Létezni, avagy sem (IX. Nemzetközi Isztambuli Színházi Fesztivál)

publikálva
1997/23. (06. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Egy jelzővel bizonyosan lehet illetni a török színházat: sok. Boszporuszt lehetne rekeszteni török színházi teoretikusokkal, színészekkel és rendezőkkel is, vagyis, aki nem tinédzser, katona vagy taxisofőr, az a színház körül őgyeleg, most épp Isztambulban. Huszonnyolc nemzeti színház jut a nyolc nagyvárosra, plusz még azok a fránya alternatívok, évi száz új bemutatót hoznak ki átlagban, és csak Isztambulban hozzávetőlegesen 350 ezer embernek ad munkát a színház. Atatürk kultúrgyára működik hát, tekintet nélkül a történelemre. A IX. Nemzetközi Isztambuli Színházi Fesztivál mindenre fényt derített, és legkevésbé csak a színház tekintetében.

Egy jelzővel bizonyosan lehet illetni a török színházat: sok. Boszporuszt lehetne rekeszteni török színházi teoretikusokkal, színészekkel és rendezőkkel is, vagyis, aki nem tinédzser, katona vagy taxisofőr, az a színház körül őgyeleg, most épp Isztambulban. Huszonnyolc nemzeti színház jut a nyolc nagyvárosra, plusz még azok a fránya alternatívok, évi száz új bemutatót hoznak ki átlagban, és csak Isztambulban hozzávetőlegesen 350 ezer embernek ad munkát a színház. Atatürk kultúrgyára működik hát, tekintet nélkül a történelemre. A IX. Nemzetközi Isztambuli Színházi Fesztivál mindenre fényt derített, és legkevésbé csak a színház tekintetében.

Kritikus

szennyezettségű párában érkezett meg egy apró nemzetközi delegáció az Atatürk reptérre, ahol persze csak nekem, a magyarnak kellett 20 dollárt fizetni a vízumért, mindenki másnak tízet, de efféle diszkriminációt később nem tapasztaltam, sőt. Innentől kezdve végigkísért Atatürk, az egykoron nagytermészetű népvezér minden méretű és minőségű posztszocreál vigyázó tekintete, illetve bölcsességgel teli mondatai, amelyek felfogásában fiatal török színházkedvelő barátaink segítettek, meg maga a modern török színház.

Miután a Török Kulturális Minisztérium vendégeiként elfoglaltuk szobáinkat a Pera Palace hotelban, a Mata Harié felett kettővel - volt, akinek a Pierre szerb királyé, illetve a Greta Garbóé feletti jutott -, és elköltöttük a vacsorára kapott böreket - feltehetőleg Agatha Christie egykori asztalánál -, elbuszoztattak minket a fesztiválmegnyitóra az Atatürk Kultúrházba (Atatürk Kültür Merkezi). Ettől kezdve egyszerűen szerencsejátéknak hívtuk a közlekedést. A nyitó ceremónia negyvenöt percen át tartott, közben alaposan kiismertük a török nyelv vidám természetét, ami nagyon hasznos volt később például W. Shakespeare Bir Ata, Kralligim című darabjának élvezetéhez. Az álruhás fundamentalisták beférkőztek a sorok közé, és nem tapsoltak soha, még Ismael Ivónak és Johann Kresniknek sem, akiknek techno Othello díszelőadása így visszatekintve kétségkívül a fesztivál legjobb darabja volt. A nonstop másfél órás indusztriális szösszenet a maga maszkulin eroticizmusával és naturalizmusával nem csak a szórakoztatás lehetőségeit merítette ki, egy idő után kissé önismételve a féltékenységi elragadtatásokat, de embertelen lármájával minduntalan felriasztotta a színházi alváshoz szokott török kritikusokat is. Ez volt az első nem török darab a kettő közül.

Igazán kritikus

az a hideg szél volt, amely a szabadtéri nyitó partit fújta szét. Vétkes nemtörődömséggel szürcsölhette mindenki az italát, miközben élvezte a kellemes éjszakai kilátást Ázsiára. Kiderült, hogy sokan beszélnek oroszul, és hogy Mehmet, a török dráma szakos tanár, egyik fő előadónk viszont egyáltalán nem ért angolul: a II. világháborút (war) II. világnagymosásnak (wash) ejti, következetesen.

Ian Herbert, a londoni Theater Record vezető kolumnistája, aki a színházkritikai szemináriumokat vezette, már a második nap finoman rávezetett, hogy meg kell ismerkednünk Isztambul éjszakai életével, mert a török színház mint élmény nem lesz elegendő írói pályánk felvirágoztatásához. Mindjárt másnap este egyet is értettünk vele, amikor a Grand-Bazárból kiöltözve beleszaladtunk Kadinlardan Konusalim vígjátékába az isztambuli Atatürk Nemzeti Színházban. Egy sebezhető szépség problémákkal teli életéről szólt a darab, meg a török nők magányosságáról, de többet nem mondhatok róla, mert hamar elveszett a nyelv feletti kontroll, és Lütyüfe Güldehin sem ült mellettünk, mint később párszor, hogy fordítsa a főbb gondolatokat. A színpadkép mindenesetre a Vidám Színpadra emlékeztetett. Előtte talán össze kellett volna vesznem anyuval empátia végett, ahogy a kis színházi brosúra tanácsolja viccesen. Utána fogadás balról, a fiatal török kritikusok mauzóleumában. Isztambulban a színészek nagyon fiatalok, a kritikusok pedig kifejezetten vének, amiből persze nem kell messzemenő következtetéseket levonni a kultúrpolitikára, de lehet.

A kritikusok

külön ültetésben részesültek a várva várt londoni Royal National Theatre Lear király előadásán, így nagyjából a technikusok rálátását mondhattuk magunkénak a lunatikus, narancsszínű színpadra. Kivételes volt mégis, mert legalább a Haghia Eirene, azaz Szt. Irén ősi keresztény templom atmoszféráját és hűvösét élvezhettük.

Amit kihagytunk, állítólag az angol színháztörténet legsikerültebb Lear-feldolgozása és asztrológiai tragédiája, mégis úgy rémlett fentről, mintha túl szimpla lenne, persze, ahogy ismerem ezeket, annak is felfokozott jelentése van. Ian Holm Lear király-alakítása az impotencia maga, egy under-Hamlet, veszít és veszít, majd őrületbe fordul, de hát nem is csoda, ilyen leánygyermekekkel. Az egész társulat ezt a szerepet építi, magasztalják is a kritikusok, ám titokban Edgar jutalomjátéka az egész.

Az Istambul Belediyesi Sehir Tiyatrolari-beli török Shakespeare-montázs után, amely Országomat egy lóért néven futott, Brian, a skót már meg volt róla győződve, hogy a szigetországon kívül sehol nem létezik színjátszás mint olyan, mi pedig arról, hogy Atatürkkel mégis megszakadhatott valami a török színjátszásban, amit tradíciónak hívnak. A hagyományokat minden modern török színház kiiktatta, és rohan a vesztébe, ha nem történik vele valami hamarosan. A Shakespeare-klisék kislexikona előadás, amelyben mindig más darabból jött valaki megölni a más áldozatát, vidám összéneklésbe torkollott, utalva a közelgő parlamenti választásokra. Nem is vártuk meg a végét, inkább a színház előtt ülve merengtünk azon, vajon miért dobálnak minket a szomszédos katonai fogház lakói kővel, miért nem csinál semmit az a néhány ezer rendész és rendőr, akik minden színházi előadást őriztek, miért nem tudjuk lerázni a perecárusokat és miért nem húzunk már el iránytaxival (dolmis) a Tilos a Haydar bárba Yirtik Ugurtmát, igazi török popot hallgatni és Efest inni potom száznegyvenezerért.

A kritikusok vénáját

a török darabok közül talán csak a skizofrén, később öngyilkos írónő, a török Sylvia Plath, Sevim Burak Everest my Lord című dadaista novellájából színre állított előadás lökte tele friss vérrel. Isztambuli avantgárd körökben felettébb népszerű társulat adta elő a Cihangir parkban és az azt körülvevő üres épületekben. Az, hogy avantgárd, abszolút használható jelen időben, náluk még a párhuzamos kultúrát is csak alternatívnak hívják, sőt a posztmodern is épphogy megérintette az irodalmat, épp az automatikus írás olvasatainál és színrevitelénél tartanak.

A játszótér elcsendesedett az isztambuli dekadens éjszakában, de a Hyde Park szobrait megelevenítő figurák között táncoló hölgy hangos emlékei kisvártatva örökre elfeledtették a nyugalmat. A háttérben egy halott lakóház erkélyeit egyszer csak megelevenítő fehér figurák beleordították a török ábécét és szorzótáblát a világba néhány százszor, amitől a mászókán mellettünk ülő kritikusgyerekek, valamint a hazatérő szurkolók és az egyébként nyugodt kóbor kutyák vészjósló vinnyogásba kezdtek. Chomsky elélvezett volna. Nagyon lassan és nagyon nehezen nyelvvé álltak össze a szavak. Budapesten ekkorra már színésztúszokat szedtek volna a környék lakói. A házfalra, illetve a szmogpárafelhőkre projektált filmrészletek szedték szét végleg az időt és valóságot, de a mentális crakcdownt, a sírás-rívást, a véroperát már csak messziről hallottuk hat kerülettel lejjebb, mert kisvártatva totális regresszióban egy homokosbárban ittunk ánizslikőrt nedves törökökkel, meg Mohamed próféta félelmetes tűzijátékával az ablakban.

A szélvihar jó kritikát kapott,

mert hajnalra kisöpörte a városból a lebegő szennyet, és egész élvezhető volt a napfelkelte a szálló teraszán vörösborral, ami csak a mézízű sörbethez hasonlítható. A Boszporusz, mint gyerekkorunkban, bíborszínű. Könyörögtünk Hafizának és Algának is, hogy menjünk el karagözt nézni valami kalózszínházba, de azt mondták, olyan csak vidéken van. Személy szerint már egy termékenységi ünneppel is beértem volna, ehelyett titokban, programon kívül elmentünk megnézni egy külvárosi színházat, ahol épp Genet Hizmetciler (Cselédek) című darabját adták. Később beláttuk, hogy ez legalább olyan hibás döntés volt, mint Atatürk vad kultúrnyitása aNyugat felé. Ez a színházi coitus interruptus csúcsra járatása volt. Megint egy Cselédek három férfival, ami Közép- és Nyugat-Európában már tíz éve lejárt, és megint az az istenverte politika, amit ez a társulat sem tudott finoman egyetlen felismerhető stílusjegye, a fénylő házi plasztikkabát alá rejteni. Az utolsó előadás, amit láttunk, a Bilsak Tyatro No parkingja volt, a török Hamlet, csak a remény, aztán már az sem. Egy a kezdő színházi tréningek koncentrációs gyakorlatai közül. A gyászra próbáltak koncentrálni, nagyon sután, technika nélkül, félórás kellemetlen csendekkel; a színhely igazán formabontó, egy diszkó. Erre még Jedert, az ambiciózus ljubljanai színikritikus is levette a szemüvegét. Nincs karakter, nincs játék, nincs lenni sem, de nagyon fáj. Török gyerek elvágta. Utána azért is iszunk és színházi kuplékat énekelünk a török színészekkel egy hivatalos színházi bárban Imre barátnőmmel, aki török rendező, de kiköpött fiatal Mészáros Márta, és mellette én sokkal törökebbnek tűnök. Alulról próbálunk kilátást nyitni a török színházra.

Közben a város iszonyúan izgalmas, az igazi színház ott van, anyák tüntetnek hadseregben eltűnt fiaikért, rendszertelen időközönként énekel a müezzin és köhög, diákok gyújtogatnak üres épületeket, a bazárokban falra hányt borsó a kezdőár, mindenki milliomos, nekem is van egy másfél milkós karkötőm, a kocsmákban élőzene, a kora hetvenes évek magyar rockandrollja, rejtett hastáncúság, a koldusgyerekek nagyon jól tudják, hogy az utolsó pillanatban, egy milliméterre az autótól kell a forgalomba vetniük magukat, senki nem üt el senkit, de mindenki dudál és a középső sávban hajt, a bevonulást városszerte gyászszertartás és tor kíséri, a Fekete- és a Földközi-tenger találkoznak, Ázsia Európára hajt, és a Pera Palace Hotelben verekedés után ünnepel a parlament. Talán majd Imre nagy rendező lesz, benne arcra bízom.

- sisso -


Török színháztörténet

Amikor azt halljuk, "török színház", arra az egész periódusra illik gondolnunk, amely a törökök Anatóliába jövetele előtti drámajátékaitól a mai, úgynevezett modern színházukig terjed; kivéve a kurdokat, ők mindig mindenkinek a torkára fagynak.

Négy főbb vonulat határozza meg a török színház fejlődését: az egyik ezek közül a népi színjátszás, amely a szeldzsuk és oszmán tradíciókból táplálkozik, és amely a vidéki földművelési ünnepekhez, antik görögös pogány rituálékhoz vagy a sámánizmushoz kötődik. Játéka egyszerű, nem igazán van vallási vetülete, és csak a XIX. századig befolyásolta a városi színjátszást.

A másik a populáris színház, amelynek közönsége a városi középosztály volt. Profi színészek játszották, történetmondók (meddah) és bábjátékosok, de nem színházakban, hanem tereken, kocsmákban, teázókban. A sajátos bábszínház, illetve árnyszínház, a karagöz, amely végleges nevét a XVII. században nyerte el, ma is világhírű.

Az ipartestületek befolyása a színházra szülte a harmadik irányzatot: az Orta Oyunut, azaz a török commedia dell´artét és ennek különféle változatait, amelyekhez maszkokat és kosztümöt viseltek.

Alkalmazott színészek csak a XVIII. század végétől voltak; az általuk képviselt negyedik vonalból vezethető le a mai színjátszás. Ezek a színházak a populáris színház témáit vették át, vagy nyugati darabokat adaptáltak. Később rengeteg improvizációs társulat (tanzimat) jött létre, számos híresség közreműködésével, úgymint: Minakyan, Kavuklu Hamdi, Kücük Ismail, Ahmet Fehim, Kel Hasan. A második alkotmányos monarchiától (1908) gombamód szaporodtak az új török színházat képviselő társulatok. A legtöbb Isztambulból turnézott országszerte. Ezeknek a társulatoknak a többsége már szociális és politikai problémákat dolgozott fel dokumentumjáték-szerűen - mint aztán Atatürktől kezdve minden valamirevaló színház -, és a kellő eltávolítás kedvéért az Oszmán Birodalomból vette történelmi témáit.

A Darülbedayi-i Osmani (Az Oszmán Szépség Háza) konzervatórium Isztambulban 1914-ben alakult Cemil Pasa, a város akkori kormányzójának kezdeményezésére, tehetséges színészek képzésére. André Antoine francia színész-rendezőt hívták meg igazgatónak, de karrierjét meglehetősen lerövidítette az I. világháború. Majd Minakyan saját neve alatt kísérleti színházra keresztelte a konzervatóriumot. Több novellista is a színdarabírás felé fordult ebben az időben, így a kiváló Hüseyin Suat Yalcin, Cenap Sahabettin, Mehmet Rauf, Hüseyin Rahmi Gürpinar, Resat Nuri Güntekin és Halide Edip Adivar jómaga. Musicaleket és színdarabokat egyaránt írtak, természetesen nyugati hatásra.

A köztársaság (1923) idejétől Ankara lett a modern színház decentruma, míg Isztambulban a fiatal amatőr társulatok a halkevlerik, azaz a művelődési házak megnyitása után szivároghattak vissza a külkerületekből előadásokat tartani. Ezek a kultúrotthonok ezután valósággal ontották magukból az új színdarabokat, amelyek közül a kedvencek Ibnürrefik Ahmet Nuri Sekizinci, a nagy nyugati drámatranszplantátor török családi színdarabjai voltak. Továbbá a köztársaság jeles drámaírói közé sorolhatók szociálisan igen érzékeny darabjaikkal Hüseyin Rahmi Gürpinar, Resat Nuri Güntekin, Cevdet Kudret, Faruk Nafiz Camlibel, Yasar Nabi Nayir, Yakup Kadri Karaosmanoglu, Halit Fahri Ozansoy, Nazim Hikmet, Vedat Nedim Tör és Necip Fazil Kisakürek, amely utóbbi különös érzékkel zongorázta darabjaiban a társadalmi változásokat. Cemal és Ekrem Resit Rey darabja, a Lüküs Hayat (Luxusélet) még ma is színre kerül néha mint szociooperett.

Az ötvenes évektől a gyors urbanizáció és a népvándorlás lett a török drámák kedvenc témája, valamint Shakespeare és Moliere törökösítése.

publikálva
1997/23. (06. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...