Eriket az apja kéjes élvezettel verte ronggyá minden este, ő pedig az iskolában alakított ki ökölharcra épülő kis bűnszervezetet. Miután onnan kicsapják, azzal a reménnyel érkezik a vidéki internátusba, hogy maga mögött hagyhatja az erőszakot, de mivel nem akar behódolni, maga válik annak első számú célpontjává.
Az ötvenes években járunk: ez még nem az a Svédország, amire liberális mintaállamként mutogatnak. A finnek lenézett szolgák, reggelente a kommunisták legyőzéséért imádkoznak az iskolákban, az egykori lelkes nácik elfogadott tagjai a társadalomnak, és kiközösítik, akinek „szocialista” az apja. Legalábbis abban a zárt fiúiskolában, ahová Erik kerül, és amelyben a „bajtársi nevelés” hagyománya jegyében a tanulók önkormányzati rendszerben szervezik meg saját életüket. Ennek alapja a feltétlen tekintélytisztelet, és csak azt nehéz eldönteni, hogy a folyamatos fizikai erőszak szolgálja a rendfenntartást, vagy fordítva: az egész rend voltaképpeni célja, hogy a nagyobbak kiélhessék erőszakos vágyaikat.
A verések és verekedések leírása hipnotikus erejű, részletes és szakszerű. Az iskolában kibontakozó hatalmi harc, a diákokat megnyomorító „hagyományokat” támogató vagy eltűrő felnőtt világ leírása számos találó részlettel szolgál. Az érzelmi viszonyok közül az atletikus Erik és a kövér könyvmoly, Pierre szoros barátsága a maga példázatszerűségében is megkapó, a végére tartogatott kamaszszerelem viszont fölösleges.
Az állítólag tízmillió példányban eladott szerző, Svédország egyik legismertebb oknyomozó és tévés újságírója 1981-ben írott könyve most fordult le magyarra. A kiadó az Iskola a határont emlegeti a hátlapon, ami valóban jól jelzi az könyv irányát, bár ezt a néhol túlságosan bőbeszédű, néhol szakadozott elbeszélésmódot csúnya sportszerűtlenség lenne Ottlikhoz mérni.
Fordította: Dr. Dobosi Beáta. Animus, 2016, 304 oldal, 3390 Ft
