Könyv

Két pogány közt

Claudia Weber: A paktum – Hitler és Sztálin gyilkos szövetsége 1939–1941

Könyv

„A konfliktus egyre élesebbé lett, s végül a két imperialista tömb országai között kirobbant a háború. Ebben a bonyolult helyzetben a Szovjetuniónak, a szocializmus legfőbb bástyájának gondoskodnia kellett önnön biztonságáról. S valóban, egy időre sikerült is elodáznia a háborúba való belépését.”

Mintaszerű tömörséggel, pátosszal és dialektikával ekképp összegezte a sokáig itthon is közkézen forgó tízkötetes Világtörténet tudós szovjet szerzőgárdája a Harmadik Birodalom és a Szovjetunió 1939 augusztusában kezdődő és majdnem két éven át tartó együttműködésének korszakát. A keleti blokk történetírása számára kínos és érdemben jószerint elbeszélhetetlen „epizód” volt a Molotov–Ribbentrop-paktum által megteremtett détente, a meg nem támadási szerződéshez kapcsolódó titkos jegyzőkönyv létezését pedig több mint fél évszázadon át tagadta is a szovjet-orosz hivatalosság. De feszélyező és problematikus volt a téma Nyugaton is, nem csak a baloldali értelmiségiek számára.

 

*

Claudia Weber németül tavaly megjelentetett monográfiája ezt a közös érdekektől és mély érdekellentétektől, kölcsönös bizalmatlanságtól és együttműködési szándékoktól egyaránt meghatározott, erőszakalapú szövetséget vizsgálja. Az odera-frankfurti történészprofesszor figyelmesen rekonstruálja a német–szovjet kapcsolatok alakulását, a mindkét állam elszigeteltségét enyhítő 1922-es rapallói egyezmény (meg az annak nyomában kifejlődő gazdasági és katonai kapcsolatok) történetétől elindulva. Hitler ideológiai és faji alapú ellenérzése megtörte, sőt szinte lenullázta ezt a kölcsönös előnyökkel járó viszonylatot, ám azután 1939 nyarán mégis összekerült egymással ez a két totalitárius hatalom.

Weber a diplomáciai tárgyalások síkján a szovjet, vagyis a sztálini stratégia sikerességét hangsúlyozza. Rövid, közép- és hosszú távon egyaránt ravaszabbnak és eredményesebbnek jelzi a szovjet felet, hiszen az a paktum jóvoltából háború nélkül jutott hatalmas területgyarapodáshoz, majd utóbb még eredményesen túl is terjeszkedett e megállapodás keretein, méghozzá úgy, hogy azt előbb időlegesen Hitler, majd később tartósan a nyugati szövetségesek is kénytelenek voltak elfogadni. Mi több, Weber még a Barbarossa-hadműveletet megelőző hetek szovjet magatartását is racionálisnak és előrelátónak ítéli: az időnyerés szempontját kidomborítva, s a látszólagos lojalitás mögött a jövőre tekintő számítást vélelmezve – nyilvánvalóan nem teljes körű történettudományi közmegegyezést visszhangozva.

„Aki a német és a szovjet nép barátsága ellen intrikál, az a német nép ellensége, és mint ilyen, az angol imperializmus szekértolója” – fogalmazott a sztálini irányváltás lózungját fegyelmezett pártmunkás módjára elfogadó Walter Ulbricht, aki moszkvai emigránsként persze már előzőleg is hozzászokhatott az ideológia és a propaganda flikk-flakkjaihoz. Utóbb persze nemigen idézte e mondatát, ahogyan a nyugatnémet szocdemek majdani legendás debattere, Herbert Wehner sem szívesen gondolhatott vissza arra, hogy 1939-ben ő is „23 millió dolgozó felszabadításának” aktusát üdvözölte a Molotov–Ribbentrop-, azaz a Hitler–Sztálin-paktum megkötésében.

E pikáns-abszurd mozzanatok mindazonáltal erősen másodlagossá válnak Weber monográfiájának legérdekesebb és legjelentékenyebb vonulatához képest, amely a német–szovjet határ menti ügyek és a szerződéses áttelepítések tragikus témáját tárgyalja. A két totalitárius birodalom érintkezési felületén, a „véres övezet”-ben (Timothy Snyder) a német történész nemcsak az amerikai kollégája által oly megrázó érzékletességgel felmutatott egymásmellettiséget nyomatékosítja, hanem dokumentálja az együttműködés sohasem zökkenőmentes, de mégis „eredményes” folyamatát is. Weber e témakörben még azzal együtt is számos újdonsággal szolgál az olvasó számára, hogy bevallottan részleges, illetve féloldalas a forrásokhoz való hozzáférés lehetősége: vagyis a német állami, katonai és pártbürokrácia irataihoz mindmáig könnyebben férhet hozzá a történész, mint az ezekkel párhuzamosan keletkezett szovjet dokumentumokhoz.

 

*

Az együttműködés kölcsönhatásait, a partner tetteinek és mintáinak befolyásoló szerepét így is számos ponton kimutatja e munka, legfőként persze a közös ellenség, a lengyelekkel szembeni kíméletlen eljárás terén. De a lakosságcsere tárgyalásai körül idézi például azt a célzatos náci belső iratot is, amely az NKVD üdvösen széles hatáskörére, „a szovjet oldalon tapasztalt példás szervezésre” hivatkozva igyekezett Himmler számára monopolhelyzetet teremteni az adott területen. Igaz, az együttműködés kérdése épp az áttelepítések körül volt ugyancsak felemás, hiszen itt jórészt egyenesen a másik fél átejtése volt a cél: minél kevesebb népi németet kiengedni a Szovjetunióból, ellenben mindkét részről minél több zsidót áttolni a másik oldalra. Hol belopva a feltöltendő vasúti kontingensbe, hol meg fegyverrel átterelve a határfolyóvá lett Bugon. A helyzet kegyetlen abszurditását mi sem jelezheti egyértelműbben, mint az, hogy a felosztott Lengyelország zsidó lakosai maguk is igyekeztek az áttelepülők közé kerülni és átjutni az újkeletű határ túloldalára: a Harmadik Birodalom irányába éppúgy nekiindulva, mint a Szovjetunió felé igyekezve. A kisebbik rossz kiválasztásának reménytelen reményében.

Fordította: Győri László. Magistra Kiadó, 2020, 331 oldal, 4290 Ft

Neked ajánljuk