Ebben a hullámban került polcokra szinte észrevétlenül az utóbbi évek egyik legfontosabb antológiája, az Egy feminista nem jár rózsaszínben – és egyéb hazugságok.
Szerkesztője a huszonéves, pink hajú Scarlett Curtis (a brit romkom guru, Richard Curtis lánya és Sigmund Freud ükunokája), aki annak köszönhetően lett nőjogi aktivista, hogy tizenévesen átmenetileg kerekesszékbe kényszerült, és csak a feminista könyvek hozták ki a depressziójából.
Antológiája hatalmas vállalkozás eredménye: összesen 52 nő vallomását, esszéjét, anekdotáját, novelláját, versét tartalmazza, a szerzők közt pedig ugyanúgy akadnak angol és amerikai színésznők, sztárírók, jogászok, történészek és vállalkozók, mint Líbiából, Malawiból, Szudánból, Pakisztánból és Szomáliából származó orvosok, tudósok, transzjogi és muszlim aktivisták. Emma Watsonon kívül két másik Harry Potter-filmszereplő is megszólal a könyvben, de ha ez nem lenne elég vonzó a tizenéveseknek, Saoirse Ronan, Kat Dennings és Helen Fielding is szerepel benne. Utóbbi ráadásul egy új Bridget Jones-novellával, a hazai kiadásba pedig bónuszként nyolc magyar szerző szövege is bekerült.
A névsorból is sejthető, hogy
nem akadémiai tanulmánykötetről van szó.
Curtis kifejezetten a fiatal lányokat akarta megszólítani, akik talán nem is tudják pontosan, mennyi definíciója lehet a feminizmusnak. A szövegek színvonala hullámzó, de ez mellékes ahhoz képest, mennyire üdítő ezzel a sok új, különleges hanggal találkozni. Arról nem is beszélve, hogy a megszólalók válogatásától a kötetet záró történelmi áttekintésig mindent áthat az interszekcionális feminizmus friss, szabad levegője: azaz a nők egyenjogúságának hangsúlyozása mellett az írók rámutatnak az elnyomott csoportok metszetében (interszekciójában) lévő emberek helyzetére is.
Helen Fielding arról ír az antológia egyik legérdekesebb történetében, mekkora fordulat következett be első regénye megjelenése óta. Bridget Jones 2018-ban elszörnyedve olvassa újra ’96-os naplóit, és rádöbben, annak idején észre sem vette, hogy a szexizmus áldozata volt.
Tegyük hozzá, az olvasóknak sem tűnt fel, hogy a humorosan ábrázolt jelenetekben Bridgetet tulajdonképpen szexuálisan zaklatták a főnökei (Ciciperverztől Richard Finchen át Daniel Cleaverig). Ma ez már elképzelhetetlen lenne, írja Fielding. Az Egyesült Királyságban talán így van, de itthon nem – véli Tóth Krisztina, aki kőkemény esszéjében arról vall, hogy az elmúlt harminc évben, amióta ír, hányan szégyenítették meg őt.
Elmeséli például, hogy egy tekintélyes költő azt tanácsolta neki pályája elején, ilyen szép kis pofival menjen inkább színésznőnek, majd beszámol arról, hogy egy kortárs írókat bemutató fotózáson felszólították: pózoljon „nőiesebben” a kanapén („Úristen, hát akarok én női szerző lenni? Lennék inkább kanapé!” – csattan fel az író.) Majd egy szintén megtörtént esetből megtudjuk, milyen ma a hangulat egy irodalmi pályázat ülésén: a férfi kurátorok a női pályázók fényképeit nézegetik, azt mérlegelve, melyikük csinos és melyikük nem, majd flegmán, nevetgélve reagálnak arra, ha az író szóvá teszi kínos, szexista viselkedésüket.
A magyar szerzők szövegei abból a szempontból egysíkúak, hogy mind a fehér, heteroszexuális nő feminizmushoz való viszonyát dolgozzák fel – ilyet pedig olvastunk már máshol D. Tóth Krisztától és Rácz Zsuzsától ugyanúgy, mint Szabó T. Annától, akinek két, korábban már megjelent verse került a kötetbe. Kemény Zsófi novellája, amelyben egy stoppoló lányt akar felszedni pár bunkó srác, kifejezetten gyermeteg: öncélúan sok benne a káromkodás meg a spangli, és az sem javít a helyzeten, mikor kiderül, a stoppolásra szoruló lányra valójában egy „magángép” vár, merthogy ő „tulaj”, és épp egy külföldi „igazgatósági ülésre” tart. Izgalmas lett volna olvasni hazai transznemű, queer, cigány vagy bármilyen értelemben metszethelyzetben lévő nők történetét is.
Kötelező olvasmány azonban Keira Knightley nyers, szenvedélyes, a szüléssel és
a gyengéd anyasággal kapcsolatos hazugságokról
szóló szövege is, amely kisebb botrányt kavart az Egyesült Királyságban, ugyanis negatív példaként hozza fel benne a szülése után is magas sarkúban, kisminkelve pózoló Kate Middletont.
Minden tizenévesnek kezébe nyomnám Dolly Alderton tűpontos, humoros írását arról, hogyan szüntethetjük meg a mélyen belénk épült és magunkévá tett nőgyűlöletet; a líbiai Alaa Murabit vallomását arról, hogy hiába sikeres, neme, bőrszíne és vallása miatt mégis imposztor szindrómával küzd; valamint azokat a megdöbbentő szövegeket is, amelyek a nemiszerv-csonkítás elleni mozgalomról, a transz fiatalok nehézségeiről és bátor, győztes küzdelmeiről, valamint a muszlim nőket érintő sztereotípiákról szólnak.
A magyar sajtóból és ifjúsági irodalomból ordítóan hiányoznak ezek a témák és hangok – és amíg nem lesz nekünk is Girl Up-mozgalmunk, feminista kamaszkönyvklubunk és Them magazinunk, addig itt ez a kötet, amelyik nemcsak tájékoztat, hanem felpiszkál és aktív cselekvésre biztat.
A magyar kiadás fájó hibája a fordítás: nemcsak a hemzsegő anglicizmusok, csikorgó magyartalan mondatok, hanem a feminista szakkifejezések és kulturális utalások pontatlan átültetése miatt is (az interszekcionális helyett egy helyen az egészen más jelentésű „interszexuális” szó szerepel, a szüfrazsetteket a fordító visszatérően szüfrazsistának nevezi, és nem sikerül pontosan idézni Tina Fey filmjéből, a Bajos csajok című feminista alapműből sem). De ez ne riasszon vissza senkit, erről a könyvről még sokat kell, és remélhetőleg fogunk is, beszélgetni.
Fordította: Diószegi Dorottya. Menő Könyvek, 2018, 472 oldal, 3990 Ft
