Meglepő volna, ha az eredeti kiadáshoz képest csaknem harmincéves késéssel hazánkba érkező Puszták különösebben népszerű könyv lenne. Ha írnak is ilyen típusú regényeket mostanában, a magyar kiadók általában (ez most egy üde kivétel) nem igyekeznek bombázni velük a közönséget, a közönség meg talán még kevésbé igyekszik olyasmit olvasni, mint az ausztrál Gerald Murnane amúgy világhírű regénye. Amiben tulajdonképpen az égvilágon semmi nem történik; se halál, se háború, se szerelem, se szex, de még csak egy pofon vagy egy csók sem csattan el. Egy névtelen ürge mesél arról, hogy évtizedekkel korábban megérkezett a pusztákra (ahol azóta is él, illetve vegetál), azzal a céllal, hogy filmet forgasson (A belső tér, később az Örök Puszta címmel) Ausztrália e belső, rejtélyes, semmihez sem hasonlítható vidékéről, illetve az itt lakó furcsa emberekről. Aztán az egészből nem lesz semmi. Na, erről a semmiről szól a Puszták; a meg nem valósítható, de folyton felettünk lebegő lehetőségekről, a lélek nehéz kondulásairól, a végtelen vonzásáról és az attól való rettegésről. Illetve arról az áthatolhatatlan sötétről, amiről azt hisszük, az életünket fenyegeti, míg rá nem döbbenünk, hogy a sötétség maga az életünk. Könnyed, nyári témák, szó se róla.
Az talán már az eddigiekből is kiderült, hogy a Puszták a cselekmény üresen maradt helyét metaforikus futamokkal tölti fel, a külsődleges események jelentősége pedig inkább a lélek belső terében jut érvényre, illetve - talán ez még többször fordul elő - a belső események valahogyan kitüremkednek, fizikai jelenséggé, tulajdonképpen tájjá válnak. Dísztelen és a maga mértéktartóságában is letaglózó pesszimizmust mutat, hogy a tájként megképződő lélek: pusztaság.
A kafkai, camus-i receptet alaposan betanuló Murnane viszonylag ritkán válik modorossá, és ebben a nehéz szöveget szépen tolmácsoló Rakovszky Zsuzsa is arányosan követi (egy-egy olyan gyengébb megoldástól eltekintve, hogy például a kocsis uniformisa "összetákolt", ami helyett az összefércelt talán szerencsésebb lett volna). Meglehetősen nehéz narrációtechnikai probléma az idő múlását (évtizedek!), illetve magát a filozófiailag elképzelt időt úgy ábrázolni, hogy egyszerre tűnjön végtelen kiterjedésűnek és pontszerűnek, illetve lineárisnak és körben forgónak, de Murnane ezt úgy oldja meg, mintha mi sem lenne természetesebb. Talán mert bízik a gondolat hatalmában és a mondat erejében, mert nem didaktikus és nem ideologikus, talán mert mer érthetetlen lenni, ha már egyszer emberi ésszel felfoghatatlan témákat jár körül, vagy talán mert Proust a legkedvesebb írója (Illyés Gyula mellett: a Puszták népe miatt meg is tanult magyarul).
Ahogy a lélek topográfiája, úgy a "valódi" földrajz is kifordított képet mutat: Murnane-nél a partvidék Ausztráliája sivár, terméketlen és kevéssé csábító, az ember a kontinens belseje után vágyakozik. Az az igazi Ausztrália, ami végtelen - hisz egyre tágul, ahogy befelé haladunk benne -, és ahonnan nézve már-már úgy látszik, hogy nemcsak a partvidék, de maga Ausztrália sem létezik. Paradox nézőpont ez, és némi iróniát sem nélkülöz, a regény metafizikai szintjén azonban az (ön)ellentmondások kisimulnak, a gondolatmenetek logikája pedig feltárul. Ahol mindez együtt áll, azok a könyv igazán feledhetetlen részei: a földbirtokosok áriaszerű monológjai, a végtelennek tűnő órák a könyvtárban, a fények játékának leírása egy függönyön, miközben, ki tudja, talán éveken át figyel egy nőt a narrátor anélkül, hogy megszólítaná. Vagy első "revelációjának" leírása, illetve a legvégső pillanat egy fényképezőgép elkattintása előtt: "az ujjammal eltakartam a gép nyílását, mintha ki akarnám szolgáltatni a gép sötétkamrájában rejtőző filmet annak a másik sötétségnek, amely az egyetlen látható jele annak, amit önmagamon túl látok, bármi legyen is az".
Semmi klasszikus értelemben vett realista vonása nincs ugyan a Pusztáknak, készséggel elhisszük Murnane-nek, hogy belső-Ausztrália, sőt, végső soron belső-Magyarország is pontosan ilyen.
Fordította: Rakovszky Zsuzsa. Libri, 2012, 180 oldal, 1990 Ft
