Túl sok a könyvtámasz. A szerző dühös, mert a (volt) férjéről kérdeznék folyton, de a (házassággal felvett) nevét meg nem változtatná. Lebegteti, hogy minden megtörtént, amit a könyvben leírt, de közben erősen hangsúlyozza, hogy a munkája mégsem önéletrajzi. Gyerekkorában diagnosztizált bipoláris zavaráról többet beszél, mint irodalmi kérdésekről. Amerre az ex könyve jár, jár az övé is, hiszen mindenki kíváncsi a Harcomban megénekelt Híres Feleségre. Adott egy háromtagú, zavart család, benne a kislány, aki nem beszél. A jelenség ismert, a neve mutizmus (pszichogén hallgatás), egy olyan kommunikációs zavar, amikor az illető bár tudna, mégsem szólal meg.
A kislány monológjából tudjuk meg, hogy mi állhat az elnémulás mögött. Az idősíkokat egymásba folyató szövegből kiderül nemcsak az, hogy a gyerek magát vádolja apja haláláért (imádkozott érte), hanem az is, hogy az egész család zakkant. A bátyja például beszögezi az ajtaját mindennap, színésznő anyja pedig (bár egy síkon jó fejnek és megértőnek tűnik), önmagán kívül nemigen lát túl, engedékenysége így más fénytörésbe kerül.
A szöveg visz magával ugyan, de a letisztult(nak ható) hömpölygés minden egyszerűségre és a gyermeki tisztaság megjelenítésére irányuló kísérlete ellenére túlságosan erőltetettnek és megcsináltnak tűnik. A kislány nagyon bölcs! „Mindennap kell valamit tenni azért, hogy jobb legyen.” Mindig ugyanez a kérdés merül fel, ha emberekről van szó. „Kinek az akarata erősebb a másikénál?” Mintha a hallgatása nem is tünet lenne, hanem a benne már felnőtt szerző utólagosan leszűrt tanulságainak a feljegyzése. Az olvasóban ott a vágy, hogy megértse a sérült gyermeket. De egy felnőtt hangját hallja, mely kislányosan suttog és magyaráz.
Fordította: Papolczy Péter. Jaffa, 2020, 136 oldal, 3199 Ft
