Bizony, a Kádár-kor langymeleg utolsó évtizede már csak ilyen volt egy tizenéves fejével. Ennek a rendszert nem bomlasztó (mert a legóról épp a Jugóból behozott képregényekre átszokó) korosztálynak a szemében a külkeres papák jelentették az istent; a teniszezők a hazánkba tévedt Puma ütők tulajdonosait ismerték név szerint, míg mások a Hulk képregények és Jedi-bábuk földrajzi helyzetéről rendelkeztek pontos adatokkal. Maros András gyermekkori ütő- és pólóvágyairól, vásárlási dilemmáiról a Mariahilfer Strassén és a kor tenisznagyságaihoz fűződő rajongói érzéseiről az ügyben legilletékesebb: Maros András ad tájékoztatást könyve oldalain. Arra jól ráérzett, hogy nincsen annál vérpezsdítőbb, mint mikor meglett férfiemberek felfedezik egymásban a nyolcvanas évekbeli kamaszt, mert azt más valóban nem értheti, hogy mit jelentett egy Puma ütő, egy Jedi-bábu vagy egy szamizdatban terjedő Hulk. Az ilyen egymásra találások azonban jobbára magánjellegű örömködések: egy kamasz ütővonzalmai, ha egyedül állnak, ha a kis Maros nem több mint póló- és ütővágyainak összessége; nos, erre az esetre még mindig ott van, ha nem is a regény, de a kedélyesen megírt publicisztika. Maros teniszmemoárjában sok a kedélyesen megírt, szellemesen megfogalmazott magánjellegű közlés - ezek a szórakoztatóbb passzusok, mert a kor sportközvetítési szokásairól, edzéskultúrájáról, lazsálási hajlandóságáról és buheratermészetéről már sok más forrásból értesülhetett, aki akart. De az csak most derült ki, hogy a szerző nagyon szeretett volna Puma ütőt. Nem állt ezzel egyedül.
Magvető, 2013, 275 oldal, 2990 Ft
