Interjú

"Igen, magyar vagyok. Ha akarja, az vagyok"

Jón Kalman Stefánsson író

  • Kolozsi László
  • 2019. február 17.

Könyv

Az alig több mint 300 ezres szigetországnak igen erős az irodalma, nemcsak a regények sikeresek, de a magyarul szinte hozzáférhetetlen izlandi költészet is, utóbbinak egyébként, mielőtt prózát kezdett írni, egyik jelese éppen Jón Kalman Stefánsson volt. A halaknak nincs lábuk című regénye az első magyarul is olvasható műve.

Magyar Narancs: Ha jól tudom, Izlandon kvázi mindenki mindenkinek rokona, tehát ha valaki családregényt ír, tulajdonképpen az ország történetét írja meg.

Jón Kalman Stefánsson: Igen, van egy genetikai nyilvántartás, ami levezeti a családfákat egészen az első vikingek megjelenéséig, vagyis a 9. századig. Az én családom is megtalálta már azt a viking őst, aki a családból elsőként tette be a lábát a szigetre. Az izlandi nevekben is megmutatkozik, mennyire fontosnak tartjuk a rokoni ágak követését, a fiúk az apjuk után lesznek …sonok, a lányok pedig …dottirok. Sokat gondolkoztam azon, talán ez is lehet az oka annak, hogy annyian írnak családregényt Izlandon. Minden családban valaki kötelességének érzi, hogy megírja a saját történetét.

MN: Ugyanakkor ezekhez a hagyományos izlandi nevekhez érdekes keresztnevek társulnak.

JKS: Igen, hogy könnyebb legyen a megkülönböztetés, sokszor ritka és érdekes hangzású keresztneveket keresnek a szülők.

MN: Az öné, a Kalman, akár magyar név is lehetne.

JKS: Igen, magyar vagyok. Ha akarja, az vagyok. Amúgy hallottam egy ilyen nevű zeneszerzőről, Emmerich…

MN: Igen, Kálmán Imre, ő írta a Csárdáskirálynőt.

JKS: Mit?

MN: Az egy operett.

JKS: Ez érdekes, a szüleim szerették az operettet. Mindenesetre ezek a családfák, családtörténetek olyanok, mint az irodalom: tele vannak ferdítésekkel, félrehallásokból, félreírásokból adódó hamissággal, olyan történetekkel, melyeknek nem a valóság az alapja. Szerintem egyedül az erős költői képek azok, melyek meg tudnak valamit ragadni a valóságból.

false

 

 

 

MN: A 2018-ban magyarul is megjelent regénye költőibb próza, mint más északi szerzőké.

JKS: Költőként kezdtem, és a világlátásom nem változott, most is költőként szemlélem a valóságot, bár már hosszabb szövegeket írok. De a valóság költői képekben történő megragadására törekszem. A regényformát már elhasználtnak tartom, és azon igyekszem, hogy ezzel a szemléletmóddal újítsam meg, elsősorban a magam számára. Nem regényíróként gondolok magamra.

MN: A halaknak nincs lábuk három szálon fut, az egyik szál a hetvenes-nyolcvanas években játszódik, és a világa nagyban hasonlít a hetvenes évek Magyarországára. Ladák futkároznak az utakon. Miért volt annyi Lada akkoriban Izlandon?

JKS: Egy átlagos izlandi vagy mezőgazdasággal foglalkozott, vagy halászott, más pálya nem állt előtte: a kilátástalanság határozta meg a mindennapjaikat. Egy tévécsatornánk, egy rádióadónk volt, tehát a mi életformánk sok szempontból hasonlított a vasfüggöny mögötti országokéra. Úgy éltünk, mint a keleti blokkban, csak rosszabb időjárási körülmények között. Ugyanakkor az amerikai életformára vágytunk, ezért is lett fontos, hogy angolul beszéljünk.

MN: És a Ladák?

JKS: Volt egy bartermegállapodás a Szovjetunióval, ami persze nem tetszett a Nyugatnak, heringért és tőkehalért cserébe Ladákat kaptunk. De aztán ezek az autók eltűntek: a Szovjetunió megszűnése után az alkatrészhiány azzal járt, hogy jött egypár nagyobb teherhajó, és felpakolták a megmaradt izlandi Ladákat. Amúgy ezek az autók a mi tájainkon megállták a helyüket.

MN: A második szál engem Sjón A cethal gyomrában című regényére is emlékeztetett. Milyen volt az újkori vagy a középkori izlandi élete?

JKS: Igen, egy rosszabb, hidegebb tél, egy szárazabb nyár évekre meghatározhatta az emberek életét: sokan haltak éhen, sokan megszenvedték a bizonytalanságot. Az izlandiak főleg halászok voltak, akik hat- vagy nyolcevezős hajókon dolgoztak. Éjszaka szálltak tengerre, ami azon a tájékon gyakran volt viharos, kiszámíthatatlan, tehát elég nagy elszántság kellett ahhoz, hogy valaki mindennap, minden éjjel elinduljon. Az izlandiak bizalmatlansága is ide vezethető vissza: mi más népekkel soha nem háborúztunk, csak a természettel. De úgy tudom, nálunk a tengeren többen haltak meg, mint az európai háborúkban.

Jón Kalman Stefánsson

Jón Kalman Stefánsson

Fotó: Wikipédia

 

MN: Akkor ide vezethető vissza az is, hogy ilyen erős az izlandi krimi? Holott Izland Európa egyik legbékésebb országa.

JKS: Szerintem azért írunk erőszakos bűncselekményekről, meg azért festjük le Izlandot sötét helynek, hogy távol tartsuk a turistahordákat. Mert azok valóban egyre erőszakosabbak. Tízszer annyian vannak a turisták egy hétvégén, mint a helyi lakosok. A krimi amúgy múló divat, most keletje van, de szerintem már nem tart sokáig.

MN: A legutóbbi – 2017-ben az egyetlen – izlandi gyilkosság áldozata egy fiatal lány volt, s mint kiderült, az elkövetők grönlandiak voltak. A grönlandiak tekinthetők ősellenségnek?

JKS: Szó sincs róla. Mindegy, milyen származásúak voltak. Ez az eset az izlandiak összetartását mutatta meg inkább. Azt, hogy milyen kicsi az izlandi társadalom, milyen erős a szolidaritás. Éppen azért, mert egyetlen családként tekintenek magukra az izlandiak, megmozdult az egész ország, hogy megtalálják az eltűnt lányt. Mi nem építünk kerítést, mert nincs is szükségünk rá. Ugyanakkor azt gondolom, hogy ez a belterjes izlandi lakosság éppen attól lett színesebb, befogadóbb, kevésbé depresszióra hajlamos, hogy eleinte a spanyol hódítókkal keveredett, majd később más, nem csak a hódítás vágyával kikötő népekkel is. Fiatal koromban néha olyan érzésem volt, megfulladok Izlandon, mintha megrohadnék belülről. Olyannyira zárt volt az izlandi világ. Ez szerencsére változott, de a turizmus most már többet árt, mint használ.

MN: Sigur Rós, Björk, Ólafur Arnalds, Hallgrímur Helgason, Ólafur Elíasson – hosszan lehetne sorolni a világszerte ismert izlandiakat. Ahhoz képest, milyen kevés lakosa van, nagyon sok a tehetséges zenész, képzőművész az országban. Mi lehet ennek az oka?

JKS: Van ennek egy másik oldala is: mindenki inkább zenész vagy filmes akar lenni, mint bankár. Ennek is köszönhettük – szerintem – a gazdasági összeomlást. Ugyanakkor persze a legközelebbi szomszéd nagyon messze van, és nem nézzük, mit csinál, nem másokéhoz viszonyítjuk a munkánkat. Nem törekszünk az eredetiségre, viszont ebből következően tudunk eredetiek lenni.

MN: Rövidesen megjelenik magyarul a főművének tekinthető trilógiája, a Menny és pokol is. Ennek milyen a szerkezete?

JKS: A trilógiában az elbeszélők valamennyien a halál és az élet között lebegnek, és visszaemlékeznek az életükre. Rengeteg szereplővel dolgoztam, de igyekeztem, hogy ne fedjék el a történetet, amit, ha nagyon leegyszerűsítem, úgy tudnék elmondani, hogy a háromból az első kötet a tengerről szól, a második a hóról, a harmadik pedig az ember szívéről.

MN: Kiket olvas mostanában, és kiket tart fontosnak ma az európai irodalomban?

JKS: Mindig versesköteteket viszek egy-egy hosszabb útra. Ide például Borges verseit hoztam. A mai prózaírók közül Javier Maríast tartom sokra, de szeretem Saramago és Patrick Modiano műveit is.

Neked ajánljuk