Magyar Narancs: A drámaelmélet végigkísérte pályáját: már a 60-as években foglalkozott a modern drámával, a 70-es években a Magyar Színháztudományi Intézetet vezette, legutóbbi könyve Shakespeare-drámák abszurd olvasatát adja. Minden jó drámában ott rejlik az abszurd, vagy ez Shakespeare zsenije?
Almási Miklós: Az abszurd Shakespeare arra vállalkozik, hogy az elfogadott szövegek mögött megtalálja az író tréfáit. Mintha Shakespeare titkos játszmát folytatna a nézőivel-olvasóival: kiderül a szereplőkről, hogy titokban – szöveg alatt, mögött – tökéletesen más figurák, mint amit mutatnak magukból, vagy mint amit eddig feltételeztünk róluk: olykor nevetséges, máskor képtelen alakok. A viharból Prospero nálam például korántsem olyan bájos-bölcs ember, mint azt megszoktuk, hanem titkon, valójában gyarmatosító, csenő figura. Azt szeretjük jobban, ha a dolgok normális mederben folynak, ám az életünk szerves része az abszurditás. A dolgoknak, szövegeknek eszük ágában sincs a mederben maradni. Abszurd világban élünk, és Shakespeare ötszáz évvel ezelőtt tudta ezt.
MN: Tizenhat éves korában írt Gorkij-esszéje Lukács György kezében landolt, aki elhívta a szemináriumaira. Kész filozófiai csodagyerek volt!
AM: Álljon meg a menet! Nem vagyok filozófus, illetve, semmiképpen sem a szó megszokott értelmében. Én mindig is azt imádtam, hogy olyasmit csinálok, amihez hivatalosan alig értek. Nemrégiben például írtam egy egyelőre fiókban lévő könyvet Óriások kertje címmel hét magyar szürrealista képzőművészről, köztük El Kazovszkijról, Vajda Lajosról, Rozsda Endréről. Rozsda Endre megvan? Nem mindenki ismeri, pedig világhírű festő, csak disszidált ’57-ben. Aczél adott neki útlevelet, de egy munkára még visszajött: az inotai erőmű mellett kialakított kultúrházba készített mozaikokat. Az egyik fölé még az évszámot is odaírta. Máig rejtély, hogyan engedték ezt neki akkoriban! Kondor Béla utolsó festménye, A szentek bevonulása a városba varázsolt el annyira, hogy komolyabban rácsavarodtam a képzőművészetre. A Kiscelli Múzeum raktárában egészen közelről fotóztam az óriási, mintegy 12 méter széles pannót, amelyet Kondor eredetileg a kereskedelmi dolgozók szakszervezetének székházába tervezett, csakhogy nem fogadták el. Észrevették ugyanis, hogy gúnyrajz: reneszánsz kalapos szentek vonulnak, kezük lopó mozdulatot tesz, bemennek a mennyországba, ahol pálcikaemberek rohangásznak és ütik egymást. Mondják, hogy képzőművészetről valódi szakértőnek kellene írnia, de hát mit csináljak, ezt szeretem! Engem egész pályám során a művészet – az irodalom, a film, a színház – érdekelt, esztéta vagyok, nem filozófus. Mindig tartottam is némi távolságot a filozófusköröktől, kissé magába zárkózó és önjáró voltam. Jó, papíron filozófus vagyok, de szívesebben nevezem trendkutatónak magamat, mert abba minden belefér, és én mindenevő vagyok. A filozófia ma már szűk szakma, vannak Platón-kutatók, Heidegger-kutatók és Kant-monográfusok, de engem mindig a totalitás érdekelt. Amit én tanultam a filozófiából az pont az, hogy a filozófus a világot egy emelettel feljebbről nézi. Abból a perspektívából sokkal tágabb a kép, benne van a gazdaság, a kultúra, a szociológia, az elmúlt szellemi korok és az elkövetkező szellemtelen korok összessége. Trendkutatóként mindig az a jelenség és téma érdekelt, amelyik éppen csak feltűnt, és még nem voltak meg a saját szakértői.
MN: Tavaly megjelent könyvében, a Pisztoly a könyvtárban című életútinterjúban, Nádra Valériával beszélgetve, végigmegy az életén. Mire a legbüszkébb, ha visszatekint?
AM: Utálok visszatekinteni, mégis vonzott a múlt, no meg meggyőztek, hogy másnak is van memoárja, hát legyen már nekem is. Azért írtam 30 könyvet, mert nem bírok írás nélkül élni. Két napig kitart a megjelenés öröme, de a harmadikon már muszáj írnom valamit, különben idegeskedni kezdek. Ugyanilyen szenvedélyem a tanítás. Az esztétikán ’78-ban lettem tanszékvezető, ahol ott volt vagy odajött később Poszler, Spiró, Fodor Géza, Bacsó Béla, Szilágyi Ákos, Balassa Péter, Zoltai Dénes, György Péter, Kovács András Bálint, Hargitai Henrik… Ezt az aranykort a kor hullámverése hozta magával. Egyszer kiírták a szobánk ajtajára, hogy „nyomul az esztétika”. Akkor még a piarista házban volt két szobánk, onnan költöztünk át a Múzeum körútra. A piarista házban nem kedveltek minket, azt mondta valaki – hagyjuk most, hogy ki –, hogy rendes ember ez az Almási, kár, hogy zsidó. Csak zárójelben: valójában kálvinista családból jöttem.
MN: Aztán megalapította a kommunikáció tanszéket a 90-es évek elején, György Péterrel és Kovács András Bálinttal.
AM: Igen, ez büszkeség. Mindent magunk oldottunk meg. Amikor kitaláltuk, hogy tanítsunk médiaelméletet, és ahhoz kellett rádió- és tévéstúdió, a kanadai nagykövetség segített és az Európai Unió, ma is azt a rádióstúdiót használják. És hát nem úgy van, hogy alapítunk egy szakot, aztán hátradőlünk! Akkoriban kezdett el terjedni az internet, tudtam, hogy be kell vezetni az egyetemre. Kitaláltam, hogy a vegyszerraktárból legyen a számítógépszoba. A fiam informatikus, együtt bementünk, falfúrás, kábelcsatorna, létrán föl a mennyezetre, 8 méter ott a belmagasság. Sohasem fogom elfelejteni.
MN: Hogyan talál rá a „trendjeire”? Nem szokványos, hogy egy hangsúlyozottan nem filozófus egyszer csak rákattan a pénzvilágra, és három év alatt kitanulja a makrogazdaságot.
AM: Húsz éve olvasom a Financial Timest, jár a Spiegel, a Nouvelle Obs, bár ez utóbbi mostanában lekonyult kissé, de tíz éve még a francia értelmiség zsebkönyve volt. Ezekben tapintok rá érdekességekre: valaki megemlít valamit, én meg megyek utána. Lukács-tanítvány vagyok, de a tanítvány egy ponton felnő, én is le akartam válni a mesteremről. Lukács ’71-es halála után számomra kissé kiürült a filozófia, úgy láttam, elkezdett hanyatlani a szakma. Helleréket – Ágival 1949 óta nagyon jóban voltunk – kiutálták az országból, Fehérnek én küldözgettem légipostán szociológiai köteteket. Így aztán a 90-es években belekezdtem a gazdaságelmélet tanulmányozásába, aztán 2006-ban lecsaptam az akkor még csak csírázó világválságra. Addig követtem a trendet, amíg be nem jött a tőzsdére az úgynevezett high frequency trading, vagyis az algoritmus alapú és piszok gyors, ezredmásodpercekre lebontott, üvegszál kábeles kereskedés. Mindemellett a tőzsdei kapitalizációt ma már nem az olajcégek, hanem a digitális világ, a kaliforniai tech-cégek vezetik, a Google, a Facebook, az Amazon. Ezt a világot már nem annyira tudom követni, nem tudok mit kezdeni az algoritmikusan működő mesterséges intelligenciával.
MN: Mi érdekli most?
AM: Például a nagyszerű amerikai irodalom, tele tragikus sorsokkal. Tudod, honnan van például David Foster Wallace Végtelen tréfájának a címe? Hamlet mondja ezt, amikor kezében tartja Yorick koponyáját. Ez a mű nemrég megjelent magyarul, de van egy 800 oldalas műve a hagyatékából, a The Pale King – valószínűleg nem fogják magyarra lefordítani –, voltaképpen egy szatíra az amerikai adóhivatalról, mely egyébként szigorúbb, mint az FBI és a CIA együttvéve, és ez válik valamiképpen Amerika metaforájává. Zseniális regény, mégsem hitte el Wallace, hogy zseni: öngyilkos lett. Holott majdnem akkora író szerintem, mint Joyce! Aztán ott van Philip Roth, aki ugyan hagyományos prózaíró, de én nagyon szeretem. Ő meg fogta magát, felvonult a hegyekbe, hogy nyugodtan írhasson. Aztán valamikor a kétezres évek elején visszajött, és azt mondta, már nem érti Amerikát, abbahagyja az írást. De a magyar irodalom is hihetetlenül fontos számomra, írtam Darvasiról meg mindenkiről. Nádas: csúcs; Spiró: csúcs. Esterházy is, de főleg a korai, az első könyve tetszett nekem borzasztóan, a Pápai vizeken ne kalózkodj!, ez a virtuóz irónia később kopott kissé. „Földet vissza nem veszek”, hát ez a mondat szállóige lett! És ha már sorsok, akkor Borbély, főleg a Nincstelenek, és Tar Sándor. Mindketten öngyilkosok lettek. És a költők: Petri és Tandori. Ez utóbbit ismertem, de nem lehetett csak úgy barátkozni vele. Az esztétika tanszéken, amit 1978-tól vezettem, évente egyszer tartottunk tanszéki találkozót, pia nélkül. Hívtam Tandorit, de nem jött be, csak a küszöbön állt, és azt mondta: „Kint is vagyok, bent is vagyok, jaj de nagyon boldog vagyok.” Ez lett a jelszavam. Kint is, bent is, boldogan. A pártban – ahova beléptem – seggbe rúgtak, ne tudd meg hányszor! Húsz év után kerülhettem vissza az egyetemre, mivel ’58-ban a „megfelelő emberek” „elővarázsoltak” egy poros pisztolyt az irodámból.
MN: Az életútinterjú-könyvében az áll, hogy Marosánt a sportuszoda kora reggeli friss vízéből ismerte, még versenyúszó korából, s ő intézte el – hiszen a statárium épp csak elmúlt –, hogy ne legyen a pisztolyberejtéses esetből még nagyobb baj.
AM: Húsz évig nem térhettem vissza, de azért publikáltam, meghívtak néha ide-oda előadni, az első Rómeó és Júlia szemináriumomra tömegek jöttek el. Ellenzéki hírem volt, pedig nem voltam én ellenzéki, csak fekete seggű. Másnap jött a telefon, ne hívjátok az Almásit. Két év múlva, mikor meghívtak máshova, már engem hívtak be a kerületi pártbizottsághoz. „Nem tudja maga, hogy le van tiltva, mit képzel?” – kérdezte a funkci. Persze ő is felülről kapta az utasítást. Azért meg lehetett tartani azt a szemináriumot, amelyet végül a maoisták szüntettek meg, akik balról támadták az MSZMP-t, ezt add össze ceruza nélkül! Marxról beszéltem éppen, amikor egy szakállas fiatalember felállt, és nekem szegezte, hogy őket az érdekli, hogyan kritizálta Marx a létező szocializmus gazdasági rémségeit. Mondtam, hogy ez egy filozófia tanszék, mire felálltak és otthagyták az egészet.
MN: Elég jól ismerte Aczél Györgyöt is, sőt elterjedt önnel kapcsolatban az Aczél-boy kifejezés. Visszaemlékezéseiből kiderül, hogy rendszeresen beszélgettek, egyfajta konzulensi státuszban volt.
AM: 1958-ban adtam le a kandidátusi dolgozatomat 800 oldalon, ez ’77-ben jelenhetett meg. Ha kellett, úgy rúgott belém, hogy elrepültem. Egy epizóddal le is zárnám ezt a bolsi történetet. 1966, Pécs. Akkoriban filmkritikus voltam, és a filmművészszövetség kérésére írtam egy tanulmányt arról, miért olyan gyenge a magyar film. Mert nincs benne társadalomkritika. Ez kézen-közön forgott a fesztiválon. Az utazás reggelén Aczél felhív, és ordít a telefonban: „Mit képzel maga, hogy meri azt mondani, hogy a magyar filmet én teszem tönkre.” Elküldött melegebb égtájakra. Nem sokkal később meg felhívott, mintha mi se történt volna: „Ha van egy kis ideje, keressen fel a minisztériumban.” És akkor beszélgettünk valamilyen éppen akkor megjelenő műről. Ez így ment. Csak azt bírta maga körül, aki ellentmondott neki. És még valami. Amikor a Lukács-iskola tagjait, Hellert, Fehért, Márkust, Vajdát kirúgták az országból, felhívott, hogy menjek el Angliába, mondjam el, hogy a Kádár-rendszer miért is akar megszabadulni ezektől az anarchistáktól. De hát ők a barátaim, erre nem vagyok hajlandó – feleltem. Kiabálni kezdett: „Figyeljen ide, itt van előttem a tanszékvezetői kinevezése, tudja, mikor lesz maga tanszékvezető így, a büdös életbe soha!” S azzal letette a kagylót. Vagy négy évig tényleg parkolópályán voltam. Ennyit az Aczél-boyságról.
MN: Idézek öntől. „62-ben beléptem a pártba, hívő ember vagyok, a játszma végén se léptem ki, megvártam, míg összeomlik az egész.” Milyen értelemben volt ilyen türelmes hívő?
AM: Kint is vagyok, bent is vagyok, tudod. A párttagságomat a ’71-es amerikai utamtól kezdve pragmatikusan fogtam fel, ahogy a baloldaliságomat is. Az az út teljesen átformálta a gondolkodásmódomat. Kaliforniában estéket beszélgettünk át Marcuséval, számtalan napot töltöttem el a legjobb könyvtárakban. A világon minden ott volt, ami fontos, én mondjuk folyton Bach H-moll miséjét hallgattam, mert depressziós voltam. De az a döbbenetes kulturális benyomás, ami ott ért, elvarázsolt. Látni, hogy a kultúra tolja a gazdaságot, az pörgeti a társadalmat. Ilyesmit itthon nem tapasztaltam addig, és később sem. Amikor hazajöttem, a határon totál berezeltem, tele volt a pakkom betiltott könyvekkel… A baloldaliságomat pedig Dosztojevszkijjal tudom összegezni, egy könyv címével: Megalázottak és megszomorítottak. Nekem értük fáj a szívem, ezért is emeltem ki Tart és Borbélyt. És ebben nem a szegénység van csak benne, hanem a kulturális ketrec, amelybe belekényszeríthetnek. Hogy lenéznek és leköpnek, kiközösítenek, mert zsidó vagy, vagy fekete. Erre a félperifériás Kelet-Közép-Európára ez jellemző sajnos. Mai fejjel már nem hitről, inkább reményről beszélnék: remélem, hogy ez oldódni fog valamelyest, hogy a világ nem erre a kulcsra jár majd. Közben meg folyton attól rettegek, hogy meddig bírjuk. Ezt a szerencsétlen magyar hont nagyon veri a jóisten: három vérleeresztést élt meg nagyon rövid idő alatt, ’44-ben a zsidók, ’56-ban a disszidensek, ’90-ben a szakmunkások kiáramlását, egy ország nem bír ki ennyit!
MN: Írásai alapján elég szkeptikus a digitális világ fejlődésével kapcsolatban, sőt néha oda lyukad ki, hogy úgy sejti, háború lesz.
AM: Szuper dolgokat hozott a digitális forradalom, az okostelefont, mikrobiológiát, információ-hozzáférést, csakhogy ebből a szupergyors információs társadalomból éppen az információ marad ki, a hozzáférés ugyanúgy jelentősen korlátozott. Mond valamit a Five Eyes Only kifejezés? Az Egyesült Államok, Kanada, Nagy-Britannia, Ausztrália és Új-Zéland megosztja egymással a titkosszolgálati információit, miközben a többi szövetséges országot kizárják belőle. Most éppen a digitális társadalom kritikáját kezdtem el írni, arról, ahogy a digitális forradalom, az okostelefon, a számítógép átalakítja az agyunkat, észlelésünket, de még a hétköznapi beszélgetéseket is. Nincs többé hosszú, elmélyült társalgás, folyton megszakítja a digitális-virtuális kommunikáció! Minden sekélyesebb, mert aki nincs fent a Facebookon, vagy egy újabb közösségi felületen, az nem létezik. Az ember adat lett, és kialakult egy olyan kereskedelmi forma, amely ezekkel az adatokkal üzérkedik. Begyűjt mindent, a cipőd nagyságától a szeretőd nevéig, és hogy annak a mamája melyik Vogue-ot olvasta utoljára, hogy eladjon neked valamit. Ez elég aggasztó, mint ahogy a világpolitika teljes átalakulása is. Például az, hogy Kína, ahol lassan annyi milliárdos van már, mint Amerikában, elkezdte fölvásárolni Afrikát, a legfontosabb cégeit meg Amerikába telepítette. Pesszimista vagyok, de szerintem előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz egy cyberwar. Egyetlen számítógéppel le lehet állítani Chicago vízellátását! És a kínaiak előnye hatalmas: később léptek be a digitális versenybe, mint a holdra szállás. A későbbi belépő pedig egyből a csúcstechnológiára alapozhat, és megnyeri a következő korszak gazdasági versenyét. Ez történt a 2. világháború után szétbombázott Németországgal is.
