„Már a fele megvan”

Bódis Kriszta író

Tüdős Klára pályája rendkívül gazdag: foglalkozott egyebek közt filmkészítéssel, divattervezéssel, szegény gyerekeknek alapított kollégiumot, majd menekülteket és zsidó üldözötteket mentett a háború alatt. A róla készülő regénytrilógiáról, döntéseink és a cselekvő szolidaritás fontosságáról a szerzővel, Bódis Krisztával beszélgettünk.

Magyar Narancs: Ez a színes életút sokban hasonlít a tiédre. Közel érzed magadhoz Tüdős Klára személyiségét, pályáját?

Bódis Kriszta: Igen, sőt előképemnek tekintem az összes dilemmájával együtt. Az életútjának egyik íve rokon az enyémmel, például engem sem lehet könnyen besorolni sehova. Tüdősnél, velem ellentétben viszont nagyon éles a váltás az egyéni karrierje, illetve az üzleti sikerei és a közösségért folytatott munkálkodása között. A szolidaritást mint áldozathozatalokat kívánó cselekvést alapértéknek tekintem, és ez formálta az alkotói működésemet. Meggyőződésem, hogy a művészetnek van társadalmi szerepe, és az alkotás több, mint művészet. Miközben egészen közel, szinte együtt éltem a marginalitásban lévőkkel, többek közt arra jöttem rá, hogy a művészet társadalmi szerepe nem más, mint a helyzetbe hozás, az alkotás lehetőségének átadása. Azért dolgozom, hogy meg tudjanak szólalni azok az emberek – akár a művészetben, akár a társadalmi diskurzusokban –, akik sem szót, sem hozzáférést nem kapnak a közjavakhoz.

MN: Honnan jött maga az ötlet, hogy Tüdős Klárával foglalkozz? Ismerted őt személyesen?

BK: Tizenéves kislány voltam, abba a gyülekezetbe járt, ahol én is nevelkedtem, de akkor fogalmam sem volt róla, milyen különleges ember. Akkor csak azt tudtam, hogy a nagymamám rajong érte. Volt ugyanis egy női koszorú körülötte, mert idős korában is fontosnak tartotta a személyes patronálást, hogy erőt adjon az embereknek. Elképesztően erős egyéniség volt. Emellett olyan lelki vezetői voltak, akik hozzám is nagyon közel állnak. Egyfajta lelki közösség van közöttünk. És ennek a leglényegesebb eleme, hogy a Szentírás nem egy nép, egy világnézet oldalán áll, hanem a keresztyének saját oldalán, a megbékélés isteni erőterében, az ideológiák ellenében.

MN: A könyvet trilógiának tervezted. Újra az írás került a központba az életedben?

BK: Egy út van, mindig az aktuális helyzetre rezonálok. A többi pedig logisztika. Az életem jelentős része a Van Helyed működtetése. Szolgáltatásainkkal ezer szegénységben élő embert érünk el, ebből százhúsz hátrányos helyzetű, többségében roma patronáltunkat egy nagyon komplex, egymásra épülő rendszerben, születéstől a pályára állásig nevelünk. Ez egy hosszú távú program és nagyon eredményes, hiszen már vannak egyetemistáink, és a gyerekeink befejezik az iskoláikat, szakmát kapnak. Egy generáció alatt történik olyan váltás, ami egyébként több generáció alatt is alig. De annyira fontosnak éreztem ezt a 20. századi nőtörténetet, hogy muszáj volt megírnom. Elengedhetetlen, hogy reflektáljunk a múltra. Az emberiség történetét egy permanens háborúnak, permanens erőszaknak látom, amellyel párhuzamosan mindig ott a béke, a békére való törekvés, és a jó megtalálásának, megőrzésének vágya. Ez a kettősség rejlik az egyes emberben is, és az egész életünk arról szól, hogy lehetőleg a jó oldalon álljunk, és a jót, a szeretetet, a konstruktivitást hozzuk ki magunkból.