Kényes gyomrok - Kerekasztal-beszélgetés a Magyar Nemzeti Galéria örökségéről

  • Somlyódy Nóra
  • 2009. március 5.

Könyv

Májusban lejár az MNG-t huszonhét éve igazgató Bereczky Loránd mandátuma. A Nemzetközi Műkritikusok Magyar Szervezete, az AICA által szervezett beszélgetésen sok mindenről szó esett - a legkevesebb a múzeum örökségéről. Somlyódy Nóra

Májusban lejár az MNG-t huszonhét éve igazgató Bereczky Loránd mandátuma. A Nemzetközi Műkritikusok Magyar Szervezete, az AICA által szervezett beszélgetésen sok mindenről szó esett - a legkevesebb a múzeum örökségéről.

Mit jelent a "nemzeti" a huszonegyedik században? Milyen új utak nyílnak egy olyan intézmény számára, amely régóta nem érzékeli az idő múlását? Mi az MNG szerepe a helyüket kereső képzőművészeti közintézmények rendszerében? Ilyesmik érdekelték Sasvári Editet és Horányi Attilát, akik az AICA részéről a kerekasztalt moderálták. Különösen izgalmassá tette ezeket a kérdéseket, hogy a meghívottak (Baán László, a Szépművészeti Múzeum, Bencsik Barnabás, a Ludwig Múzeum, Bereczky Loránd, a Magyar Nemzeti Galéria igazgatója, György Péter esztéta, illetve Marosi Ernő, az MTA Művészettörténeti Bizottság elnöke) még sosem ültek a nyilvánosság előtt egy asztalnál. Pedig idestova két év is eltelt azóta, hogy Baán László - aki a Fidesz-éra kulturális államtitkárából avanzsált a Szépművészeti Múzeum igazgatójává - egy komoly nemzetközi lap hasábjairól üzente haza: el tudja képzelni, hogy újból összevonják az MNG-t és a Szépművészeti Múzeumot (amiből mindenki arra asszociált - egyébként helyesen -, hogy ezt az új csúcsintézményt ő maga kívánja vezetni). A Szépművészetiből 1957-ben emelték ki a későbbi MNG (magyar művészeti) anyagát, a kilencvenes évek elején pedig az MNG-ből önállósult egy harmadik intézmény, a Ludwig Múzeum, amely a magyar államnak adományozott hetven mű alapjain kezdte el a kortárs gyűjtést, míg az MNG ezzel párhuzamosan továbbra is foglalkozott jelenkori művekkel.

Lett volna tehát miről tárgyalni, a beszélgetés azonban ripsz-ropsz afféle lakossági fórummá alakult át. Először Baán László és az általa négy éve vezetett SZM működése vált célponttá. "Nem árt olyasmit is csinálni, ami érdekli a közönséget" - vezette fel mondandóját Baán, utalva a "gyűjtés-kutatás-bemutatás" triumvirátusához ragaszkodó régi motorosok szerinte nem kellően fogyasztóbarát múzeumi szemléletére. Baán azonban látványosan mellélőtt, amikor ebben a szakmai körben az intézmény-összevonás témáját piszkálta. "A magyar művészetnek rosszat tesz a gettóba zárás, erre praktikusan nincs európai gyakorlat" - mondta, mire a közönség egyszerűen kinevette a nemzetközi múzeumi tájképet illető tájékozatlanságáért. A vérmes iróniáról és pengeéles vitakészségről a Ludwigban is tanúságot tevő Marosi Ernő egy hasonlattal riposztozott: a két intézmény összevonásának ötlete olyan, "mintha a harmincéves gyereket vissza akarnák tuszkolni az anyjába". Az Akadémia alelnöke szerint a múzeum ma is elsősorban kutatóhely, s a Szépművészeti nem tesz mást, mint lábbal tiporja ezt a hagyományt. "A Szépművészeti olyan kiállításokat rendez, amihez nincsen szükség Szépművészeti Múzeumra, csak egy jól működő légkondicionált kiállítóteremre" - mért végső csapást Baánra. Bereczky Loránd szempontjából a képlet pofonegyszerű. Az országos közgyűjtemények, így köztük az MNG, "egy adott közösség életének történelmi menetében jelentőséggel bíró" és "szubjektív, valamint objektív mércékkel is mérhető" képzőművészeti emlékeit gyűjti és őrzi. A leköszönő főigazgató szerint ennek a küldetésének az MNG tisztességgel eleget tett, s elsősorban a "műtárgy tiszteletét" hagyja örökül az utókornak.

A másik célkeresztbe került szereplő Baán egykori pártfogója, György Péter volt, akit az Élet és Irodalomban január végén megjelent kritikájáért állítottak pellengérre - e kritikában György az MNG működésének avíttasságáról alkotott véleményét fejtette ki a Vajda Lajos-kiállítás apropóján. Bereczky egy vállveregetős ("volt egy rossz napod, túlvagyunk rajta") fordulattal lendült túl a dolgon, Mojzer Miklós viszont, a Szépművészeti veterán főigazgatója a közönség sorai közül emelkedett szólásra, hogy előzetesen papírra vetett expozéjában haladéktalanul helyrerakja az eltévelyedett Györgyöt. Összességében úgy tűnt, a muzeológusszakma gyomra nem veszi be, hogy egy közszereplő értelmiségi nálunk is feltalálta a múzeumkritika műfaját. Márpedig György Péter ezen a fórumon is ragaszkodott ahhoz a többiekéhez képest nagyon is radikálisnak számító meggyőződéséhez, hogy "a nemzeti intézményrendszernek a posztnemzeti korszakban újra kell gondolnia magát, különben elveszíti a jelentőségét" (felhördülés a közönség soraiban). "Az urbanisztikai kontextust nem belevenni a múzeumról szóló diskurzusba, az vakság. A kontextushoz tartozik, hogy hányan látogatják a múzeumot, és van-e bejárata (a Ludwig Múzeumnak például nincsen - S. N.). A magyar múzeumi rendszer egységesen gondolandó el Budapest huszonegyedik századi dinamikus kulturális térrendszerében. Ha ebben képzeli el magát, akkor újra kell definiálnia magát."

Vagyis újból a vitát inspiráló kérdésekhez értünk, amelyekhez a moderátorok hiába próbálták visszaterelni a szereplőket. Pedig ha a szakterületek jelesei elzárkóznak az érdemi vitától, akkor mások dolgát könnyítik meg, ahhoz hasonlóan, amikor a Ludwig Múzeum egyszer csak közös tető alá került a Művészetek Palotájával. Az aktuális politikai garnitúra ugyanis legkésőbb ezen eset óta lát politikaihaszon-lehetőséget a közgyűjteményekben, s hoz kénye-kedve szerint rendszerszintű döntéseket (aztán vagy megvalósítja ezeket, vagy nem). De a hátralevő idő már csak további szaftos fordulatokat tartogatott. "Nem tudom, és nem is izgat nagyon, hogy egyben kell-e lenni vagy külön" - közölte Bereczky, majd elvtársias hangon folytatta: "Kollégák, hol vagyunk, hát eljöttetek vérszagra? Hát nem szoktuk gyilkolni egymást! Lacinak (Baán László - S. N.) milliószor mondtam már, hogy amit nagyon meg akarsz csinálni, azt ne mondd állandóan, mert meg fogják akadályozni."

Ludwig Múzeum, február 27.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.