Suzanne Collins: Futótűz

  • B. I.
  • 2011. január 20.

Könyv

A trilógia második kötete.

A trilógia elsõ darabja, a magyarul tavalyelõtt megjelent Az éhezõk viadala azzal lógott ki a fantasykba oltott tinilányregények (Alkonyat- vagy Vámpírakadémia-széria) közül, hogy Collins a kötelezõ love story köré nyomasztó hangulatú, öntörvényû világot rajzolt. Az Egyesült Államok romjain létrejött Panem tizenkét körzetét diktatórikusan irányítja a Kapitólium; a 19. századi ipari forradalom munkáskolóniáinak életszínvonalán tengõdõ területek lázongását a high-tech központ kíméletlenül megtorolja, példa rá a föld színérõl eltüntetett hajdani tizenharmadik körzet. E gyõzelem emlékére rendezik meg minden évben azt az élõben közvetített túlélõshow-t, amelyben utolsó emberig tartó küzdelmet vívnak egymással a minden körzetbõl kisorsolt, 12-18 év közötti lányok és fiúk. Az utolsó viadal azonban nem várt eredménnyel végzõdik: a kõbe vésett szabályok ellenére, a közönség (a "nép") nyomására két gyõztest hirdetnek, amit a Kapitólium urai nyílt lázadásként értékelnek. Noha az elejétõl világos, milyen végkifejlet felé haladnak az események (dicsõséges fölkelés, jó néhány rokonszenves szereplõ elhalálozása, a szerelmi háromszög megnyugtató/nyugtalanító megoldása), a második résszel az is kiderült, hogy a szerzõ elvétette az arányokat. A történetben egyszerûen nincs három egyenletes nívójú kötetre való matéria: a nyitódarabhoz képest a Futótûz kifejezetten fáradtra sikeredett, ami önmagában, az elõzmények ismerete nélkül ráadásul igencsak konfúz is.

Fordította: Totth Benedek. Agave, 2010, 314 oldal, 2980 Ft

**

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.