Ahogy közlekedési rendőrt sem lehet minden sarokra állítani, úgy író sem rendelhető ki minden évtizedfordulóhoz és kulturális kereszteződéshez, hogy megnyugtató módon felügyelje a ki-be menő korszellemet. Ám ha mégis sikerül találni egyet, nem árt az óvatosság, különösen, ha kortárs és regényíró az illető. A fikcióban utazók felettébb megbízhatatlanok ilyen téren, hisz hivatásuknál fogva mást se tudnak, mint összekuszálni a szálakat. Híresen megbízhatatlan társaság, Thomas Pynchon azonban még közöttük is különösön súlyos esetnek számít. Egy többszörösen visszaeső összekuszáló, hogy irodalmon túlmutató címeit - például a nagy rejtőzködőt - most ne is bolygassuk.
| ||
Mr. Pynchon a kétezres években látta elérkezettnek az időt, hogy leltárba vegye a hatvanas években virágkorát élő, de a hetvenesekre már jócskán kifulladó hippikultúra szivárványos maradványait. Kutatási területe a nyugati part, LA és a párját ritkítóan napsütötte agglomeráció, a mintavétel ideje pedig a hetvenes évek legeleje. Ha van is olyan szubkultúra, szörfös, drogos, motoros, rock'n'roll vagy masszőr kisközösség, melyet Pynchon elmulasztott volna nyilvántartásba venni, az a regény megjelenése (2009) óta előállhatott volna reklamációval, de egyetlen ilyen esetről sem tudunk, s így joggal feltételezhetjük, hogy az író jól végezte dolgát, alapos gyűjtőmunkát végzett. Mindenkinek jut legalább egy - de inkább több - bekezdés, minden kis kaszt, szekta, szub-szub-szubzsáner vagy izmozó retróosztag megkapja a maga szellemes, könnyűkezű karikatúráját. Telefonkönyvnyi mennyiség ez, ám a szerző (vélhetően) nem telefonkönyvet akart írni, hanem szépirodalmat, így nem a Yellow Pages szerkesztési technikáját választotta, hanem egy detektívregényét.
| ||
Eddig minden nagyon szép és groovy - mondhatnánk a könyv kedvenc (frankóra magyarított) szörfös szakkifejezésével, de a leggroovybb mégiscsak az az egészben, hogy Pynchon hősének (a nevem Larry, de szólítsanak csak Dokinak) semmiféle mondvacsinált ürügy nem kell ahhoz, hogy egyik szubkultúrából essen a másikba. Mert Pynchon hőse egy jóllakott - főleg droggal táplálkozó - magándetektív, s mint ilyen, egy szokványosnak látszó megbízás is megteszi. De még mennyire, hogy megteszi: mire felocsúdnánk a felütés okozta kellemes várakozásból, már jönnek is, hosszú tömött sorban, a korfestő szörfös és szárazföldi kisegzisztenciák. Nagy az isten állatkertje, s mivel isten bizonyíthatóan Los Angeles-i lakos (ebben a regényben mindenképpen), a megjelentek - véglények és csodabogarak, kulturális lábjegyzetek és majdnem híres senkik - elsősorban erről a Los Angelesnek nevezett földrészről származnak.
Az ilyet, vagyis ezt a kortársi magándetektívesdit filmen neo-noirnak hívják, s talán nem tévedünk nagyot (Pynchon úgysem nyilatkozik, úgyhogy nincs mitől félnünk), ha feltételezzük; a szerző nagyon is megkívánta azt a lazaságot, amivel Altman csempészte át Chandlert (lásd A hoszszú búcsú) a túlpartra és a hetvenes évekbe. Ami Altmannál egy hosszan kitartott, de a nyomozati szál szempontjából zéró jelentőségű macskaetetés volt, az Pynchonnél egy teljes regényt tesz ki. Egy detektívigazolványos hippi, egy rokonszenves drogos szöszmötölése saját halványuló emlékezetében és az olykor felderengő nyomok között. Hogy van-e több e változatosan egysíkú kavalkádban, mint egy mesteri ujjgyakorlat, arra ugyan nem vennék mérget vagy más tudatmódosítót, viszont az a nagyszabású semmi, amit Pynchon ezer apró epizódból tapaszt össze, felettébb szórakoztató, még ha jócskán túlírt is.
| ||
Nyelvében például nagyon él a regény, még akkor is, ha a magyar éppenséggel nem a legalkalmasabb nyelv a világon az állaza szörfös és az álkemény detektíves dumák (illetve ezek paródiáinak) élményszerű visszaadására. A groovy lehet frankó, s lehet, hogy ennél nem is lehet jobb magyar változatot találni, de akkor is hiányzik belőle valami természetes, veleszületett lazaság. Persze érthető a kiadó álláspontja is, mégiscsak hülyén vette volna ki magát, ha angolul (amerikaiul) adják ki a magyar változatot. Mindenesetre Pynchon tökéletesen beszél szörfösül, drogosul, noirul, de nem a nyelvtanítás hajtja, hanem a karikírozás erős vágya. Minden figurából a művelt író szól a művelt olvasóhoz: Pynchon, a nyelvvel zsonglőrködő szobaszörfös. Ami viszont tisztán átjön a magyar szövegből is, az a szerző súlyos popkulturális jártassága; a szövegbe szőtt filmeket és tévésorozatokat, zenéket és más kulturális bennfentességeket (ideértve a majdnem híres amerikai színész, John Garfield szinte teljes filmográfiáját) hosszan lehetne sorolni. Ennyit garfieldozni egy regényen belül igazán szép teljesítmény, s Pynchonnek hála talán e jobb sorsra érdemes színész is visszakerül a hírességek csarnokába. Ami viszont Dokit, ezt a szeretett lényt illeti: a drogos hippi magánhekus frankó írói találmány, ám megvan az a rossz szokása, hogy két groovy közt nem mindig a legrövidebb úton közlekedik. A hosszabb utat is élvezet megtenni, bár a kelleténél talán több a groovy és kevesebb (szinte semmi) a tét.
Fordította Farkas Krisztina. Magvető, 2013, 502 oldal, 3990 Ft
