"Csak azért lett ez a levelem hosszabb, mert nem volt időm rövidebbet írni."
(Pascal: Vidéki levelek, XVI.)
A levélregény egyik trükkje, hogy többnyire dokumentumnak álcázza magát. Akkor is álcázza magát, ha valódi dokumentum. Ha már a kezünkbe vesszük, és a leveleket levélként olvassuk, mindenképp hinnünk kell az ábrázolt világ létezésében vagy a leírt tények hitelességében, hiszen a szubjektivitás forrása, maga a levélíró is egy axióma: volt egy ilyen személy, létezett, tehát mindez igaz. (Talán nem véletlen, hogy Frankenstein és Dracula is levélregényben tűnik föl.) A dupla fenekű műfaj lehetőségeivel már Rousseau mesterien bűvészkedik, s mint ahogy az Új Heloise (1761) előszavában írja: "Hogy én írtam volna az egészet, és a teljes levelezés fikció volna? Mit érdekel ez titeket, emberek? Akárhogyan is, számotokra ez mindenképpen fikció." Sokatmondó az alcím is: Az Alpok lábánál, egy kis faluban élő szerelmespár leveleit összegyűjtötte és közzéteszi Jean-Jacques Rousseau. A másik élete, még ha igaz is: nekünk fikció. Az Heloise-t nemcsak levelek, de titokban egymás kezébe nyomott egy-két mondatos levélkék is színezik, ezek leginkább az internetes chatre emlékeztetnek villámgyors tempójukkal. Rousseau a leveleket nem dátumozza, meghagyja őket valamilyen több évre terjedő időtlenségben, legtöbbször hiányzik a megszólítás és az aláírás, a regényes formálás szándéka nyilvánvaló. A tervezett előszóból - amely formája szerint beszélgetés egy bizonyos N. és a szerző között a kéziratról, afféle interjú, amelynek során N. le akarja beszélni a közlésről Rousseau-t - függelék lett. Bár Rousseau nem jelenti ki, hogy a közölt levelek igaziak vagy sem, megjegyezni kívánja, hogy "...egy igazán szenvedélyes szerelmeslevél gondatlan, diffúz, terjengős, rendetlen, csupa ismétlés". Mire N.: "...ha mindez csupán fikció, rossz könyvet írt; de jelentse ki, hogy ez a két nő létezett, és én minden évben, amíg élek, újra el fogom olvasni ezt a gyűjteményt." Fiktív és dokumentáris szándékos összegubancolása igencsak megy a szerzőnek (talán nem véletlenül fejlődött ki később az üldözési mániája). Ugyanez áll a száz évvel korábbi Portugál levelekre (1669): az első kiadás címlapja azt állítja, portugálból fordították, ám mára kiderült, hogy valószínűleg a portugál apáca, Marianna Alcoforado sem létezik, életrajzát a levelekből utólag rekonstruálták, és a bejai zárda - ahol állítólag kinézett az ablakon, és meglátott egy francia katonatisztet (az ablakot is rekonstruálták) - ma kedvelt turistacélpont. A valódi szerző neve, ha igaz: Gabriel-Joseph de La Vergne, Guilleragues grófja. Goethe szintén csak közzétesz és kommentál (1771): "Amit csak megtudhattam a szegény Werther történetéről, szorgalmasan összegyűjtöttem, és most elétek bocsátom, és tudom, hálásak lesztek érte" - s legalább annyira hozzájárult a könyv sikeréhez a hős létezésébe vetett bizalom, a találgatás, vajon ki lehet; az azonosítás és azonosulás játéka, mely később az öngyilkossági hullámot is elindította. Három példánkból is látható, hogy a levélregény fénykorában is leginkább szerelmi történetek bonyolítására volt alkalmas, mint amilyen Richardson pedánsan lebonyolított Pamelája (1740), a levélregényjárvány kórokozója, és ennek zseniális paródiája, a féltékeny Fielding által villámgyorsan lefirkantott és névtelenül kiadott Shamela (1741). Fielding annyira pofátlan, hogy a regény elejére illeszt egy levelet, amit a könyv kiadója saját magának címez: "Kedves Uram, akármiképp is került birtokába a kitűnő Shamela, adja ki... higgye el, számos Kiadást fog megérni, valahány Nyelvre lefordítják, minden Nemzet és minden Kor olvasandja majd... őszintén kívánok Önnek minden jót: Saját Maga." Rousseau hétéves korában az anyja hagyatékában talált szerelmes regényeket olvasta apjával hajnalig. A műfaj egyik kívánalma, hogy nincs idő halogatásra, expozícióra, azonnal benne vagyunk a közepében, voltaképpen már az elején mindent tudunk, és inkább a szereplők belső világának, érzelmeinek alakulása izgat bennünket, mint az eléggé kiszámítható külső fordulatok. Különbség a Richardson megalkotta tisztességes szobalány - aki mint egy zárdai apáca, mindvégig ellenáll, és végül elnyeri jutalmát - és Fielding számító, közönséges ribancként viselkedő cselédje között - aki szintén elnyeri ugyanazt a jutalmat - a játszmát illetőleg alig van, csupán a beszédmódban, a dialektusban. Mint a The Color Purple hősnői (Alice Walker regényének magyar címe sajnos: Kedves Jóisten, 1982), akik úgy írnak, ahogyan beszélnek, azt írják, amit hallanak, az afroamerikai hangzásvilágot hozzák autentikusan, lüktetően, a regény varázsa részben e beszédmódban rejlik, miként a patchwork-szerű Fanni hagyományai (1792) esetében. Walker levélírója, Celie először csak Istenhez ír, így legalább a kézbesítéssel nincs gond, majd Nettie, a Celie brutális férje életében felbukkant szerető írja a leveleket Celie-nek, míg végül a nők egymásba lesznek szerelmesek, ez hozza meg azt a felszabadulást, amit Julie, az Heloise hősnője a tragikus halálban talál meg, Pamela (és Shamela) az osztálylétrán följebb vivő arisztokrata partiban. Ugyanez a szerelem fűti Madame Sévigné levéláradatát, csak éppen lánya iránt; a formát a korban divatos "roman-fleuve", a folyóregény végtelen hömpölygése adja: egy idő után Madame Sévigné tudatában volt, hogy másolják és terjesztik leveleit, az egyre szélesebb közönségnek írt, privátnak mímelt, valójában fikcionalizált beszámolókat. E levelek révén sikerült a Szent Lajos király hídjában (1927) felbukkannia mint Montemayor márkiné. Wilder így vezeti be az első idézetet: "Két évvel Spanyolországból való visszatérése után egy csomó olyan jelentéktelen esemény történt, mely nagyon sokat fölfed a márkiné lelki életéből... [ezért a] ...leghelyesebben teszem, ha a levél első részét lefordítom, s magyarázom." Pascal - aki a Vidéki levelekben (1656- 57) egy bonyolult és egész Franciaországot lázban tartó teológiai vitába avatkozott bele - az amatőr teológus burleszkfilmhősre emlékeztető naivitásával csetlik-botlik a különböző rendek, szekták és iskolák között, és úgy tesz, mint aki nem igazán elkötelezett egyik irányban sem: a fiktív címzett és a fiktív én közé kifeszített forma fölszabadítja, szinte kihallatszik a sorok közül a rá különben nem jellemző felhőtlen kacagás. A meghaladhatatlan csúcs mégis a Veszedelmes viszonyok (1782): a briliáns időkezelés, a keresztbe szőtt fordulatok és diabolikus szenvedélyek teszik az egyetlen valódi levélregénnyé a szememben: a végén, mint a Hamletben, a színpad tele van holttestekkel, a manipulátor saját áldozatává válik. Dosztojevszkij első művében, a Szegény emberekben (1846), hatalmas leleménnyel arra kényszeríti hőseit, akik találkozhatnának is, hiszen egymással szemközt laknak, hogy levelezzenek. A tényleges, külső idő és a levelekben megformált belső idő szinkópás ritmusa a két érzelmileg egymásra utalt ember aritmiáját is előrevetíti: a lány érdekházasságot köt, a férfi beköltözik a lány elhagyott lakásába. Amikor először belép oda, észreveszi, hogy egyik levelének papírját a lány hímzőfonál gombolyításához használta, s az asztalon ott hever egy megkezdett levél, amit már nem volt idő befejezni. A szenvedélyes levelekből szánalmas, tragikusan lefokozott tárgyak lesznek.
