„Ott van a fejünkben, hogy Kevin Costner megment bennünket, John Wayne hatlövetűvel mészárol bennünket, egy Vasszemű Cody nevű olasz játszik bennünket a filmeken” – írja a prológusban Orange, érzékeltetve, hogy az „indiánságot” a történelemben mindig kívülről definiálták, akár elpusztítandó ellenségként, akár a természethez visszataláló „jó bennszülöttként”. Pedig „eredetileg rezervátumok sem voltak, semmi sem eredeti, minden valami másból jön, ami előtte semmi volt. (...) Az indiánlét lényege sosem az volt, hogy visszatérjünk a földhöz. A föld vagy ott van mindenhol, vagy nincs sehol.”
A könyv közepe táján is kapunk egy közjátékot. Orange ismét többes szám első személybe vált, de immár nem minden indián, hanem regényének szereplői nevében mondja el, mit jelent számukra a pow-wow, az őslakosok zenés-táncos összejövetele. A regény cselekménye ugyanis arról szól, hogyan fonódik össze tizenkét – ha az egyik szereplő, Orvil Vörös Toll két öccsét is hozzászámoljuk, tizennégy – bennszülött karakter élete a Nagy Oaklandi Pow-Wow-n. Más-más célból igyekeznek oda: van, aki identitását, van, aki egy rég nem látott családtagját keresi; egyesek dolgozni mennek, mások meglépnének a pénzdíjas táncverseny főnyereményével. Hogy a sajnos elég kiszámítható, erőszakos végkifejletben aztán mindannyian egy nagy jelenet alakítóivá, elszenvedőivé vagy szemlélőivé váljanak.
A szerző alteregójaként is kezelhető Dene Oxendene kulturális projektet visz a pow-wow-ra: dokumentumfilmet forgat hétköznapi indiánok történeteiről, mert „a városi indiánok történetét még nem láttuk. Amit láttunk, az tele van mindenféle sztereotípiákkal, és pont ezért nem érdekel senkit.” Ő szólaltatja meg a regény címét adó Gertrude Stein-idézetet is:
Stein a Mindenki önéletrajzában írja, hogy gyerekkora Oaklandje végérvényesen megváltozott, ő már nem odavalósi, hanem sehonnai. Dene ezt az őslakosokra is igaznak érzi, talán annyi különbséggel, hogy a városi indián már gyerekkorában sem mozoghat teljesen otthonosan, akkora szakadék tátong kulturális öröksége, hagyományai és mindennapos tapasztalatai között. Az angol Stein-idézet („there is no there there”) magyarítása „mindenki sehonnai”-ra szükségszerű fordítói megoldásnak tűnik, bár elvész az eredetiben rejlő szójáték és a könyvön belüli utalás az azonos című Radiohead-számra. Az egyébiránt lendületes magyar kiadás azzal kelt még némi megütközést, hogy a „miért” szót több-kevesebb következetességgel „mért”-ként használja.
Első regényében Orange szinte lubickol az identitáskeresés, identitásjáték bivalyerős leírásaiban. Emlékezetes, amikor a pow-wow-ra készülve Orvil a tükör előtt „indiánnak öltözik”, de érzi, hogy valami nincs rendben a szerelésével, és aggódik is, hogy rányitnak, hiszen nagyanyja nem helyesli az „indiánozást.” Tony Loneman, az elfuserált tolvaj egészen másfajta kötelességből ölt indián maskarát, a hatás mégis pozitívabb, magzati alkohol szindrómától eltorzult arca eltűnik az álruha mögött. „Az arcomra néztem. A Drómára. Nem láttam. Egy indiánt láttam. Egy táncost láttam.”
A Sehonnai legtöbb szereplője a kisebbségi létre rárakódva valamilyen súlyos traumát is hordoz, különösen a nők és a gyerekek szenvednek sokat: nemi erőszak, családon belüli erőszak, szülők korai elvesztése, nem kívánt terhesség, alkoholizmus, drogfüggőség... Van itt minden. Jacquie Vörös Toll egy anonim alkoholisták ülésen találkozik a férfival, aki kamaszkorában megerőszakolta, hogy a pow-wow-n aztán rég örökbe adott lányuk is előkerüljön. A történetszálak között egy idő után annyi lesz a kapcsolódási pont, hogy az már a „csináltság” érzetét kelti, de a sok szereplő ellenére legalább végig követhető marad a sztori. A városi létforma mellett a digitális világ erőteljes jelenléte is aláhúzza, hogy itt a modern kor indiánjainak küzdelmeiről van szó. Ez néhol működik – vicces például, hogy a szereplők állandóan a neten keresnek rá különböző bennszülött hagyományokra; máskor kicsit béna kultúrpesszimizmusba hajlik, például amikor a túlsúlyos, internetfüggő Edwin Black azt mondja, az internet behatolt az agyába, és a részévé tette.
Orange atmoszférateremtő képessége jobban átüt a sokszor önálló novellákként is olvasható fejezeteken, mint a regény egészén. A szereplők kidolgozottsága, hátterük bemutatásának mélysége eltérő, különösen a bűnözői vonulat nagy egészhez való kapcsolódását éreztem időnként szervetlennek. Persze a bűncselekmény kellett a kicsit bombasztikus, kicsit giccses befejezéshez, ami a pow-wow-ig megtett úthoz sokat már nem tesz hozzá. Ettől még ígéretes írói indulás Orange-é, érdemes lesz figyelni, a korán jött bestseller után merre halad tovább.
Fordította: Pék Zoltán. 21. Század Kiadó, 2019, 320 oldal, 3990 Ft
