Az idei könyvhéten arra voltunk kíváncsiak, hogy az írók, irodalmárok, könyves szakemberek szerint mennyire hajlamos a kortárs magyar irodalom arra, hogy a legaktuálisabb társadalmi problémákra reflektáljon. Mindenkinek ezt a három kérdést tettük fel:
1. Ön hogy látja, a kortárs magyar irodalom szívesen választja tárgyának vagy inkább kerüli a magyar társadalom jelenleg legégetőbb problémáit, mint amilyen a fiatalok tömeges elvándorlása, a szegénység fokozatos mélyülése, a cigány-magyar együttélés totális csődje, vagy a hatalomnak való teljes kiszolgáltatottság a közszféra mindenféle szintjein, az iskoláktól az önkormányzatokig?
2. Értelmes elvárás egyáltalán ön szerint, hogy az újságírók és a társadalomkutatók mellett az írók is megközelítsék ezeket a témákat a maguk eszközeivel?
3. Van olyan téma, amit kifejezetten hiányol a közelmúlt magyar irodalmából?
Zentai Péter László, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése igazgatója
| ||
1. Szerintem általánosságban nem lehet feltenni ezt a kérdést. Annyiféle az írói megközelítés, attitűd, ízlés, hogy általában nem lehet megmondani. Vannak, akiket nagyon komolyan érintenek ezek a kérdések, ezt az idei könyvheti termésből is lehet látni. Különösen a hölgy írók között lehet ezt látni, a nőkben mindig is több volt a szolidaritás, mint a férfiakban. Azt gondolom, a magyar irodalomnak semmilyen szempontból nem kell szégyenkeznie, nem hunyja be a szemét a társadalmi problémák előtt.
2. Megint azt gondolom, hogy ez is alkat kérdése. Van, aki nem tud a saját írói világából kimozdulni; más a szépirodalom eszközeivel – akár lírában, akár prózában – reflektál a legfontosabb társadalmi vagy akár nyílt politikai kérdésekre. Vannak, akik műfajt váltanak, és miközben nagyregényüket írják, hajlandók arra, hogy újságokban, online felületeken a legdirektebb politikai véleményt is közvetítsék. Jó néhány példát lehetne sorolni a kortárs magyar irodalomból.
3. Miután széles értelemben kell gondolnunk a magyar irodalomra – nemcsak a magyarországira, hanem a felvidékire, kárpátaljaira, vajdaságira és erdélyire –, azt gondolom, a magyar irodalomnak éppen az a nagy ereje, hogy hihetetlen sokrétű témamegközelítés jellemzi. Épp ezért azt hiszem, nehezen lehetne valamilyen hiánytémát mondani. A magyar irodalmat éppen az emelte az elmúlt tizenöt évben a kortárs világirodalom legelső vonalába, hogy talán a legsokrétűbb és legelmélyültebb irodalmunk van. Hogy csak egy példát mondjak: nincs olyan irodalmi díj (a legkomolyabbra is gondolva), amit az elmúlt tizenöt évben valamely magyar író meg nem kapott volna.
Barna Imre műfordító
| ||
1. Nem tudom, lehet-e nagy általánosságban a mai írókról beszélni. Ha az a kérdés, hogy születtek-e az utóbbi időben nagy feltűnést keltő, közbeszéd tárgyát képző olyan könyvek, amik a mai magyar valóságnak a problémáiról szólnak, akkor nyilván inkább nem a válasz. De hogy a problémák hogyan jelennek meg egy könyvben, hogy milyen köntösbe öltöznek, annak elég sok útja-módja van. Az biztos, hogy publicisztikus, direkt, pláne politizáló regényekről valóban nem nagyon tud az ember, hacsak nem Kukorelly parlamenti naplója, ami hirtelen az eszembe jut mint egyfajta köztes műfajú könyv. Vannak politizáló magyar írók, de rájuk sem jellemző. Nem tudom, milyen korban volt egyáltalán jellemző, hogy az aktuális jelenkorban játszódó fikciós regények nagyon túltengtek volna.
2. Az közhelyszámba megy, kár emlegetni, hogy régen az írók jobb híján a vízügyekkel is foglalkoztak. Kevéssé demokratikus, pláne diktatórikus korszakokban olyan feladatokat is átvállaltak írók mint afféle megmondóemberek, amelyek normális világban politikusokra, képviselőkre, szakemberekre szoktak hárulni. Ez persze nemcsak nálunk volt így. Az idők változása is, hogy ma már ilyen szerepe nincs az íróknak. Olyan nagy írók vagy nagy vezető értelmiségiek persze minden korban vannak, akiket újra meg újra meg szokás kérdezni minden fontos kérdésről. De az, hogy ez a dolga lenne az írónak, hogy megmondja a tutit – elmondhatjuk, hogy nem egy korszerű szerep ma már. Az egészen más kérdés, hogy olyan a légkör Magyarországon, hogy – egészen ritka és furcsa kivételektől eltekintve– szinte mindenkiről, az írókról is tudni vélik, hogy ide vagy oda húz, hova tartozik; és ha nem, akkor is be szokás skatulyázni.
3. Nem fair dolog ilyesmit mondani, hogy írók, tessék erről írni. Sóhajtozhat persze, hogy milyen jó lenne, ha nálunk is lenne ez vagy az. Mondjuk a német irodalomban nem egy nagyszerű művet lehet felemlíteni most már, amelyek mind a legújabb kori német történelem nagy fordulatáról, a Wendéről szólnak – ilyen regény magyarul tulajdonképpen nem, vagy direktben istenigazából nem született. De nemcsak regényről beszélünk, hanem költészetről is. Az a baj, hogy ha befejezzük, biztos eszembe fog jutni, hogy ez mégis arról szól. Összegzőleg azt mondhatom, hogy lehetnek valakiben ilyen hiányérzetek, de ezt nem lehet úgy lefordítani, hogy írók, tessék erről írni.
Szegő János, a Magvető szerkesztője
| ||
1. Az elmúlt években mintha lenne ennek önbeteljesítő jellege, hogy többen kezdtek el foglalkozni ezzel a témával. Nem tudom, hogy ez mennyire tudatos mozgás, vagy mennyire utólagos interpretáció. Arról van szó, hogy a mélyszegénység már annyira magasra hágott, hogy nem lehet a szőnyeg alá söpörni. Tény, hogy az elmúlt években egy meglévő zárvány kicsit új erőre kapott, új dinamikát kapott: Borbély Szilárd, Kiss Tibor Noé, Szilasi László. De ezek az olvasatok mindig egy kicsit leszűkítik a szövegeket. Nádas Péter mondja: a magyar szociális részvétnek mindig meleg a télikabátja. Ebben látok egy kettősséget is, van ebben egy ponton túl egy picike narodnyik kompenzálás is, azt gondolom, a bűnbánó nemeseknek a gesztusa. De az nagy kérdés, hogy az irodalom mit tud ezzel a témával kezdeni, milyen új eszközök vannak; hogy ennek a mostani szegénységnek, megalázottságnak, megszomorítottságnak van-e más eltérő alakja mondjuk Dosztojevszkij, Nagy Lajos vagy akárki korábbi dolgaihoz képest; hogy talál-e erre nyelvet. Úgy látom, hogy talál, elég Szilasit, Kiss Tibort mondani, csak hogy elegánsan magvetős szerzőket mondjak.
2. Ez attól függ, milyen szerepet szánsz az irodalomnak, raksz-e rá társadalmi applikációt, vagy sem. Én hajlamos vagyok azt gondolni, hogy nem kell ilyet adni neki, mert ez normatív dolog lenne. De közben elképzelhető az is, hogy elvárható. Ez nagyon nagyban függ attól, hogy te olvasóként kérdezed, vagy szerkesztőként, vagy újságíróként. Ebben van egy programosság, ugyanakkor úgy gondolom, hogy honpolgárként lehetetlen nem szétnézni. Belgának lenni az elefántcsonttoronyban szerintem nem tartható álláspont. Vagy nagyon önironikusan, nagyon jó önképpel kell ahhoz rendelkezni, hogy belga legyél az elefántcsonttoronyban.
3. Mindig azt szoktuk mondani, hogy a jelenről, a közelmúltról mennyire nehéz írni, és mennyivel könnyebb a török korról és a Muhi csatáról. Most látom azt, hogy van egy elmozdulás, úgyhogy ezt pont nem akarom ráolvasni a magyar irodalomra: elkezdett egy kicsit azzal foglalkozni, hol van, mit jelent kortársnak lenni, mit lehet kezdeni a múlttal – nem az ávós nagyapával, hanem a saját fiatalságunkkal. Elkezdte bátran a valóságot szóba hozni. Amúgy meg a boldog szerelemről is szeretnék olvasni, nemcsak a boldogtalanságról, aminek az a summázata, hogy a szerelem sötét verem.
Esterházy Péter író
| ||
1. Szerzője válogatja. Závada Pál nem kerüli, Tandori Dezső kerüli.
2. Az irodalom lassú műfaj, nem arra való, hogy napi ügyekben beszéljen, nem is nagyon tud. Hogy a szerzők mit csinálnak, az személyes döntés. Az nem tesz jót az irodalomnak, ha napi dolgokkal foglalkozik. De még ezt sem mondanám; nem tudom, mi tesz jót az irodalomnak.
3. Erre nem tudok válaszolni.
Turi Tímea költő, a Magvető szerkesztője
| ||
1. Szerintem ez csalóka dolog, mert sokszor akkor is jelen tud lenni egy irodalmi műben ezeknek a nagyon közvetlen kérdéseknek a vizsgálata, hogyha első látásra nem tűnik úgy, nincs egyértelműen kimondva. Tekintve, hogy mindenki arról ír, ami érdekli, ezért ez búvópatakként mindenféleképpen beszüremkedik. Gondolkodom, hogy mit lehetne példaként mondani. Spiró György új regénye, a Diavolina: lehet azt mondani, hogy Gorkij életéről és utolsó szerelméről szól térben is, időben is – másrészről arról is szól, hogy milyen stratégiákat tud egy alkotó ember a hatalommal szemben, ellenében, együtt kialakítani. Ha ezt nézem, ez egy kortárs téma.
2. Annyiban van nagy létjogosultsága ennek, vagy előnye az irodalomnak, ha ezekről a kérdésekről beszél, hogy egy társadalomtudós mindig a közösségről szól. Ha egy irodalmi szöveggel találkozom, akkor egyedül vagyok a könyvvel, a könyvön keresztül az író gondolataival, és ez ugyanazokról a kérdésekről sokkal közvetlenebb, személyesebb gondolkodást tesz lehetővé.
3. Nincsen bennem hiányérzet, de ha megjelennek az új témák, biztos a fejemhez fogok kapni, hogy ez volt az.
Térey János író
| ||
1. Látok óvatoskodást, látok pártpolitizálást, és látok közönyt is. Alkati, vérmérsékleti és gyávaság-bátorság kérdése is.
2. Nem okos elvárás.
3. Ezer hiányzó téma van. Nem fogok tanácsot adni, mert nem lövöm le azokat az ötleteket, amiket szeretnék majd megírni. Egyébként akinek kenyere a politika, bátran írjon politikus-életrajzokat. Ahogy már elmondtam ugyanennek a lapnak, Orbán Viktor pályafutása tökéletes drámatéma. De ameddig tart, addig nem megírható.
