradalom van, és meghal a diktátor. Meghalt az észak-koreai diktátor is. Azt hittem, akkor majd ott is lesz változás. De nem történt semmi. Ott már mindegy, hogy ki a diktátor. Orwell nagyon pontosan megírta, teljesen mindegy, ki a Nagy Testvér. Addig kell örülni, amíg még néven tudjuk nevezni. Volt egy olyan ötven év, amikor kvázi mindegy volt, ki a miniszterelnök, egy csomó országban unalmas tudott lenni a politika. Én ebben hiszek. Legyen unalmas a politika! A politikának az a dolga, hogy kivigye a szemetet. Az a dolga, hogy ha baleset ér, gyorsan kórházba kerüljek. Hogy működtesse az infrastruktúrát. Minden más magától működik. Magyarországon a politika mindig úgy gondolta, nem az a dolga, hogy a rendszert működtesse, hanem hogy olyan dolgokkal foglalkozzon, amikhez igazából nem ért. Ezért tart itt ez az ország.
MN: Lesz Magyarországon valaha rendszerváltás úgy, ahogy abban anno hittünk?
DGY: 1988-ban, amikor szüleim döntésére a romániai diktatúrából átjöttünk Magyarországra, azt hittem, ez egy rettenetesen szabad ország, mármint Romániához képest. Hamar rájöttem, hogy nem így van. Hogy vannak olyan határok, amiket itt sem lehet átlépni. Ez is egy diktatúra, csak másképp működik. Nem veszi annyira komolyan magát, ebből sejtettem már, hogy véget érhet. Aztán tényleg összedőlt, és ez dupla szabadságnak látszott kamaszként; ’89/’90 igazán euforikus élmény volt. Aztán rájöttem, hogy mégsem történt meg, aminek meg kellett volna történnie. Mert ahhoz az is hozzátartozik, hogy szembenézünk azzal, mi történt korábban. Akkor értettem meg, hogy a politikai struktúra Magyarországon sosem lesz normális, működő és unalmas, mert az egész állambiztonsági gépezettel való szembenézés nem történt meg. Nem arra gondolok, hogy ki volt besúgó és ki nem. Alaposan elemezni kellett volna, hogy az egész rendszer hogyan működött, hogyan váltak az emberek elkövetőkké és áldozatokká, és mit csináltak egymással. Ezzel nem néztünk szembe, és ez meghatározta, milyenné vált a magyar politika.
Nagyon naiv voltam annak idején, képes voltam pártalkotmányokat elolvasni. Döbbenten láttam, hogy a demokratikus pártoknak olyan alkotmányaik vannak, amelyekben nagyon vigyáznak arra, nehogy valaki alulról felkerülhessen a párt felső szintjeire. Mennyire ügyesen használják a jogszabályokat arra, hogy a hatalmukat megőrizzék. Onnantól fogva mélységes szkepszissel kezeltem mindenféle politikai hatalmat.
MN: Az előbb említetted a naivitásodat. Amikor elolvastam a hajléktalanságról szóló törvény ellen tiltakozó mondatodat, az jutott eszembe, hogy naiv.
DGY: Nem, ez inkább cinikus.
MN: Ezt nem érzem. Hogy érted a cinizmust?
DGY: Jó, tényleg van benne egy adag naivitás, de cinikus is. Most arra kényszerítenek rendőröket, hogy hajléktalanokkal szemben járjanak el. Ez a legjobb módszer, hogy olyan lelkiismereti traumákkal terheljék meg őket, amiktől később alkalmassá válhatnak arra, hogy olyan dolgokat is megtegyenek, amiket különben nem tennének meg soha. Ártatlan embereket kell vegzálniuk azért, mert ülnek a padon. Gondolom, senki sem erre szerződött, amikor rendőrnek ment. A rendőrök, akiknek most ezt kell tenniük, a saját szabadságukat és méltóságukat vesztik el. Nincs veszélyesebb annál, akinek hatalma van, de nincs szabadsága és méltósága. Életem legmeghatározóbb olvasmánya a Švejk. A hadsereg arról szól, hogy nekünk, katonáknak nem kell gondolkozni, gondolkoznak helyettünk, nekünk nem kell érezni, mert éreznek helyettünk. A rendőrnek sem szabad gondolkoznia. Nem gondolkozhat azon, hogy esetleg a saját apja is ülhetne azon a bizonyos padon.
MN: Leírnád ezt a mondatot egy novellában? Ez egy jó mondat?
DGY: Attól függ, ki mondja.
MN: Idézlek: „A tehetség az, hogy az ember tudja, mikor jó a mondat és mikor nem.” Ez a mindenkori irodalmi kánon credója. A kultúrharc arról is szól, kinek áll hatalmában megmondani, mi a jó mondat?
DGY: Senkinek nincs olyan hatalma, hogy ezt el tudja dönteni. Platóni idealista vagyok. Azt gondolom, hogy a mondat, amit leírok és véglegesnek gondolok, az ideális mondat. Azt a mondatot nemcsak úgy írom, nem odaköpöm, hanem azon nagyon sokat dolgozom. Belül meg kell hallanom, hogy úgy szóljon, ahogy szólnia kell. Néha úgy érzem, az írás fordítás. Hogy a szövegeimnek van egy ideális eredetijük. Mindenkinek ajánlom, aki ír, hogy fordítson, mert alázatra tanít, arra, hogy megértsük, milyen a jó mondat. Az irodalom valami sokkal nagyobbat szolgál önmagunknál. Nem tudom, honnan jönnek azok a mondatok, amiket írok…
MN: Ez kezd nagyon lilán hangzani. Vagy nevezzük misztikusnak?
DGY: Az írás misztikus, a semmiből lesz valami. Teljesen meglepő, hogy írok egy történetet egy nem létező emberről, majd utána úgy gondolok rá, mint egy létező emberre, és onnantól mások is úgy gondolnak rá. Ez teljesen irracionális. Az ember irracionális úgy, ahogy van.
MN: Egyre irracionálisabb az is, amiben élünk. Túlzás az Orbán-rendszert diktatúrának nevezni?
DGY: A diktatúra nagyon erős fogalom. Azért nem jó ezt annyiszor használni, mert onnan nincs visszaút. Ha diktatúra lenne, mi nem beszélgethetnénk egymással.
MN: Az MTA, a PIM, az ellenzéki sajtó kicsinálása után nem gondolom, hogy ettől olyan nagyon messze lennénk.
DGY: Nézd, vannak Berlinben török barátaim, akik nem mehetnek haza Törökországba, mert börtönbe zárnák őket. Az diktatúra. Amikor még csak azt hiszed, hogy ez megtörténhet, az még nem diktatúra. Nem azt mondom, hogy a hatalom nem erősödött meg túlságosan, számos jel mutat arra, hogy a helyzet egyre aggasztóbb. Nem jó most diktatúrát kiáltani, mert mit fogsz akkor mondani, amikor valóban az lesz. Én tényleg diktatúrában nőttem fel. Négyéves koromban apám megtanította nekem, hogy abban élek. Tízéves koromban elkezdtük gyakorolni, milyen lesz majd, ha kihallgatásokra kell járnom. Tudta, hogy ez következik. Nem így lett, mert sikerült eljönnünk onnan. De abban is lehet élni, annak is megvannak a szabályai. Az nagyon nem tetszik, hogy Magyarországon senki nem mer ellenállni. Nem a diktatúrának, hanem a hatalom kísértésének.
MN: Ismerek egy figurát az egyik regényedben, aki erre képes. A Máglya főhőse, Emma. Egy kritikusod azt írta: „Emma mágikus erőkkel felvértezett hősnő, aki soha nem vacillál, nem manipulálható, döntése spontán, mindig a pillanat és a zsigeri elhatározás szüli. Ha a társadalom csupa Emmából állna, soha nem jöhetne létre diktatúra.”
DGY: Remélem, hogy így van. Majd’ tíz éven keresztül én voltam Emma. Nagyon erősen benne van a személyiségében az a romantikus élményem, amit kamaszkoromban átéltem, hogy át lehet menni a falon. És át is mész, miközben mindenki azt akarja, hogy ne tudd megtenni.
A kamaszkor katartikus élmény, akkor olyan szabad vagy, hogyha azt át tudod élni, abból egész életedben táplálkozhatsz. Gyereknek lenni annyi, mint totális diktatúrában élni. Mindenki nagyobb nálad, megmondják, mit csinálj, moss fogat, kelj fel, feküdj le, börtönben vagy. Igazuk van, persze, mert nem lehet csokit enni reggelire. De miért ne lehetne néha?
MN: Anarchistának kell lenni?
DGY: Így van. Az én olvasatomban az anarchizmus azt jelenti, hogy a hatalmat mindig meg kell kérdőjelezni, a sajátodét és a másokét is. Amikor a Máglyát írtam, nem tudtam, hogy ilyen erős romantikus hősnője van. Amikor rájöttem, örültem, hogy megkaptam ezt az ajándékot, hogy írhattam egy ilyen emberről. Kötelességünk, hogy ilyen kamaszokat neveljünk.
MN: Ezzel az oktatási rendszerrel a hátunk mögött?
DGY: Éltem Finnországban, az ottani iskolarendszer szabad embereket nevel. Amikor a gyerekeim megszülettek, megijedtem. Addig mindig el tudtam kerülni a hatalmi helyzeteket, de az apaság sarokba szorított. Azt mondtam, jó, egy célom van, szabad embereket nevelni. Nem tudom, hogy sikerült-e. Amikor a gyerekeim első nap hazajöttek a berlini iskolából, megkérdeztem, mi a különbség a magyarhoz képest. Azt mondták, Berlinben minden tanár fiatal, itthon pedig öreg. Ennyi elég ahhoz, hogy lássuk, a magyar oktatási rendszer bajban van. Magyarországon a fiatalok számára alig kínál jövőt ez a pálya, Finnországban minden tanári helyre öten jelentkeznek. Tanítani azt jelenti, hogy valaki olyan embert nevelünk, aki nálunk okosabb. Az a célom, hogy a gyerekeim nálam okosabbak legyenek. Úgy hülyézhessenek le, hogy igazuk legyen. Magyarországon az oktatás az ilyet kevésbé tűri, tekintélyelvűbb. Én nagyon sokat köszönhetek a tanáraimnak, akik csak annyit tettek, hogy nem megaláztak, nem a saját pozíciójukat akarták megerősíteni rajtam keresztül, nem a hatalmukat gyakorolták, hanem ajándékot adtak. Máig öröm számomra a tanulás. Még a kilencvenes évek elején, az egyetemen is lehetett ebből valamit érezni, a tanárok ebben a szellemben álltak hozzánk. És a csoporttársaim közül ma szinte mindenki külföldön van, Oxfordban, Cambridge-ben, pedig itthon kellene lenniük.
MN: Te is elmentél Berlinbe. Menekülsz?
DGY: Dehogy. A német kultúra befogadott, a könyveimet olvassák. Egyéves ösztöndíjat kaptam, mert meg akarnak ismerni, szeretnének velem párbeszédet folytatni. Nem értem, Budapesten miért nincs például a DAAD-hez hasonló ösztöndíj. Tíz pesti lakást kellene fenntartani ehhez. Akárhová megyek, és látok valami jót, azt kérdezem: miért nem másoljuk le?
MN: Amikor a CEU-t is elüldözik, nem gondolhatod komolyan, hogy ez most a legaktuálisabb kérdés Orbánék számára.
DGY: Ezt nem most találtam ki, tizenöt éve mondogatom. Akkor sem csinálta meg senki. Az más kérdés, hogy Magyarország legnagyobb veszélye, hogy elszigeteli magát. Azt kérdezed tőlem, miért megyek Berlinbe? Hogy utána hazajöjjek, hogy ezt az elszigeteltséget csökkentsem.
MN: És ha egy év múlva, amikor hazajössz, már tényleg diktatúra lesz? Lehet, hogy haza se engednek, mint a török barátaidat.
DGY: Mindig fennáll a veszélye annak, hogy el kell menekülni. De én nem készülhetek erre, nem adhatom fel az első pillanatban. Azt láttam annak idején, hogy az emberek az utolsó percig küzdöttek. Azt remélem, az életem következő húsz évében egy nagyon kreatív szakasz következik. Az fontos cél, hogy ezt ne kelljen feláldoznom. Mindent meg kell tennem azért, hogy írhassak. De én nem készülök elmenni innen.
MN: Legújabb köteted, az elmúlt másfél évtized novellatermésének válogatása mégis a menekülési kísérletekről szól. A címadó Rendszerújra tökéletes látlelete a jelenlegi helyzetnek. Megfogalmazza minden normális érzésű ember vágyát, kitörni az orbáni rémálomból. Tudatos politizálás ez a részedről?
DGY: Direkten nem politizálok. Egyszerűen aktuálissá válnak a szövegeim, anélkül, hogy akarnám. Az, hogy valaki a nyakunkra akar lépni, pusztán azért, mert megteheti, mindig aktuális lesz. A valóság utolérte ezt a sztorit is, a Rendszerújrát, olvasom, Kínában készülnek bevezetni a hazafipontokat. Vágyunk a disztópiákra, rengeteg ilyesmit olvasunk. Senki sem szeretné, hogy parancsolgassanak neki, hülyék meg végképp ne. Švejk pont attól bátor, hogy folyamatosan a saját hülyeségükkel szembesíti a feletteseit. A hülyéknek semmi sem fáj jobban, mint ha megmondják nekik, hogy hülyék.
MN: Bármennyire aktuális is, felmerült bennem, nem alibikönyv-e a Rendszerújra. A Máglya óta nem jelent meg regényed, és hát ez is egy piac, jelen kell lenni. Volt ilyesmi kényszer benned?
DGY: Amikor megjelent A fehér király, már volt egy kötetre való novellám. Ha akkor azokat kiadom, az talán valóban alibikönyv lett volna. De láttam, hogy abból az anyagból előbb-utóbb két nagyon különbözően egységes könyv lesz, ha dolgozom még rajta. Kivártam inkább a nyolc évet, amíg kész lett a Máglya. Aztán egy évre rá jött az Oroszlánkórus, most meg itt a Rendszerújra. Tizenöt évig dolgoztam ezekkel a novellákkal, amíg összeálltak, amíg olyan könyv lett belőlük, aminek van eleje és vége. Ez tudatos döntés.
MN: Stagnál, nő vagy éppen sorvad az olvasók tábora?
DGY: Nem kell temetni a betűt. Sokan olvasnak irodalmat, ha nem könyvben, akkor e-bookon vagy Facebookon. Mindegy, mi a szöveghordozó. Fontosnak tartom, hogy a napilapok és hetilapok is közöljenek szépirodalmat. Nézd meg, mi az, ami egy régi lapból ma értékelhető. Az irodalom. Magunknak tartozunk azzal, hogy olvasunk, mert ez az egyetlen út, hogy a švejki hülyék királyságából kimeneküljünk. A szövegek gondolkodni tanítanak, és arra, hogy ne higgyük el a hazugságot.
