„Ezer évre vagyunk tőle” - Kim Stanley Robinson író

Korunk egyik vezető sci-fi szerzőjének Aurora című új regényében egy többgenerációs csillaghajó évszázadokat átölelő útja súlyos kudarcokhoz vezet. A szerzőt telefonon kérdeztük arról, hogy meghódíthatunk-e valaha távoli bolygókat, hogy mit teszünk majd a Marssal, és hogy mikor fognak végre a robotok regényeket írni.

Magyar Narancs: Milyen könyveket olvasott, mielőtt hozzákezdett az Aurora megírásához? Létezik már tudománya a sok száz évet igénylő űrutazásnak?

Kim Stanley Robinson: Az 50-es években a fizikus Freeman Dyson és az Orion-projekt köreiben volt rá példa, hogy ilyen gondolatkísérletekbe kezdtek. Később, a hetvenes években a NASA segítségével folytatták a munkájukat ezek a think-tankek – könyvet ugyan sohasem publikáltak, de a kutatá­saik elérhetők az interneten. Azóta azt lehet mondani, hogy a bolygókutatók, rakétamérnökök hobbijává alakult a téma: az űrtudomány szellemi játék, amit a szabad idejükben űznek. Amikor kutattam a regényhez, elolvastam mindent, amit találtam, aztán megpróbáltam kieszelni, hogy mi lehet a legkonzervatívabb, legészszerűbb verziója a csillagközi utazásnak. Ami az utazás célját illeti, a hozzánk relatíve közel fekvő csillagrendszerek Föld-szerű bolygói egytől egyig túl nagyok voltak ahhoz, hogy a helyi gravitáció az ember számára elviselhető legyen. Úgyhogy megkérdeztem pár kutatót a NASA-nál, hogy a 12 fényévre lévő Tau Ceti-rendszer bolygóinak lehet-e olyan holdja, amely nagyjából azonos a Föld méreteivel. Szerintük lehet, bár nem tudjuk, hogy valóban létezik-e – a regényemben az Aurora nevű hold így végeredményben kitaláció.

MN: Az utóbbi években rengeteg Föld-szerű bolygót fedeztek fel az univerzumban. De ha jól értem a regényt, ön határozottan kizártnak tartja, hogy valamelyiken is élni tudjunk, hacsak nem az elemi részecskékig menően tökéletes másolata a mi bolygónknak.

KSR: Nagyjából így van, bár a feleségem, aki kémikus, mindig azt mondja, hogy semmire se mondjam, hogy lehetetlen – úgyhogy azt mondom inkább, hogy nagyon valószínűtlen. Elég alaposan végiggondoltam, hogy az emberi élet nemcsak ezen a bolygón, hanem ezzel a bolygóval együtt is fejlődött, így az itteni gravitáció, mágneses mező és a kémiai elemek összetétele döntő jelentőségű, és ha nagyon eltávolodunk mindettől, akkor az pusztító hatással lehet ránk. Ma már meggyőződésem, hogy mi, emberek akkor tudunk csak életben maradni hosszabb távon, ha itt, ezen a bolygón tervezzük a jövőnket. Mert a másik fele ennek az, hogy minél inkább Föld-szerű egy távoli bolygó, annál valószínűbb, hogy találunk rajta valamiféle életet. Az pedig igen nagy valószínűséggel mérgező a számunkra, vagy pedig mi vagyunk mérgezőek az ő számára – az pedig, hogy, mondjuk, allergiás reakciót adunk-e egy mikroorganizmusnak, csak túlságosan veszélyes kísérletekkel volna eldönthető. Szóval akár élő egy bolygó, akár nem, megtelepedni rajta mindenképpen rendkívül nehéz.

MN: Azok a kutatók a NASA-nál, akikkel beszélt a felkészülés során, találkoznak mostanában élesben is ezekkel a problémákkal?

 

Fotó: Fred Gladdis

KSR: Persze, nagyon is gyakorlati kérdés ez most a Mars miatt. Egyrészt nem tudjuk, hogy a Mars élő bolygó-e vagy sem: elméletben lehetséges, hogy abban a mélységben, ahol a bolygó hője vízzé alakítja a jeget, még mindig van bakteriális élet. Ma már tudjuk, hogy az élet lehetséges akkor, ha jelen van a víz, a hő és az ásványi anyagok együttese – bakteriális szinten nincs szükség napfényre. Másfelől pedig, ha elutazunk a Marsra, akkor minden sterilizálási erőfeszítés ellenére magunkkal fogunk vinni földi baktériumokat. Ez örök problémát jelent: az ember nem tud megismerni egy bolygót anélkül, hogy meg ne fertőzze.

MN: A Mars-utazás nem igényel ilyet, de ha távolabbra is szeretnénk majd eljutni, akkor jönnek képbe a többgenerációs űrhajók. Lehet egy ilyen út valaha is etikus vállalkozás?

KSR: Nagyon súlyos probléma, hogy mindazok, akik már a hajón születnek, nem a saját döntésükből élnek egy zárt térben, amelyet könnyen állatkertnek vagy börtönnek láthatnak. Nagyon könnyű elképzelni, hogy néhány év után egyszerűen megőrülnek a helyzettől. De nézzük másképp: ha el tudjuk képzelni, hogy az emberi civilizáció elterjed az egész Naprendszerben, hogy aszteroidákon, a Marson, a Jupiter és a Szaturnusz holdjain is élünk, hogy emberek képesek szülni a különféle gravitációjú helyeken, és generá­ciók óta mindenki elégedett a maga helyzetével, akkor az emberiség talán készen áll majd arra, hogy elindítson egy többgenerá­ciós űrhajót egy távoli naprendszer felé. Ezer vagy kétezer évre vagyunk jelenleg ettől, és az egyik problémám íróként éppen az, hogy emiatt a csillaghajós történetek óhatatlanul csupán furcsa eszképizmusnak mutatják magukat a felszínen.

MN: Ezzel együtt az Aurora utazása már a kezdetekkor hangsúlyosan metaforikus.

KSR: Igen, szerencsére szinte nem is lehet kikerülni egy sci-fiben a metaforikus rétegeket: az űrhajó mindig a várost, a robotok a munkásosztályt, a mesterséges intelligencia a tudományt helyettesíti – és így tovább.

MN: A regény narrátora a hajó mesterséges intelligenciája, amely felé a szereplők komplex érzelmeket táplálnak. Hol van ön szerint a határvonal ebben? Mikortól tekintünk egy MI-re élőlényként?

KSR: Szerintem elég alacsony a küszöb. Az elhihető társalgás már elég hozzá. Az úgynevezett Turing-teszt is azt mutatja, hogy ha egy mesterséges intelligencia beszéd útján intelligensnek képes mutatni magát, akkor az emberek öntudatot társítanak hozzá. Van egy másik kísérlet is, amiről a könyvben is említést teszek, ez a Winograd-teszt, amelynek során az MI-nek el kell döntenie, hogy mire vonatkozik egy névmás. Például azt mondjuk, hogy ráejtettem a tekegolyót az üvegasztalra, és eltört. Aztán megkérdezed a komputert, hogy mi tört el. Az ember jól ismeri a tekegolyót és az üveget, úgyhogy azonnal válaszolni tud, a komputernek viszont óriási mennyiségű általános tudást kell megmozgatnia hozzá, és minél bonyolultabb a mondat, annál kevésbé valószínű, hogy jól válaszol.

MN: Képes lesz ön szerint egy MI regényt írni még a mi életünkben?

KSR: Nem valószínű. A Winograd-probléma milliószorosát kellene hozzá megoldania minden lépésnél. Az én regényemben egy kvantumszámítógép beszél, amely extrém gyors számításokat képes végezni, de a kvantumszámítógépek ideája technikailag annyira ellentmondásos, hogy nem valószínű, hogy valaha is létrehozzák a valóságban.

MN: Megkérdezhetem, hogy mi vonzotta önt eredetileg a természettudományhoz? Ha jól tudom, az egyetemen irodalom szakosként végzett.

KSR: Igen, kerülő úton jutottam el a tudományhoz. Először a science fiction kezdett érdekelni, mégpedig azért, mert Kaliforniában nőttem fel, ahol az élő környezet totálisan átalakult a gyerekkorom idején, ami kifejezetten traumatikus élmény volt. Úgy találtam, hogy azok a hirtelen változások, az a radikális elmozdulás, amely a sci-fikben meghatározó, Kaliforniában a mindennapok részét képezi, így én a realizmus hordozóját láttam meg a sci-fiben. Az pedig elég hamar világossá vált, hogy minél többet tudsz a tudományról, annál jobb sci-fit vagy képes megalkotni. Úgyhogy könyvről könyvre haladva szedtem össze a tudást: mindig olyasmit olvastam, amire aktuálisan szükségem volt.

MN: A mai, futurisztikus technikával csordultig telített világban mi tesz egy regényt sci-fivé?

KSR: Elsősorban az, hogy a jövőben játszódik. Még akkor is, ha nincs benne sok tudomány, ha megfogsz egy tetszőleges regényt, és a cselekményt a jövőbe helyezed, akkor az már science fiction. Vagy ha úgy nyúlsz bele a történelembe, hogy kulcspontokon megváltoztatod, és olyan eseményeket mutatsz be, amelyek sohasem történtek meg.

MN: El tud képzelni manapság, amikor már semmi sem lep meg senkit sem, olyan tudományos áttörést, amely megváltoztatná az emberek világszemléletét?

KSR: Ekkora horderejűt nem, de ha, mondjuk, elérnénk, hogy az ember 150 évig éljen, az mégiscsak radikális változás volna. Vagy ha olyan állomásaink lennének a Holdon és a Marson, mint most az Antarktiszon. Ami a hosszabb távú célunk a Marssal, vagyis hogy néhány évet ott éljenek az asztronauták, majd térjenek vissza közénk, az körülbelül megtörténik az Antarktiszon. Viszont az Antarktisz senkit sem érdekel. Pedig gyönyörű és felkavaró hely – tudom, mert jártam ott, és tényleg olyan, mint egy másik bolygó. Mégsem érdekel senkit az, ami ott történik, és ha ezt észben tartom, akkor arra jutok, hogy valószínűleg egy Mars-bázis ténye is hamar normalizálódna, és pár év után már az sem izgatna senkit sem.