Első pillantásra nem sok jóval kecsegtetnek ezek a címek. Háziasszony-vigasztaló nőirodalmat ígérnek a giccsesebb fajtából, limonádét, ahogy régen hívták az ilyesmit, "lányok - asszonyok" (ez egy tévéműsor volt nálunk, még a daliás időkben) életválságait, boldogtalanságukat és boldogulásukat érző szívvel és megértéssel ecsetelő történeteket. És, ha úgy vesszük, ígéretüket teljesítik is. Történetei (tizennégy kötetet tett közzé eddig, közülük egy - a Lives of Girls and Women, 1971 - regény, a többi mind elbeszélésfüzér) szinte kivétel nélkül ugyanazon a meglehetősen szűkös határok között húzódó földrajzi és társadalmi terepen játszódnak: az írónő gyermekkorának és érett éveinek lakóhelyén, a kanadai Ontario állam kisvárosias-falusias vidékén, erdők-tavak közelében. Szereplői átlagemberek, közhelylények, lányok és fiúk, férjek és feleségek, akik ezen a tájon élik le szokványos életüket. Felnőnek, szerelmesek lesznek, megházasodnak, megcsalják házastársukat, kibékülnek vagy újraházasodnak, tönkremennek, majd talpra állnak, aztán eltemetik szüleiket, vagy a szüleik őket, ha előbb náluk kopogtat a vég (ez többnyire valami alattomos, gyógyíthatatlan és halálos kór, rák, Alzheimer, Parkinson alakjában történik).
Ám Alice Munro írásai mégsem teljesítik a címükben ígérteket. A banális életfelszín itt sötét üregeket rejt, az elbeszélések szereplőinek élete szinte észrevétlenül fordul katasztrófába, a kiszámíthatónak és rendezettnek látszó élet valójában aknamező: vér, erőszak, borzalom és téboly leselkedik a novellák hőseire, illetve - súlyozottan - hősnőire. Mint ahogy talányos bonyodalmakat, dermesztő rejtelmeket fed el, persze csupán látszatra, illetve ideig-óráig, a csendes és higgadt előadásmód, az áttetszően keresetlen nyelvezet és hagyományosan épkézláb, "eleje-közepe-vége" elbeszélésszerkezet is. Ildiko de Papp Carrington, Munro vélhetőleg magyar származású vagy rokonságú monográfusa Munro írásművészetét a "kézbentarthatatlan kézbentartásának", az "uralhatatlanság uralásának", a "kezelhetetlenség kezelésének" nevezte könyve címében (Controlling the Uncontrollable: The Fiction of Alice Munro, 1989). Munro témáira és előadásmódjára egyaránt áll ez a megállapítás. Írásai, ezek a csehovi és joyce-i mércével mérhető elbeszélések létünk legkezelhetetlenebb igazságát "kezelik" irodalmilag, miközben rezzenetlen nyugalommal képesek szembenézni vele, és segíteni nekünk, hogy mi is szembenézzünk vele: maga az élet az az alattomos, gyógyíthatatlan és halálos kór, amely elviszi novellái szereplőit, mint ahogy bennünket is.
Az irodalmi Nobel-díj celeb-show, nemzetközi ki mit tud ("a Nobel-díjas dicsőséget szerez hazájának"), valamint lóverseny (Christian Lorentzen, a London Review of Books szerkesztője, miután lapjában még a nyáron lerántotta Munro legújabb kötetét, szagot kapott, és lefogadta Nobel-díjasra az írónőt a bukiknál - bejött neki, 400 fontot nyert a dolgon). Akadtak díjazottak, akik éppen ezért nehezen viselték a dolgot. Sartre visszautasította a díjat ("ő elvből nem fogad el semmiféle intézményes tagságot, díjat vagy kitüntetést, különben is, adják a Nobelt Solohovnak, inkább megérdemli"), Camus-t pánik fogta el a hír hallatán, Beckett sorscsapásként élte meg, Kertész a minap úgy nyilatkozott, hogy a Nobel-díjjal őt "tönkretették", "holokauszt-bohócot csináltak belőle".
Alice Munrót azt hiszem, nem kell félteni ezektől a kockázatoktól és mellékhatásoktól. Sokat látott öreg hölgy, szívós és kitartó munkása mesterségének, amelyet mindig is az "irodalmi élettől" és hasonlóktól biztonságos távolságra gyakorolt. Túl van minden hívságon, hírlik, hogy írni sem akar többet - úgyhogy benne már a Nobel-díj sem tehet kárt.
