Értem én a célzást, csak nem szeretem. Ahogy nem szerettem már Móricznál sem, kinek regényei kapcsán Schöpflin írta egykor a Nyugatban: „A falusi élet egyszerűbb, tehát tisztább és nemesebb, mint a városi; a falusi ember is egyszerűbb, tisztább és nemesebb, mint a városi.” Erre célozgat, ezt kívánja belénk égetni a Kistehén zenekar frontemberének novelláskötete is.
A baj az, hogy elég ügyetlenül próbálkozik. Nemcsak a történetek, hanem már a mondatok szintjén is. Mert ez a nyelvezet hol Grecsóé, hol Darvasié, vagy épp senkié, üres. Ha olykor-olykor mégis felfedezhető Kollár-Klemencz saját írói hangja, az sem az, hiszen ezek a mondatok nem csupán emlékeztetnek a szerző dalszövegeinek világára, hanem egy az egyben azok. „Az időhöz türelem kell” – áll rögtön az első, A gyors kakukk című elbeszélésben a mondat, mely valójában egy Kistehén-dal címe. A novellák főszereplője, Toszka afféle kallódó figura. Van ugyan családja, otthona, de valahogy mindben otthontalanul érzi magát. Magának való. Egyszerre zárkózik magába és figyeli meg onnan a körülötte zajló eseményeket. Talán túlságosan is: a körülményes leírások nehézkessé teszik a novellákat. Mintha egyre több sár kötne a cipőnkre, miközben végiggyalogolunk a történeteken.
Nem jó olvasni Kollár-Klemencz novelláit, és nem azért, mert olyan dolgokat hoznak felszínre, amivel az ember nehezen szembesül, ami sajog, ha elmerülünk benne, hanem mert elunja, annyiszor látta, hallotta már őket. Olyan evidens dolgokat kezd el sulykolni a legügyetlenebb módon, mint hogy a temetésen nem is a halottat, hanem igazából magunkat siratjuk.
Az egyik jelenetben Toszka épp elvonulni készül a magányba, pakolja össze a cuccokat: láncfűrész, fényképezőgép, faragókészlet és két könyv, „mert az egyik unalmas”. Na, ez pont az.
Magvető, 2015, 196 oldal, 2990 Ft
