Két groovy közt - Thomas Pynchon: Beépített hiba

Könyv

Az amerikai irodalom nagy rejtőzködőjét, a Súlyszivárvány és A 49-es tétel kiáltása szerzőjét senki sem találja. A legbiztosabb a regényeiben keresni - most épp a Beépített Hibában. Kritika. Sort of. Groovy!

Ahogy közlekedési rendőrt sem lehet minden sarokra állítani, úgy író sem rendelhető ki minden évtizedfordulóhoz és kulturális kereszteződéshez, hogy megnyugtató módon felügyelje a ki-be menő korszellemet. Ám ha mégis sikerül találni egyet, nem árt az óvatosság, különösen, ha kortárs és regényíró az illető. A fikcióban utazók felettébb megbízhatatlanok ilyen téren, hisz hivatásuknál fogva mást se tudnak, mint összekuszálni a szálakat. Híresen megbízhatatlan társaság, Thomas Pynchon azonban még közöttük is különösön súlyos esetnek számít. Egy többszörösen visszaeső összekuszáló, hogy irodalmon túlmutató címeit - például a nagy rejtőzködőt - most ne is bolygassuk.

false

Mr. Pynchon a kétezres években látta elérkezettnek az időt, hogy leltárba vegye a hatvanas években virágkorát élő, de a hetvenesekre már jócskán kifulladó hippikultúra szivárványos maradványait. Kutatási területe a nyugati part, LA és a párját ritkítóan napsütötte agglomeráció, a mintavétel ideje pedig a hetvenes évek legeleje. Ha van is olyan szubkultúra, szörfös, drogos, motoros, rock'n'roll vagy masszőr kisközösség, melyet Pynchon elmulasztott volna nyilvántartásba venni, az a regény megjelenése (2009) óta előállhatott volna reklamációval, de egyetlen ilyen esetről sem tudunk, s így joggal feltételezhetjük, hogy az író jól végezte dolgát, alapos gyűjtőmunkát végzett. Mindenkinek jut legalább egy - de inkább több - bekezdés, minden kis kaszt, szekta, szub-szub-szubzsáner vagy izmozó retróosztag megkapja a maga szellemes, könnyűkezű karikatúráját. Telefonkönyvnyi mennyiség ez, ám a szerző (vélhetően) nem telefonkönyvet akart írni, hanem szépirodalmat, így nem a Yellow Pages szerkesztési technikáját választotta, hanem egy detektívregényét.

false

Eddig minden nagyon szép és groovy - mondhatnánk a könyv kedvenc (frankóra magyarított) szörfös szakkifejezésével, de a leggroovybb mégiscsak az az egészben, hogy Pynchon hősének (a nevem Larry, de szólítsanak csak Dokinak) semmiféle mondvacsinált ürügy nem kell ahhoz, hogy egyik szubkultúrából essen a másikba. Mert Pynchon hőse egy jóllakott - főleg droggal táplálkozó - magándetektív, s mint ilyen, egy szokványosnak látszó megbízás is megteszi. De még mennyire, hogy megteszi: mire felocsúdnánk a felütés okozta kellemes várakozásból, már jönnek is, hosszú tömött sorban, a korfestő szörfös és szárazföldi kisegzisztenciák. Nagy az isten állatkertje, s mivel isten bizonyíthatóan Los Angeles-i lakos (ebben a regényben mindenképpen), a megjelentek - véglények és csodabogarak, kulturális lábjegyzetek és majdnem híres senkik - elsősorban erről a Los Angelesnek nevezett földrészről származnak.

Az ilyet, vagyis ezt a kortársi magándetektívesdit filmen neo-noirnak hívják, s talán nem tévedünk nagyot (Pynchon úgysem nyilatkozik, úgyhogy nincs mitől félnünk), ha feltételezzük; a szerző nagyon is megkívánta azt a lazaságot, amivel Altman csempészte át Chandlert (lásd A hoszszú búcsú) a túlpartra és a hetvenes évekbe. Ami Altmannál egy hosszan kitartott, de a nyomozati szál szempontjából zéró jelentőségű macskaetetés volt, az Pynchonnél egy teljes regényt tesz ki. Egy detektívigazolványos hippi, egy rokonszenves drogos szöszmötölése saját halványuló emlékezetében és az olykor felderengő nyomok között. Hogy van-e több e változatosan egysíkú kavalkádban, mint egy mesteri ujjgyakorlat, arra ugyan nem vennék mérget vagy más tudatmódosítót, viszont az a nagyszabású semmi, amit Pynchon ezer apró epizódból tapaszt össze, felettébb szórakoztató, még ha jócskán túlírt is.

Joaquin Phoenix a filmváltozatban

Joaquin Phoenix a filmváltozatban

 

Nyelvében például nagyon él a regény, még akkor is, ha a magyar éppenséggel nem a legalkalmasabb nyelv a világon az állaza szörfös és az álkemény detektíves dumák (illetve ezek paródiáinak) élményszerű visszaadására. A groovy lehet frankó, s lehet, hogy ennél nem is lehet jobb magyar változatot találni, de akkor is hiányzik belőle valami természetes, veleszületett lazaság. Persze érthető a kiadó álláspontja is, mégiscsak hülyén vette volna ki magát, ha angolul (amerikaiul) adják ki a magyar változatot. Mindenesetre Pynchon tökéletesen beszél szörfösül, drogosul, noirul, de nem a nyelvtanítás hajtja, hanem a karikírozás erős vágya. Minden figurából a művelt író szól a művelt olvasóhoz: Pynchon, a nyelvvel zsonglőrködő szobaszörfös. Ami viszont tisztán átjön a magyar szövegből is, az a szerző súlyos popkulturális jártassága; a szövegbe szőtt filmeket és tévésorozatokat, zenéket és más kulturális bennfentességeket (ideértve a majdnem híres amerikai színész, John Garfield szinte teljes filmográfiáját) hosszan lehetne sorolni. Ennyit garfieldozni egy regényen belül igazán szép teljesítmény, s Pynchonnek hála talán e jobb sorsra érdemes színész is visszakerül a hírességek csarnokába. Ami viszont Dokit, ezt a szeretett lényt illeti: a drogos hippi magánhekus frankó írói találmány, ám megvan az a rossz szokása, hogy két groovy közt nem mindig a legrövidebb úton közlekedik. A hosszabb utat is élvezet megtenni, bár a kelleténél talán több a groovy és kevesebb (szinte semmi) a tét.

Fordította Farkas Krisztina. Magvető, 2013, 502 oldal, 3990 Ft



Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.