Májusban lejár az MNG-t huszonhét éve igazgató Bereczky Loránd mandátuma. A Nemzetközi Műkritikusok Magyar Szervezete, az AICA által szervezett beszélgetésen sok mindenről szó esett - a legkevesebb a múzeum örökségéről.
Mit jelent a "nemzeti" a huszonegyedik században? Milyen új utak nyílnak egy olyan intézmény számára, amely régóta nem érzékeli az idő múlását? Mi az MNG szerepe a helyüket kereső képzőművészeti közintézmények rendszerében? Ilyesmik érdekelték Sasvári Editet és Horányi Attilát, akik az AICA részéről a kerekasztalt moderálták. Különösen izgalmassá tette ezeket a kérdéseket, hogy a meghívottak (Baán László, a Szépművészeti Múzeum, Bencsik Barnabás, a Ludwig Múzeum, Bereczky Loránd, a Magyar Nemzeti Galéria igazgatója, György Péter esztéta, illetve Marosi Ernő, az MTA Művészettörténeti Bizottság elnöke) még sosem ültek a nyilvánosság előtt egy asztalnál. Pedig idestova két év is eltelt azóta, hogy Baán László - aki a Fidesz-éra kulturális államtitkárából avanzsált a Szépművészeti Múzeum igazgatójává - egy komoly nemzetközi lap hasábjairól üzente haza: el tudja képzelni, hogy újból összevonják az MNG-t és a Szépművészeti Múzeumot (amiből mindenki arra asszociált - egyébként helyesen -, hogy ezt az új csúcsintézményt ő maga kívánja vezetni). A Szépművészetiből 1957-ben emelték ki a későbbi MNG (magyar művészeti) anyagát, a kilencvenes évek elején pedig az MNG-ből önállósult egy harmadik intézmény, a Ludwig Múzeum, amely a magyar államnak adományozott hetven mű alapjain kezdte el a kortárs gyűjtést, míg az MNG ezzel párhuzamosan továbbra is foglalkozott jelenkori művekkel.
Lett volna tehát miről tárgyalni, a beszélgetés azonban ripsz-ropsz afféle lakossági fórummá alakult át. Először Baán László és az általa négy éve vezetett SZM működése vált célponttá. "Nem árt olyasmit is csinálni, ami érdekli a közönséget" - vezette fel mondandóját Baán, utalva a "gyűjtés-kutatás-bemutatás" triumvirátusához ragaszkodó régi motorosok szerinte nem kellően fogyasztóbarát múzeumi szemléletére. Baán azonban látványosan mellélőtt, amikor ebben a szakmai körben az intézmény-összevonás témáját piszkálta. "A magyar művészetnek rosszat tesz a gettóba zárás, erre praktikusan nincs európai gyakorlat" - mondta, mire a közönség egyszerűen kinevette a nemzetközi múzeumi tájképet illető tájékozatlanságáért. A vérmes iróniáról és pengeéles vitakészségről a Ludwigban is tanúságot tevő Marosi Ernő egy hasonlattal riposztozott: a két intézmény összevonásának ötlete olyan, "mintha a harmincéves gyereket vissza akarnák tuszkolni az anyjába". Az Akadémia alelnöke szerint a múzeum ma is elsősorban kutatóhely, s a Szépművészeti nem tesz mást, mint lábbal tiporja ezt a hagyományt. "A Szépművészeti olyan kiállításokat rendez, amihez nincsen szükség Szépművészeti Múzeumra, csak egy jól működő légkondicionált kiállítóteremre" - mért végső csapást Baánra. Bereczky Loránd szempontjából a képlet pofonegyszerű. Az országos közgyűjtemények, így köztük az MNG, "egy adott közösség életének történelmi menetében jelentőséggel bíró" és "szubjektív, valamint objektív mércékkel is mérhető" képzőművészeti emlékeit gyűjti és őrzi. A leköszönő főigazgató szerint ennek a küldetésének az MNG tisztességgel eleget tett, s elsősorban a "műtárgy tiszteletét" hagyja örökül az utókornak.
A másik célkeresztbe került szereplő Baán egykori pártfogója, György Péter volt, akit az Élet és Irodalomban január végén megjelent kritikájáért állítottak pellengérre - e kritikában György az MNG működésének avíttasságáról alkotott véleményét fejtette ki a Vajda Lajos-kiállítás apropóján. Bereczky egy vállveregetős ("volt egy rossz napod, túlvagyunk rajta") fordulattal lendült túl a dolgon, Mojzer Miklós viszont, a Szépművészeti veterán főigazgatója a közönség sorai közül emelkedett szólásra, hogy előzetesen papírra vetett expozéjában haladéktalanul helyrerakja az eltévelyedett Györgyöt. Összességében úgy tűnt, a muzeológusszakma gyomra nem veszi be, hogy egy közszereplő értelmiségi nálunk is feltalálta a múzeumkritika műfaját. Márpedig György Péter ezen a fórumon is ragaszkodott ahhoz a többiekéhez képest nagyon is radikálisnak számító meggyőződéséhez, hogy "a nemzeti intézményrendszernek a posztnemzeti korszakban újra kell gondolnia magát, különben elveszíti a jelentőségét" (felhördülés a közönség soraiban). "Az urbanisztikai kontextust nem belevenni a múzeumról szóló diskurzusba, az vakság. A kontextushoz tartozik, hogy hányan látogatják a múzeumot, és van-e bejárata (a Ludwig Múzeumnak például nincsen - S. N.). A magyar múzeumi rendszer egységesen gondolandó el Budapest huszonegyedik századi dinamikus kulturális térrendszerében. Ha ebben képzeli el magát, akkor újra kell definiálnia magát."
Vagyis újból a vitát inspiráló kérdésekhez értünk, amelyekhez a moderátorok hiába próbálták visszaterelni a szereplőket. Pedig ha a szakterületek jelesei elzárkóznak az érdemi vitától, akkor mások dolgát könnyítik meg, ahhoz hasonlóan, amikor a Ludwig Múzeum egyszer csak közös tető alá került a Művészetek Palotájával. Az aktuális politikai garnitúra ugyanis legkésőbb ezen eset óta lát politikaihaszon-lehetőséget a közgyűjteményekben, s hoz kénye-kedve szerint rendszerszintű döntéseket (aztán vagy megvalósítja ezeket, vagy nem). De a hátralevő idő már csak további szaftos fordulatokat tartogatott. "Nem tudom, és nem is izgat nagyon, hogy egyben kell-e lenni vagy külön" - közölte Bereczky, majd elvtársias hangon folytatta: "Kollégák, hol vagyunk, hát eljöttetek vérszagra? Hát nem szoktuk gyilkolni egymást! Lacinak (Baán László - S. N.) milliószor mondtam már, hogy amit nagyon meg akarsz csinálni, azt ne mondd állandóan, mert meg fogják akadályozni."
Ludwig Múzeum, február 27.
