Az 1882-ben Prágában született és 1957-ben Bad Ischlben meghalt Leo Perutz jóformán ismeretlen nálunk - noha 1945 előtt jó pár kötete megjelent magyarul -, pedig az elsősorban németes-osztrákos orientáltságú mai magyar prózában az előkelő ősök között foglalhatna helyet. Különösen, ha hozzávesszük az úgynevezett posztmodern világlátásra jellemző elbeszélői praktikáit, a kissé bulváros műfajok (riport, detektívregény, fantasztikus-misztikus elbeszélés) alkalmazása és ezzel egyidejű megnemesítése iránti erős hajlamát, a fikciót és valóságot szándékosan összekeverő narrációját, finom iróniáját, a látomásokat szinte rezzenetlen arccal előadó fanyar humorát.
Prága, német anyanyelv, zsidó származás - erre minden tájékozott olvasó felkapja a fejét. És nem véletlenül: Perutz 1907-től ugyanannak a biztosítótársaságnak dolgozott matematikusként Triesztben, mint Franz Kafka Prágában. De míg Kafka teljes sikertelenségben írta műveit, Perutz már első regényével (A harmadik golyó) anyagilag is elismert író lett, és később az első világháború utáni korszak egyik legbefutottabb bécsi szerzőjének számított; százezres-milliós példányszámban eladott könyvei közül nem egyet megfilmesítettek, dús honoráriumaiból szerzőnk élte világát a kávéházakban. Aminek aztán az Anschluss vetett véget. Izraelbe került, ahol nem sok irodalmi babér termett számára, de mint "mágikus realistát" Jorge Luis Borges felfedezte, és elősegítette regényei spanyol nyelvű megjelenését. A háború után visszatért Bécsbe, csalódottan, kiégve.
Borges rajongása aligha volt véletlen; Perutz eredetileg 1928-ban megjelent, remek magyar fordításban kiadott regényében is a tág értelemben vett fantasztikus irodalom jeles írójának bizonyul, ráadásul - mint Borges gondolkodásában oly sokszor - itt is egy könyv játssza az egyik legfontosabb szerepet. Perutz a kötet legvégén, az egyik szereplője szájába adva a szót nyíltan megnevezi rokonait és ars poeticáját: "A félelem és a fantázia elválaszthatatlanul össze vannak kapcsolva. A legnagyobb fantaszták egyben mindig a félelem és a borzongás megszállottjai is voltak. Gondoljon Hoffmann kísértetiességére, gondoljon Michelangelóra és a Pokol-Brueghelre, gondoljon Poe-ra!" Igen, mindezekre gondolunk, no, meg a bécsi kortársakra is, mindenekelőtt Freudra és Arthur Schnitzlerre.
Tzvetan Todorov alapvető tanulmánya óta tudjuk, hogy a fantasztikus irodalom alapja a bizonytalanság, az eldöntetlenség, mely egyaránt jellemez olvasót és elbeszélőt. Von Yosch báró, a könyv én-elbeszélője, egyben botcsinálta magánnyomozója egy idő után nem tudja eldönteni, mi a látomás és mi a valóság abban, amit elmesél. És ő maga vajon valóságos, avagy kísérteties szereplő a saját történetében? De mivel Az Utolsó Ítélet mestere egyben szabályos krimi is, pontosabban inkább bűnregény, az szintén perdöntő: ki hazudik, és ki nem? De Perutz továbblép eggyel, és így hangzik rejtett kérdése: hazudhat-e az én-elbeszélő? És nem hazug-e minden művész, elsősorban annak érdekében, hogy saját széttépett és bűnös lelkét elleplezze, és ezzel egyidejűleg megmentse? "Ünnepelje bár tombolva a sekélyesen gondolkodó tömeg az egyes műalkotásokat - az én számomra alkotójuk összezúzott lelkét leplezik le." De ezt már nem von Yosch, hanem a szöveget "közreadó szerkesztő" fűzi hozzá - újabb szerepjáték Perutz messze a korát megelőző narrációjának maszkabáli forgatagában. Igazán szellemes és szórakoztató, ugyanakkor szerfölött filozofikus könyv - bár találná meg olvasóit!
Fordította Tatár Sándor. Jelenkor Kiadó, 2011, 263 oldal, 1900 Ft
