Magyar Narancs: Jonathan Franzen szerint a nyugati irodalmi kánont a fehér férfiak uralták-uralják. Egyetért?
Miranda July: Elég sok médiumot megjártam, úgyhogy bátran állíthatom, az írás sokkal nagyobb egyenlőséget kínál a nők számára, mint például a filmkészítés. Hollywood a szexizmus melegágya. Miért van az, hogy a férjemtől (Mike Mills filmrendező – K. G.) nem kérdezgetik nap mint nap a forgatáson, hogy úristen, hogy tudod összeegyeztetni a munkát a gyerekneveléssel? Merthogy van egy közös fiunk. Tőlem viszont állandóan megkérdezik. Egyébként azzal szoktam nyugtatgatni magam, hogy akkor sincs baj, ha többé nem csinálhatok filmet, mert bármi történik is, írni minden körülmények között tudok. Főleg nőket olvasok, rengeteg nőírón nőttem fel, most például Nina Barbarova, Sheila Heti, Helen DeWitt, Simone de Beauvoir, Lydia Davies és Edwidge Danticat sorakozik a polcomon. Ettől persze még Franzennek a saját nézőpontjából igaza lehet: fehér is, férfi is, valahol természetes, hogy ezen a szemüvegen át szemléli az irodalmat. Könnyen lehet, hogy statisztikailag valóban hátrányban vagyunk.
| ||
MN: Férfi írók is vannak a polcain?
MJ: Még jó. Lássuk csak: George Saunders, Roberto Bolaño és Roddy Doyle is ott figyel a polcomon. És még hosszan sorolhatnám.
MN: Kik azok a kollégák, akik nemcsak a polcon sorakoznak, de élőben is készek akár tanácsot is adni?
MJ: Kezdőként Rick Moody segített ki, amikor bajba kerültem a novelláskötetemmel. A kiadói szerkesztőm úgy találta, nem tesznek ki egy kötetet a novellák, arra kért, írjak még egyet, hogy összejöjjön a kötetnyi mennyiség. Természetesen azonnal bepánikoltam. Rick Moody volt az, aki megmentette a helyzetet: azt javasolta, hogy inkább a meglévők közül bővítsek ki egyet. És ezzel a kis csalással megúsztam a dolgot. Mit ad isten, a The New Yorker magazin pont azt a novellámat nézte ki publikálásra, ami a svindli révén született.
MN: Az első rosszfiú az első regénye. A kritikákban rendre előjön a Harcosok klubja-párhuzam, sokan egyfajta női Fight Clubnak látják a szereplők egymással szemben tanúsított, meglehetősen bizarr viselkedését.
MJ: Ez azért lehet, mert ha olyan testi erőszakról beszélünk, mely mindkét fél beleegyezésével történik, akkor mindenkinek a Fight Club jut az eszébe, nem nagyon léteznek más referenciák. Mindez ráadásul nálam két nő között zajlik, és a funkciója nem más, mint a szexhez vezető előjáték. Ha nem tévedek, a Fight Clubban nem a szexhez vezetett az erőszak. De nem panaszkodom, a könyvnek csak jót tesz, ha a Fight Clubhoz hasonlítják.
MN: Verekedett már nővel? Vagy férfival?
MJ: Senkit sem vertem meg, de rúgtam már meg másokat. Fiatalabb koromban hajlamosabb voltam az erőszakra. Talán tíz éve történt utoljára, hogy úgy istenigazából elveszítettem a fejemet. Az említett rúgások főleg punkkoncertek látogatásakor estek meg, és csak abban az esetben, ha valaki a koncert hevületében bántotta a másikat. Ha ilyesmi történt, elborult az agyam, nem hagytam annyiban a dolgot. Hirtelen felindulásból elkövetett tettek voltak ezek.
MN: Amellett, hogy bajkeverőket rugdosott a punkkoncerteken, azért élőbb kapcsolata is volt a zenéléssel.
MJ: Engem sem került el ez a huszonévesekre oly jellemző dolog, természetesen én is tagja voltam egy bandának, de nem sok hasznomat látták; mivel egyetlen hangszeren sem játszottam és énekelni sem tudtam, ha volt is, rövid életű volt a zenei pályafutásom. Végül is ez is egy módja volt, hogy a performansz-technikámat próbálgassam. Elég hamar kialakult, mit és hogyan akarok csinálni, a punkkörítés sokáig hozzátartozott a korai performanszaimhoz. Kiadtam egy-két lemezt is, de ezek sokkal közelebb álltak a rádiójáték műfajához, mint a zenéhez. Jó kis előgyakorlatok voltak az íráshoz, a filmezéshez. A performanszaim manapság nagy színháztermekben zajlanak, ültetett közönség előtt. Attól tartok, kiment belőlem a punkság.
MN: Mielőtt kitalálta, milyen szexuális fantáziáknak hódoljon a regénye főszereplője, megszondáztatta a barátait, hogy kinek mi jár a fejében. Meglepő eredményekre jutott?
MJ: Ideje volt már részletesen kitárgyalni ezeket a barátaimmal, gondoltam, csak nem halunk bele a szégyenbe, ha megdumáljuk. Arra rögtön ráéreztem, ha valamelyik barátom kamuzott. Voltak ilyen kísérletek. A nagy kérdés, ami a regény szempontjából sem közömbös, hogy mennyire vagyunk fejben is jelen szex közben.
MN: Ezekből a beszélgetésekből képet kapott, hogy ma mi zajlik szex gyanánt Amerikában?
MJ: Azért nem egy Kinsey-jelentést vagy közvélemény-kutatást készítettem, ezt vegye figyelembe! Majdnem minden barátnőmtől azt hallottam, hogy igen, szex közben nagyon is elkalandozik a fantáziájuk. Vagy ha mégsem, mert úgy döntenek, hogy a partnerükkel akarnak lenni mindenestül, akkor nincs orgazmusuk – ez volt a fő tanulsága ezeknek a beszélgetéseknek. Azt hiszem, ez inkább női dolog lehet. A férfiak inkább akkor fantáziálnak, ha nincs szex, és nem akkor, ha van.
