Elsüllyedt szerzők XXXI.

Laci báró

Hatvany Lajos (1880-1961)

Könyv

Minden jótett elveszi méltó büntetését - szól a fancsali aforizma, amely Hatvany Lajos életére és utóéletére egyaránt igaznak tetszik. Egy jelentős irodalmár, akinek szinte megbocsáthatatlanul sok pénze volt.

"Micsoda művészet kortársnak lenni" - írta le fiatal kritikusként a mondatot Hatvany Lajos, s az utókor döntően mindmáig a nagy kortársat látja az Ady, József Attila és persze a Nyugat körül oly sok érdemet szerzett férfiúban. Milliomos mecénás, kétszeres emigráns, radikális laptulajdonos, zsidó arisztokrata, nemzetgyalázásért elítélt rab, s még annyi minden más volt életében Hatvany, hogy szenvedélyes literátori működése már-már mellékesnek tűnhetett.

A magyar cukor- és malomipar megteremtésében élenjáró, gazdasági érdemeiért 1908-ban bárósított Hatvany-Deutsch család leszármazottjának érdeklődése már igen korán az irodalom és a bölcsészettudomány felé fordult. Az ifjú Hatvanyt Gyulai Pál, a népnemzeti iskola kistermetű, ám annál nagyobb tekintélyű mestere vette védőszárnyai alá - a pesti egyetemen és a Budapesti Szemlénél egyaránt. Az ismert és jellemzően rosszmájú anekdota szerint amikor Hatvany német egyetemen készült tovább folytatni tanulmányait, az atyai jóindulatú Gyulai kísérte ki tanítványát a pályaudvarra: "Majd írjon!", kiáltotta a vonat után az öregúr, s az ambiciózus fiatalember félreértésből írói pályára lépett. A valóságban Hatvany rendben abszolválta klasszika-filológiai tanulmányait (Plinius, a levélíró, 1904), s doktorátust szerzett. Ám mindeközben összegyűjtötte azokat az elkedvetlenítő egyetemi tapasztalatokat, amelyekből azután megírta a klasszika-filológia németesen lélekölő pozitivizmusát pellengérre állító könyvét: ez volt A tudni-nem-érdemes dolgok tudománya (1908), amely eredetileg németül íródott, s így is vált nemzetközi botránykővé és szenzációvá.

Ez a kis kötet nem csupán megalapozta Hatvany ismertségét a német nyelvterületen (megindítva ezzel egy ígéretes német irodalmi karriert), de egyszersmind körvonalazta írójának egyik legjellemzőbb, s utóbb majd' minden műfajában meghatározó attitűdjét: az élet, az "életesség" felvállaltan szubjektív és az impressziók után bátran induló kikutatását az írott szövegből. "Tudják, mi ez? Egy közönséges regény!" - háborgott egyetemi előadásain a Hatvany által kipécézett Wilamowitz professzor, s voltaképpen igaza is volt, hisz a fiatal magyar könyve a szépirodalom és az élmény felől támadta a száraz filologizálást. A korai sikerrel Hatvany mindenesetre nekivágott a nagybetűs és az ő esetében jó ideig kipárnázott életnek: írt másfél frivol módon provokatív színdarabot (A szűz címűt a barát Lengyel Menyhérttel közösen), magyarul és németül is kiadta az irodalomról csevegő és prófétáló, s már a címével is tüntető művét (Én és a könyvek, 1910), valamint hódolt a szerelemnek. A társasági élet örömeit mindenkor becsülő férfi első tartós élettársa

a bordélyházból kiemelt

mindenes cseléd, Kovács Júlia volt, akit a polgári lét mellett az irodalom köreibe is bevezetett (lásd: Az árva Mariska napjai). Hatvany utóbb - Kosztolányi Dezsőné szavaival - "valamennyi 'társadalmi osztállyal' házasságot kötött": így az arisztokrata író-szobrász, az 1944-ben francia ellenállók által tévedésből kivégzett leszbikus Christa Winsloe csakúgy Hatvany neje volt, mint a Pesten (majd New Yorkban) színházi és irodalmi ügynökséget vezető Marton Böske, illetve Somogyi Jolán, a fehérterror emblematikus áldozatának, a Népszavát szerkesztő Somogyi Bélának a leánya.

Hatvany legfontosabb élménye a századelőn nyilvánvalóan Ady Endre költészetéhez kapcsolódott. Kritikusként elkötelezett hívévé, míg magánkörében lelkes népszerűsítőjévé vált (többeket, így Csathó Kálmánt vagy a színész Beregi Oszkárt éppenséggel személyes felolvasások révén nyerte meg Ady verseinek), s rövid úton mecénásként is belépett a költő életébe. Ady költészete Hatvany legfontosabb ügyévé, míg Ady személyisége csalódások és meghatározó alapélmények forrásává lett. Ady állhatatlansága már A duk-duk affér nyomán kiderült ugyanis, s Hatvany később, a Nyugat körüli vitákban sem számíthatott az egyre inkább csak verseiért tisztelt barátra. Merthogy Hatvany kiadóként részt vett a Nyugat megindításában, és komoly összegeket is áldozott az Adyval beérkező új magyar irodalom támogatására, ámde hamar összeütközésbe került a folyóiratot tettleg irányító Osváttal. Egyszerre személyes és elvi konfliktus volt ez: az orgánum függetlensége és Hatvany sértett önérzete, a lap exkluzív irodalmi jellegét mindenképp őrizni kívánó Osvát merevsége és az Ady pozíciójának védelmében a harcot felvállaló báró provokatív modora mind közrejátszott az 1911-12-es vitában, amely szakításhoz és egy vértelen lefolyású párbajhoz vezetett Hatvany és Osvát között.

Amíg Hatvany a Nyugat körül működött, addig nemcsak harcos kritikusként és az új magyar irodalom németországi népszerűsítője, felvállalt Botschaftere gyanánt szerepelt (ez utóbbi munkát még évtizedeken át folytatta), de a folyóiratban publikálta halott mesterétől búcsúzó portréesszéjét, a Gyulai Pál estéjét is (1909). Egyszerre arckép és önvallomás ez az elhagyott, sokban bírált, ám mindenestül csodált öregúrról, s talán az első írói visszatekintés a XIX. század nagy, liberális korszakára, amely utóbb Hatvany munkásságának legigazibb terepévé vált. Ide, az 1840-es évek közepére nyúlt vissza egy évtizeddel később a Petőfi házasságkötését tárgyazó dokumentumregénye, a Feleségek felesége (1919) is, amely részben még Ady hatásának köszönhette létrejöttét. Hiszen ahogy Hatvany visszaemlékezett, a tárcák sorozatából összeállított kötet az "Ady-kultusz mellékhajtása" volt, amelyet a kortárs költőzsenit érő támadások, valamint Ady emberi esendősége inspirált: "érezni akartam a bálvánnyá bámult néhai másik nagyot is, kortársak közt játszott siralmas, jelentéktelen szerepében". Nos, Petőfi s még inkább méltatlannak ítélt szerelme, Szendrey Júlia valóban deheroizált ábrázolásban lép az olvasó elé, ám ennél sokkalta fontosabbnak bizonyul, hogy milyen friss és eleven képet rajzol szereplőiről, valamint hol prózai, hol meg éppenséggel parlagi életkörülményeikről Hatvany.

"Lapot kéne alap'tani! / Ó, Hatvany! Ó, Hatvany!"

- zúgja az Álhírlapírók kara Karinthy Tragédia-paródiájában, s valóban, Hatvany 1917 legvégén felvásárolta a nagy múltú Pesti Napló részvényeit, és átvette a lap főszerkesztését is, majd 1918 elején életre hívta az Esztendő című irodalmi folyóiratot. A Kosztolányi és Karinthy társaságában szerkesztett, nevéhez híven sajna alig egy esztendőt megélt folyóirat a Nyugat riválisának indult, ám remélt formáját nem futhatta ki. A világháború második felében mind nyíltabban pacifista, s ugyancsak nyíltan Károlyihoz húzó publicista Hatvany lelkesen támogatta az őszirózsás forradalommal létrejött új rendszert, ám a Tanácsköztársasággal már nem tudott azonosulni. Az őszirózsás forradalom napjait Egy hónap története címmel azon melegében izgalmas riportsorozattá írta a Nemzeti Tanácsban is tagságot vállaló báró, s e riport irodalmi és dokumentumértékéből a megvallott elfogultság sem von le semmit.

Hatvany 1919-es tevékenységét azonban már nem a politika, hanem Ady halála és az ennek nyomában megélénkülő emlékezői-értelmezői és kegyeleti tevékenység dominálta. Ezen még az sem igen változtatott, hogy 1919 nyarán Hatvany Bécsbe tette át székhelyét, ahová azután a magyar irodalom számos munkása követte hosszabb-rövidebb emigrációra. A Habsburgok egyik pihenőhelyét, a lainzi Hermes-villát kibérelő báró egy sor írással adózott Ady emlékének: az Ady világa (1923) hozzálát az életmű darabjainak egyenkénti kommentálásához (döntően az életrajz felől közelítve), míg az Ady a kortársak közt (1927) elsősorban saját Ady-emlékeiről és -élményeiről ad számot. Az előbbi munka ma már kevésbé tűnik érdekfeszítőnek, annál izgalmasabbak viszont mindmáig Hatvany 1920-as évekből való szépprózai művei. A narrátori szerep túlzott reflektálásával együtt is (amely az író modorának vissza-visszatérő jegye) ilyen a Gyalu grófnő (1921), ez a reformkori Pesten, valós alakok közt játszódó beszélyke, s mindenekelőtt ilyen az író egyik legnagyobb vállalkozása, az Urak és emberek.

A befejezetlenül maradt regénytrilógia arra tett kísérletet, hogy megrajzolja a zsidó nagypolgárság fölfelé vezető útját és megkésett mérkőzését a történelmi arisztokráciával. Hatvany mindezt - helyzeténél fogva - belülről látta és láttatta, méghozzá olyan világosan, hogy az megütközést váltott ki az életében egyedül megjelent első kötet, a Zsiga a családban (1927) megannyi hivatásos olvasójából. Az antiszemiták saját nézeteik igazolását, az izraelita felekezet képviselői Hatvany zsidó öngyűlöletének bizonyságát olvasták ki a regényből, míg a Hatvanyval szemben itt-ott revánsvágyat dédelgető irodalmi élet a mű XIX. századias hangvételét és anekdotikus szerkesztését kifogásolta. A mából visszaolvasva mindez érdektelennek tűnik, aminthogy mellékes a történetből egykor kihallani vélt családi intimpistáskodás is. Annál fontosabb viszont a magyar irodalomból szinte teljességgel hiányzó csoport nyilvános és magánéletének érzékletes rajza, a működésüket eredendően leárnyékoló társadalmi ambivalencia körüljárása, s

németes-zsidós megszólalásaik

zsigeri hitele. Az ereszkedő színvonalú, csonka folytatás (Zsiga az életbenZsigmond a kastélyban) már csak Hatvany halála után jelent meg, s valódi recepciójára nem is igen került sor. (Jellemző, hogy a Hatvanyról kiadott kismonográfia téves vélelme szerint a történet végén a főszereplő Bondy Zsigmond már bárói rangot visel, míg az Ulpiusnál újólag megjelentetett regény hátlapján az 1930-as évekig elérő történetet ígér az ismertető szöveg, húsz esztendőt bakizva.)

A húszas évek zömét Bécsben, illetve az elszakított magyar területeken töltő Hatvany 1927 decemberében visszatért Pestre, ahol szinte rögtön letartóztatták. A fehérterrort külföldön bíráló írásai ürügyén előbb hét, majd négyévi fegyházra, végül kilenc hónap börtönre ítélt író nem viselkedett különösebben hősiesen az eljárás során, ám sokkal szomorúbb, hogy hazai kartársai közül alig keltek néhányan a védelmére. Hatvany azonban utóbb csak kevesekkel tartott haragot, s budai palotáját megnyitotta régi és új kollégái előtt, például akkor is, midőn Thomas Mannt vendégelte. A Mann házaspár látogatásáról készített fotókon ott szerepel József Attila is, aki ugyancsak sokat köszönhetett Hatvanynak: pénzt éppúgy, mint korai elismerést, hiszen "Laci bátyám" az elsők között adta írásba, hogy "a József Attila nevet meg kell jegyezni". Mi tagadás, a századelőtől a harmincas évekig szinte a teljes korabeli irodalmi élet írt Hatvanynak pénzkérő leveleket, s a báró a legtöbbször adott - hol készséggel, hol érezhetően elkedvetlenedve. Adott például Veres Péternek, aki jószerint egyedüliként vissza is fizette (méghozzá kamatostul) az adósságát, hogy kevéssel utóbb nyilvánosan vitassa el Hatvanytól annak magyarságát. "Utam zsidóként, önnel ellentétben, egy képzelt asszimilációhoz vezetett. Magyarnak éreztem magam, itt voltam otthon, magyarként írtam és agitáltam, míg tudtomra nem adták, hogy itt semmi keresnivalóm nincs." Ezt írta 1929-ben Hatvany Martin Bubernek, s önmagának jegyezgetve sem ítélt derűlátóbban: "Örök és reménytelen polgári ellenzékbe szorultam, olyan országban, ahol nincs polgárság." Alighanem ennek a beszorítottságnak köszönhető az ország demokráciadeficitjével irodalmi úton perelő kis remekmű: az Egy székely nemes, aki felfedezte a demokráciát (1934) az 1830-as évek elején Amerikát megjárt Bölöni Farkas Sándor megidézésével a magyar citoyen fájó hiányát rajzolja körül.

A népiekkel, különösen Németh Lászlóval hevesen vitázó Hatvany a harmincas évek végén újra emigrációba vonult, s a második világháború éveit Oxfordban töltötte. (Összebékülve Károlyival, aki az 1928-as perben tanúsított gyengesége miatt évekre megszakította vele a kapcsolatot.) Itt is folytatta ekkor már tekintélyes múltra visszatekintő Petőfi-kutatását, amelyből hazatérése után, a személyét kényelmetlen, ám haladó hagyomány gyanánt tisztelő népi demokrácia éveiben lett kész mű: az Így élt Petőfi. A hatalmas munka visszatérés a filológusi induláshoz: ezernyi dokumentumrészlet kollázsa, amelynek a korszak legalább annyira szuverén főszereplője, mint Petőfi Sándor. Hatvany memoárok tömegét olvasta át, s valósággal a régi Pest-Buda tudósává képezte ki magát: nem annyira asszimilációjának igazolásaképp, mint inkább jól kitapintható lelkes vonzalmának engedve. Ennek egyik legszebb bizonysága a Hatvany által szerkesztett Beszélő házak című kötet (1957), amely pesti írólakások bemutatásán keresztül élményszerű város- és kultúrtörténeti mozaikot rak ki. Kevesebb sikerrel, ám így is izgalmas torzóként maradt ránk a koncepciójában az Urak és embereket is jócskán felülütő kísérlet, A Draheim-nemzetség, amely a XVI. századtól kívánta összeírni a címbéli arisztokrata família (Battaguzsaly bírvágyó urai) és a sorsával a XIX. század derekán "szükségszerűen" összekapcsolódó zsidó Hercz család hipertrófiásan burjánzó történetét.

Hatvany Lajos élete utolsó évtizedében is hű maradt önmagához. Írt és kutatott, s mint szerencsés kortárs, felfedezett és támogatott. Ady és József Attila zsenijének korai elismerője 1954-ben Ecce poetát kiáltott Juhász Ferenc Tékozló országának olvastán, s az ötvenes-hatvanas évek fordulóján még meg-megebédeltette a börtönből frissen szabadult Zelk Zoltánt.

Neked ajánljuk